Vernor Vinge ma 30 éve jósolta meg, hogy 2023-ra létrejön a technológiai szingularitás
Ma van pontosan 30 éve, hogy Vernor Vinge amerikai matematikus, sci-fi-író a NASA 1993. március 30-31-i Vision-21: Interdisciplinary Science and Engineering in the Era of Cyberspace szimpóziumán közzétette nagy hatású esszéjét, amelyben idénre (de legkésőbb 2030-ra) jósolta az ember intellektuális képességeit túlszárnyaló mesterséges intelligencia, ennek következtében pedig a technológiai szingularitás létrejöttét. A technológiai szingularitás koncepciója a világhírű matamatikustól, Neumann Jánostól származik: a halála után az Amerikai Matematikai Társaság lapjába írt visszaemlékezésében barátja és kollégája, Stanisław Ulam felidézte egy beszélgetésüket a technológia örökösen gyorsuló fejlődéséről, ami Neumann szerint előrevetíti egy olyan fordulópont közeledtét, ami alapjaiban változtatja majd meg az emberi létet.
Neumann megfigyelésének lényege az volt, hogy minél fejlettebb az emberiség rendelkezésére álló technológia, annál gyorsabb további fejlődést tesz lehetővé, ennélfogva, ahogyan haladunk előre az időben, nemcsak azt mondhatjuk el, hogy folytatódik a fejlődés, de azt is, hogy egyre növekvő ütemben folytatódik. (Ha fejlődés alatt azt értjük, hogy a dolgok jobbá válnak, a technológiai képességek kiteljesedése nem feltétlenül jelent fejlődést, még ha jellemzően így is van. A továbbiakban fejlődés alatt technológiai kiteljesedést értünk.) Ebből az következik, hogy egyszer eljön egy olyan korszak, amikor a technológiai fejlődés üteme már oly követhetetlenül nagy, hatása oly szerteágazó és mélyreható lesz, hogy alapjaiban változtatja meg az ember világban betöltött szerepét, lehetőségeit és korlátait – ez a technológiai szingularitás.
Történelmi tapasztalataink alátámasztják ezt a megfigyelést: még ha egyes régiókban időszakosan nem is, összességében a technológia generációról generációra, évszázadról évszázadra egyre fejlettebb lett, aminek köszönhetően minden generáció valamivel magasabb technológiai szintről indulhatott, mint az elődei. Egészen a legutóbbi időkig ez a folyamat olyan lassú volt, hogy az egyén élete során nem is volt érzékelhető, mígnem az utolsó kétszáz évben hirtelen minden megváltozott. Ahhoz azonban, hogy a fejlődés örökké gyorsuló legyen, ez még nem elég. A legtöbbször az első lépéseket könnyebb megtenni, a további haladás egyre nehezebbé válik, egyre több tudást és erőforrást igényel. A szingularitás csak akkor következhet el, ha a technológiai képességek felhalmozódásának üteme tartósan meghaladja a nehézségek növekedésének ütemét.
Mi a helyzet ma? Alátámasztják-e az adatok, hogy technológiai szingularitás felé tartunk? A szingularitás legismertebb propagálója, Ray Kurzweil amerikai jövőkutató a számítástechnika, a mesterséges intelligencia, a nano- és biotechnológia területéről vett példákkal igazolja ezt. A technológiai fejlődés általános ütemét azonban nem néhány kiválasztott húzóágazat, hanem a termelékenység összesített növekedése fejezi ki, ami magában foglalja az összes technológiai innovációt (technológia alatt nemcsak műszaki megoldásokat, hanem eljárásokat, folyamatokat, intézményeket is értve), súlyozva azok gazdasági jelentőségével. Az Egyesült Államokban a termelékenység 1950 (amióta jó adataink vannak) és 1984 között 112 százalékkal, 1985 és 2019 között (tehát ugyanúgy 35 év alatt) azonban csak 73 százalékkal nőtt. Ugyanezt látjuk, ha az utolsó 30 év első és második felét hasonlítjuk össze: 1990 és 2004 között 36 százalék, 2005 és 2019 között csak 18 százalék volt a növekedés. Szinte bármilyen két egymást követő, azonos hosszúságú időszakot teszünk egymás mellé, azt tapasztaljuk, hogy a növekedés üteme a legjobb esetben is legfeljebb csak stagnál, de semmiképpen sem nő. Ha minden így megy tovább, aligha jön el a szingularitás.
De a szingularitási hipotézis hívei többnyire nem is ezt állítják. Az elgondolásban központi szerepet játszik az emberi vagy azt meghaladó szintű mesterséges intelligencia létrejötte, ami majd kiváltja a fejlődés felgyorsulását. Robin Hanson amerikai közgazdász szerint a gépi intelligencia tömeges és általános elterjedése éppen olyan meghatározó korszakváltást jelent majd a gazdaságban, mint a mezőgazdasági forradalom volt időszámítás előtt 5000 évvel, vagy az ipari forradalom 1800 körül.
Távolról sem egyértelmű azonban, hogy az emberi szintű mesterséges intelligencia létrehozása egyáltalán lehetséges. A mesterséges neurális hálózatok látványos fejlődése ellenére a gépi tanulást övező lelkesedéssel szemben szkeptikus kutatók arra hívják fel a figyelmet, hogy a mesterséges neurális hálózatok csupán az általuk tapasztalt mintába illeszkedő újabb példákat állítanak elő, anélkül, hogy hipotézist állítanának fel az ok-okozati összefüggésekről – vagyis nem többek, mint kifinomult statisztikai programok. Éppen ezért nem tudnak mit kezdeni a mintától eltérő eseményekkel (meglepetésekkel), és mivel nem alkotnak modellt a világ működéséről, nem képesek tervezni sem. Márpedig így az emberre jellemző problémamegoldó, kritikus gondolkodásra sohasem lesznek képesek, és egyelőre ötletünk sincs, hogyan tehetnénk rá képessé őket. Ezeknek a rendszereknek egy másik korlátja, hogy csak azokból az adatokból tanulhatnak, amelyeket beléjük táplálnak, márpedig ez a valóságnak szükségszerűen csak egy leegyszerűsített kis szelete lehet. Erre talán megoldást jelenthetne, ha érzékszervekkel ruháznánk fel őket, hogy saját maguk tapasztalhassák meg a világot – ahogyan azt a mesterséges intelligencia atyja, Alan Turing brit matematikus már 1950-ben megjelent cikkében javasolta, és amire a terület talán legelismertebb jelenlegi szakértője, a Teslától tavaly a ChatGPT-t is fejlesztő OpenAI-hoz visszatért Andrej Karpathy is utalt egy tavaly októberi interjúban.
A technológiai szingularitás gondolata sokakat megihletett, és sokan hajlamosak is vele kapcsolatban túlzásokba esni, vagy egyszerűen csak jól jövedelmező üzletet csinálni belőle, anélkül, hogy ők maguk komolyan gondolnák (gyakran nem is könnyű eldönteni, hogy a kettő közül melyik az igaz). Akármilyen irányba és ütemben fejlődik is a technológia a 21. században, annyi bizonyos, hogy azok, akik a szingularitásból vallást csinálnak, óhatatlanul csalódni fognak: nem hozza el számukra sem a végítéletet, sem a túlvilágot, sem a megváltást a mostani életükből.
Másrészről viszont nem tartható az sem, hogy valaki elfogadja a technológiai szingularitás valamikori bekövetkeztének elvi lehetőségét, de közben eleve elutasítja az olyan technológiákról való gondolkodást, mint amilyen például az agyfeltöltés (vagyis az emberi tudat átvitele számítógépre) vagy az emberfeletti gépi intelligencia – a szingularitás neumanni definíciója éppen az, hogy alapvetően változtatja meg az emberi létezést. Az űrturizmus nem változtatja meg, az agyfeltöltés igen.
A szerző a jövő technológiáival kapcsolatos kutatást, oktatást és ismeretterjesztést végző Prométheusz Társaság ügyvezetője.
Kapcsolódó cikk a Qubiten: