Miért húznának a sarlatánok fehér köpenyt, ha nem azért, mert az emberek a szívük mélyén mégiscsak bíznak a tudományban?

Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes 2014-ben azt állította egy televíziós interjúban, hogy „az evolúció egy hipotézis”. Sokan megbotránkoztak a kijelentésen, és úgy vélték, hogy a tudomány elleni harc, a mindent relativizáló „tények utáni világ” végérvényesen megérkezett Magyarországra is. Ebben a világban nem tudományos adatok, objektív tények, alátámasztott, bizonyított és konszenzuálisan elfogadott, több ízben is megmérettetett elméletek alapján döntenek a laikusok és a szakpolitikai döntéshozók, hanem a kedvük, érzéseik, a saját világképük és alternatív tényeik alapján.

Egy ilyen világ sokak számára rémisztő: a tudományos és a demokratikus közösségek hagyományos értékei válnak semmissé, rengeteg tudományos munka vész kárba, az elmúlt évtized tapasztalatai alapján pedig még rövid távon sem feltétlenül szerencsés az alternatív tények mellett kardoskodni. A sokak által megvetett tudomány hosszú távú előrejelzései az „igazság utáni világ” működéséről és tulajdonságairól pedig kimondottan rémisztőek.

Sokan sokféleképpen hívják fel a figyelmet a tények és az igazság utáni világ kockázataira; a tudósok leginkább úgy, hogy konferenciákat szerveznek és cikkeket, könyveket publikálnak. Nemrégiben jelent meg Pléh Csaba és Nyíri Kristóf szerkesztésében A tények utáni világ mítosza című kötet, mely több szempontból is hiánypótló vállalkozás a magyar könyvpiacon. Hogy a vállalkozás sikeres-e, azt a közönség dönti el; hogy egyetértünk-e a kötet mondanivalójával és keretezésével, azt pedig mindenki maga.

photo_camera Pléh Csaba - Nyíri Kristóf (szerk): A tények utáni világ mítosza. Gondolat, 2022.

Súlyos kötet

A kötetnek súlya van, pontosabban súlya kellene, hogy legyen: az MTA támogatta a megjelenését, akadémikusok, tanszékvezetők, közismert tudósok és nemzetközi tekintélyek ültek össze egy konferencián évekkel ezelőtt és írták most meg a véleményüket olyan kérdésekről, amik a tudományt közvetlenül, a mindennapi életünket pedig a pesszimisták szerint szintén közvetlenül, mások szerint közvetve befolyásolják. Hiszen az, hogy mi folyik az egyetemi tantermekben és az akadémiai kutatóintézetekben, az előbb vagy utóbb hatással lesz a mindennapokra.

A tények utáni világ mítosza alapvetően két nagyobb tematikus részből áll. Egyrészt vannak a felkért szerzők egyedi tanulmányai, amik valamiképp a tények és értékek viszonyát tárgyalják az egyes tudományterületeken: ide sorolható Kertész András monumentális cikke a nyelvtudományról, Ritoók Zsigmond írása a digitális bölcsészetről, Davidházi Péter tanulmánya az irodalomtudományról, Zemplén Gábor cikke a tudomány természetéről, Andok Mónika a médiáról és kommunikációról, végül Fedor Anna és Szűcs Dénes egy-egy cikke a pszichológia kríziséről. Mindegyik írás egy-egy problémát jár körül és mutat rá a tudomány világának kihívásaira, nehézségeire. Legtöbbjük nem egyszerű, ám annál kifizetődőbb olvasmány. A másik nagy blokk a szerkesztők és Fehér M. István írását tartalmazza a „tények utáni világ” mítoszáról.

A kérdést a szerzők a tudomány oldaláról közelítik meg, és részletesen rámutatnak: ahogy az utca emberét nem érdeklik a tények, az adatok, vagy általában a tudomány, az igazság és egyéb magasztos eszmék, úgy magán a tudományon belül is számos különféle krízis figyelhető meg. Nehezen vagy sehogyan nem ismételhetők meg nagyszabású és nagy jelentőségű pszichológiai és orvosi kísérletek, a társadalomtudományokat pedig belülről mételyezi a relativizmus (az abszolút mércék hiánya) és a konstruktivizmus (miszerint a tudást előállítjuk, nem pedig a világgal való közvetlen konfrontálódás passzív eredménye).

Válság válság hátán

A kötet szerkesztői a hazai pszichológia és filozófia nagyszabású és nagy jelentőségű kutatói, azért szerveztek konferenciát, és azért írták a kötetet, hogy utánajárjanak, van-e közük egymáshoz ezeknek a „válságoknak”, vagyis annak a folyamatnak, amit az átlagember megél és annak, ami a tudomány berkeiben megy végbe. Az, hogy a kétféle válság esetleg összekapcsolódhat-e, nem igazán derül ki az esettanulmányokból, azok ugyanis inkább az egyes tudományágak értékvonatkozásait vizsgálják (üdítő kivétel Zemplén Gábor, aki sokat markol, de legalább erős kézzel teszi). A kérdés mindenesetre érdekes és fontos: ha ugyanis a tudományt belülről rágják különféle súlyosabbnál súlyosabb problémák (publikációs kényszer, finanszírozási problémák, hivatkozási spirálok, replikációs válságok, pénzügyi konfliktusok stb.), akkor felmerül a kérdés, hogy a tudománynak nem a saját háza táján kellene-e rendet tennie, mielőtt az elefántcsonttoronyból alkalmanként kikacsintva megdorgálná az embereket, amiért nem bíznak benne kellőképpen.

Erre vonatkozóan nem látunk javaslatot, s így, noha jóval világosabban látjuk a tudomány krízise és a társadalom krízise közti szakadékot, valójában jóval fenyegetőbbnek is tűnik a helyzet. Ha ilyen problémás a tudomány, miért higgyünk neki? Milyen alapon alakítanak és formálnak szakértők szakpolitikai javaslatokat és szabályokat emberek életéről és mentális állapotáról, ha például a pszichológia rengeteg területén mindennapos a nem is feltétlenül szándékos csalás, de a szisztematikus hiba és bizonytalanság? Ha a nyelvészt külső értékek befolyásolják? Ha az irodalomtudomány a minimális szigorúságát is elveszítette, és „mi lett volna, ha...?” típusú kérdésekkel foglalkozik, akkor mégis mi különbözteti meg a tudományt a dolgokba néha szintén beletrafáló asztrológiától vagy biorezonancia-kezelésektől? A válaszhoz vagyis annak megpendítéséhez a kötet végéig várnunk kell.

A filozófia felelőssége

Míg Pléh Csaba inkább csak sorra veszi a tudományt belülről mardosó szkepszis és a szociologizáló megközelítések látható hátrányait, majd némileg megengedően listázza azok esetleges előnyeit is, Nyíri Kristóf inkább már csak dorgálja a kortárs filozófiákat. A filozófus több tényezőt is azonosít a mai krízisek hátterében (például a tömegegyetemeket, a senki által nem olvasott tanulmányokat elősegítő publikációs kényszert vagy a globalizációt) és egy új konzervatív fordulat szükségessége mellett érvel: ez a konzervativizmus lokális, kulturális, igazságra törekszik és legfőképp lelassult. Ennél is érdekesebb hogy Nyíri szerint mekkora kárt okoztak bizonyos filozófiák. Miért gondolhatják azt az emberek, akik nem tudják, hogy valójában tudják? Miért kérdőjelezik meg azokat a tudósokat, akik valóban ismerik a tényeket? Miért nem fogadjuk el mások kínkeservesen előállított igazságait, és miért nem tudjuk kellő mélységű kritikával illetni álláspontjukat? Miért gondoljuk azt, hogy elegendő az érzelmeinkre hivatkoznunk? Nyíri szerint azért, mert bizonyos tudományfilozófiák és a tudás szociológiai megközelítései azt mondták, hogy a tudósok nem tudják jobban, mint a laikusok; mert ezek a megközelítések elhitették velünk, hogy a tudomány pusztán egy a tudástermelési formák között, és nem a kitüntetett út az igazsághoz, ami persze amúgy sem létezik. Jórészt ez a Nyíri szavaival élve „baloldali ismeretelmélet”, a „jelenkor beteg filozófiája” tehető felelőssé azért, hogy manapság kiskanállal mérik a tudományba vetett bizalmat, illetve amiért a valódi tudásba, a tudomány objektivitásába, és felsőbbrendűségébe vetett hit megcsappant.

A kötet erénye, hogy kimondottan fontos és izgalmas kérdéseket vet fel, de az olvasó nehezen mondhatná, hogy kellő mélységben és aprólékosan tárgyalja is őket. Mégis hogyan lehetséges az, hogy egy olyan korszakban, ami eleve, szinte definíció szerint rezisztens a filozófiára, a bölcsésztudományokra és a világnézeti kérdésekre, a filozófia és a konstruktivista tudásszociológia felelős a társadalom alternatív valóságaiért és tudományellenes felfogásáért? Talán ismét a világnézetek korát éljük, és lényegesen fontosabb és adekvátabb manapság a századfordulós világnézet-elemzés, mint valaha? Valóban azt gondoljuk, hogy például Magyarországon Paul Feyerabend anarchizmusa, Bruno Latour relativizmusa vagy épp David Bloor szociológiája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az emberek olyan területekről is legitim módon megnyilatkozhassanak, amire nem feltétlen van rálátásuk? Noha léteznek karikatúrák, amelyek Donald Trump volt amerikai elnököt, az igazság utáni világ egyik bajnokát Feyerabend könyvével az ölében ábrázolják, feltehetően inkább közvetett hatásról lehetne beszélni, ami mindig jóval kétségesebb, és több bizonyítékot kívánna. Mi több: mi a csudáért húznának az áltudósok és sarlatánok fehér köpenyt, ha nem azért, mert az emberek valahol a szívük mélyén mégiscsak bíznak a tudományban?

Talán ennél is fontosabb kérdés, hogy miképp csúszhatott annyira félre ötven év filozófiája és szociológiája úgy, hogy a mai napig azt gondolja valaki, hogy a tudományszociológiai relativizmustól és konstruktivizmustól egyenes út vezetett a mai világ kríziseihez. Félrevezető lenne persze azt mondani, hogy Latour és mások ne próbálták volna meg letaszítani a tudományt az elképzelt trónjáról. Közismert, hogy idővel visszakoztak is: legutóbb Alan Sokal tette meg egy interjúban. Mindazonáltal az a fanyalgó, rugalmatlan, dömperként mindenen átgázoló, adatfetisiszta, az embereket hibáztató, bennük pusztán csak a kutatást zavaró külső zajt és problémát látó tudomány, amivel szemben a tudományszociológia és „baloldali ismeretelmélet” fellépett, ma is él és virul.

Hipotézis-e akkor az evolúció?

Igaza volt-e Semjén Zsoltnak, amikor azt mondta, hogy az evolúció egy hipotézis? Szigorúan véve igen: az evolúció is hipotézis, ám speciális hipotézis. Nagyon nagy valószínűségű, jól alátámasztott, rengetegszer konfirmált, több oldalról is megtámogatott hipotézis: ezeket hívjuk (vagy hívhatjuk) tényeknek. Persze Semjén Zsolt inkább úgy értette a dolgot, hogy az evolúció pusztán csak hipotézis, ami nem nagyon különbözik más elképzelésektől, velük egyforma súllyal esik a latba, amikor a világ és az élet keletkezését és fejlődését tárgyaljuk. Ebben feltehetően nincs igaza: ha bármit is adunk a tudományra, akkor a tudományos konszenzus és az elmúlt lassan kétszáz év igencsak arra mutat, hogy az evolúciós hipotézis jelentősen kiemelkedik a többi közül. A dolgok természetesen változhatnak. Ám ez nem jelenti azt, hogy a mostani tudásunk szerint le kellene értékelnünk az ilyen mértékben alátámasztott hipotézisek jelentőségét.

A tények utáni világ mítosza nem fogja megoldani a problémáinkat, nem is az a dolga. Abban a tekintetben viszont hiánypótló, hogy elkezdte az akadémiai diskurzust, és felhívta az emberek figyelmét arra, hogy ideje okokat kutatni ahelyett, hogy az embereket próbálnánk arra nevelni, hogy felismerjék a problémát, és kritikusan ellenálljanak, ha szükséges. Ha megszűnnek az okok, akkor talán az egész diskurzus is csak a múlt része lesz, de persze ez is csak hipotézis, akár az evolúció.


A szerző a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara Transzdiszciplináris Kutatások Intézetének kutatója, az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport vezetője.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: