Mikor és miért vált el egymástól a szex és a vallás?
Szexualitás és vallás: két olyan fogalom, amit ma szinte lehetetlen egy mondatban leírni. Mindkét jelenség szerves része az egyetemes emberi társadalomnak, mindkettőről sokat beszélnek és vitatkoznak, a 21. századi ember mégis ritkán társítja egymással a két fogalmat. A keresztény vallásos rituálékban és hagyományokban legfeljebb rejtett, puritán formában őrződnek olyan elemek – a házastársi csók, a kezek megkötése vagy a misztikus élmények és istenélmények –, amelyek a szexualitás rejtett formáit és dimenzióit idézik. Azokat az irányzatokat, amelyekben a szexualitás és a vallás mégis szorosan egybeforr, a társadalom kirekeszti, marginalizálja és a másság jegyét süti rájuk – ide tartoznak a New Age mozgalmak vagy egyes új vallási szekták (raelianizmus, Family International, Sathya Sai) némelyike. De mindig elkülönült-e ez a két jelenség, és ha nem, mikor és miért vált el egymástól a szexualitás és a vallásosság? Hogyan került előbbi a profanitás világába, míg utóbbi a szakralitás fennhatósága alá? Ezt a kérdést járja körül a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének szabadegyetemi kurzusa, ami a szexualitás és a vallás kultúrtörténeti egybefonódásait elemzi.
Miért beszélünk még mindig a szexről és a vallásról?
Michel Foucault, a 20. század neves francia filozófusa A szexualitás története című négykötetes munkájában részletesen kifejtette, hogy szerinte a szexualitás olyan arénaként, fogalmi térként értelmezhető, amelyben tudás és hatalom birtokosainak hierarchikus viszonyrendszere testi ösztönök, érzelmek és társadalmi, kulturális habitusok viszonyaként formálódik. A hatalom nem elfojtotta a szexualitást, hanem létrehozta azt mint kulturális, fogalmi konstrukciót. Foucault szerint a régmúlt időkben, különösen az ókori görög és római civilizációban a szexualitás, az ars erotica, a vágyak és szerelem művészete volt: filozófiát, vallást, kulturális identitásokat, szabályrendszert, jogot építettek a szexualitás különböző dimenzióira, miközben azt ezektől függetlenül és ezekkel szorosan egybeolvadva gyakorolták, anélkül, hogy tudományosították vagy medikalizálták volna, vagy egyáltalán fogalmat találtak volna ki a jelenségre.
A 19. század második felétől aztán elindul az a folyamat, amelynek során a szexualitást medikalizálják, tudományos diskurzusba helyezik, mérik, elemzik, számszerűsítik, az orvostudomány szókincsével és eszköztárával elemzik, ezzel kiszakítják az ars erotica ókori világából, és létrejön a scientia sexualis, a szexről való beszéd és a szex tudománya. Ez a radikális lépés volt az, amikor a szex ugyan kimászott a modernitás általi tabusításból, de egy másik, hasonlóan zárt világban találta magát: a scientia sexualis világában. Foucault szerint az 1960-as évek szexuális szabadossága ennek a 19. századi medikalizálásnak és álszent, viktoriánus puritanizmusnak az ellenreakciójaként jött létre, és az az időszak számos, az ókori világból inspiráló esettanulmányt használt fel az ars erotica felélesztésére.
Focault elemzéséből és a szexualitás dimenzióinak meghatározásából azonban kimaradt a vallás szerepe, köteteiben ezzel nem foglalkozik: nem érdekelte, vagy talán nem mert a témához nyúlni. Pedig az ókorban a szexualitás dimenzióit (biológiai nemek, nemi szervek, szexuális tevékenység és aktus, orientáció, társadalmi nemek, genderidentitások) számos kulturális normatíva formálta és alakította ars eroticává, és ezek egyik legfontosabbika maga a vallás volt, ami – mint azt látni fogjuk az alábbi példákból – az ókorban még elválaszthatatlan volt a szexualitástól.
Meztelen istenek, orgiák és a genderidentitások az ókorban
Az ókori Egyiptomban a teremtéstörténet egyik legfurcsább jelenete, amikor Atum, az ősistenség onánia, vagyis önkielégítés formájában hozza létre a világot. Az egyik papíruszon a jelenet ráadásul egy, a férfiak számára igencsak nagy kihívásnak számitó önfellációként jelenik meg.
Ez a ma a profanitás, sőt a pornográfia világába száműzött jelenet az ókori egyiptomiak számára a vallás része volt: isteneiket pontosan olyan tevékenységekkel ruházzák fel, amelyeket ők maguk is gyakoroltak. Központi vallási mítoszuk, az Ozirisz-mondakör is tele van a szexualitás szinte minden dimenziójának sajátos értelmezésével. Ozirisz, Ízisz, Hórusz és Széth történetében megtaláljuk a heteroszexuális, házastársak közötti szeretetet és az ideális családot ugyanúgy, mint az ősgonosz kisértését, erőszakos zaklatását, a mérgeként szolgáló férfiondóhoz köthető történetet, a dinnyévé változó férfinedűt vagy a fiúszerelem sajátos formáját is, amely Széth és unokaöccse, Hórusz között egyféle hatalmi játszamként, foucault-i arénaként jelent meg.
Hasonlóan kreatív formában ötvözték a szexualitást és vallást a mai Irak területén fekvő ókori Mezopotámia istenei is: Enki, az ég bikája a világ teremtő férfiprincípiuma és egyben pusztító harcias ereje is volt. A férfierő és a phallus itt is – ahogy később a görög kultúrában és még a platóni filozófiában is – egyszerre teremtő és pusztító erő, termékenységi és szemmel verésre is használt, önálló entitás. A péniszkultuszt aztán a görögök emelték a legkreatívabb szintre, hisz a görög vernakuláris, vagyis népi vallásosságban megjelenik a phallus-madár motívuma, amely egyszerre az ártó szellemektől védő, jószerencsét hozó amulett, és egyszerre erősíti a férfiak potenciáját.
Nem kevesebb szerep jutott a nőiség szimbólumainak: ezek legszemléletesebb formája Baubo, a görög világ „vaginaistennője” volt, de számos termékenységi kultuszban is nagy szerepet kapnak a női nemi jegyek és a női szexualitás.
Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a szexualitás és a vallás társadalmi feszültségeket is oldott. A beavatási szertartások önmegtartóztatásai, a kizárólag férfiaknak (Mithras), vagy nőknek (Thesmophoria) szentelt kultuszok és vallásos ünnepek olyan, a két biológiai nem társadalmi szerepköréből adódó feszültségeket oldottak, amelyeket a vallási közösségekben könnyebben lehetett alkalmazni, mint a hétköznapi életben. A vallás elkülönített teret, szakrális időt és részletes eszköztárat (rítusokat, szövegeket, tárgyakat) biztosított arra, hogy a biológiai és társadalmi nemek egyaránt új formákban tudjanak feloldódni. A Dionüszosz-kultusz Euripidész és a görög drámák által is részletesen leírt bacchanáliaünnepségei a fékezhetetlen, vad, ősi szexuális erőt és annak liminalitását, végső határait feszegették. Nem véletlen, hogy amikor ez a görög kultusz beszivárgott a római világba, kezdetben még a római szenátus ellenszenvét is kiváltotta, és Rómában i. e. 186-ban betiltották a bacchanáliákat. Később azonban a kultusz mégis birodalmi sikert aratott, igaz már konszolidáltabb formában (Liber Pater, illetve Bacchus személyében).
A vallásokban az emberi test és a biológiai nemek liminalitását is feszegették: Hermaphroditosz mítosza, Apollón fiúszeretői, Zeusz Ganümédésze, Magna Mater istennő kasztrált, női ruhában zenélő papjai (gallus papok) csak néhány példa a nemiség változatos formáira, amelyek szerves részei voltak az ókori kultuszoknak és köztéri vallásosságnak. A gallus papok nemi fluiditásához hasonlóan a mai Kalifornia területén élő chumash indiánok is sajátos identitásokat hoznak létre: társadalmukban létezett az aqi fogalom, amit a „harmadik nemként” értelmeztek. Nemzőképtelen férfiak, idős nők vagy nőies férfiak egyaránt ebbe a kategóriába tartoztak, szerepük azonban jól meghatározott volt: ők feleltek a halottak eltemetéséért és a betegek elkülönítéséért. Theodore de Bry, aki Liege-ben született, és több korai amerikai expedíción is részt vett, a 16. században még döbbenten rajzolta le az őshonos amerikai indiánok halottakat hordó „hermafroditáit”.
Az ógörögök istenei ugyanakkor nemcsak szexuális kalandjaik és változatos tevékenységeik, hierogámiáik (isteni nász, együttlét) révén voltak ismertek, de szobraik szépsége is olyan művészeti és esztétikai szintre jutott a klasszikus korban, hogy náluk alakult ki az ókor talán legfurcsább vallási-szexuális szokása, az agalmatophilia, vagyis a szobrok iránti erotikus vágy. Több ókori forrás is említi, hogy ifjú férfiak ellenállhatatlan vonzalmat éreztek Praxitelész legendás Afrodité-szobra iránt, amely a knidoszi templomban állt. A tökéletes férfi és női test iránti kultikus vonzalom és annak isteni szintre emelt esztétikája a görög vallás sajátosságává vált, amelyet a rómaiak is átvettek és nagy mennyiségben másoltak. Talán nem véletlenül olyan szép az a mintegy 150 fennmaradt Antinou-szobor is, amely Hadrianus római császár istenné avatott fiúszeretőjét ábrázolja: az ifjú anatóliai fiú az egyetlen olyan halandó, nem császári származású személy, akinek hivatalos vallási tisztelet járt a Római Birodalomban.
A monoteizmus és az ellenvallások
A i.e. 7. és 1. század között, kevesebb mint hét évszázad alatt (ami a teljes emberi történelmet véve rövid időnek számít vallástörténeti szempontból) radikális szellemi és vallási reformok indultak el Eurázsiában: az addigi politeista, azaz többistenhívő vallási rendszerek és az azok köré épülő hatalmi struktúrák (birodalmak, királyságok, papi elit) meginogtak és nem egyszer radikális, forradalmi változásokon mentek át. A Közel-Kelet sémi népeinek politeizmusa, a perzsák ősvallása, a hindu, a görög vallás és a kínai univerzalizmus ellen is új vallási irányzat lépett fel. Kevesebb mint 6-7 évszázad alatt létrejött a történelem első dualista vallása (a zoroasztrianizmus), az első intézményesült monoteizmus (a judaizmus), a hinduizmus ellenvallásaként is felfogható buddhizmus, a kínai és görög filozófiai metafizika és etika (konfucianizmus, platonizmus) és a később birodalmi vallássá lett Jézus-mozgalom (később paulizmus). Ezek a jelentős változások ugyan térbeli és időbeli eltéréseik miatt nem feltétlenül mutatnak közvetlen kapcsolódást, de a reformok következményei máig ható, gyökeres változásokat okoztak az emberiség vallástörténetében. Ezért is nevezte Karl Jaspers, Hamvas Béla vagy később Robert Bellah ezt az időszakot axiális kornak, avagy tengelykornak. A mai világvallások és a metafizikához kötődő etikai és kulturális örökségünk jelentős része ebből a korból származik.
A radikális vallási reformok egyik következményeként ugyanakkor a politeizmus vallási sajátosságaként is értelmezhető szexualitás (ars erotica) fokozatosan kiszorul a vallási szférából. Ez a jelenség különösen a monoteizmusra (egyistenhitre) volt jellemző. Míg az Első Templom korában még az ószövetségi szövegek arról panaszkodnak, hogy a zsidó királyok családjai is áldoznak Aserának és megannyi más közel-keleti istenségnek, a babiloni fogság traumája és kollektív sebzettséget okozó élménye létrehozta a Jan Assmann által „ellen-vallásként” értelmezett zsidó monoteizmust, ahol az istennek nincs magánélete, elérhetetlen, nem emberként viselkedik, a meztelenség és a szexuális aktus pedig teljesen kiszorult a szakrális terekből és valláskommunikációból. A Leviták könyvében leírt „ne úgy, ahogy ők” (vagyis a babiloni birodalom politeizmusa elleni viszonyrendszer) ugyan csak kis mértékben jelenik meg az újszövetségi négy evangéliumban, de Pál apostol leveleiben a meztelenség, az önmegtartóztatás, a szexualitás már határozottan a hálószobába űzetik, ahol Istennek és vallásnak szinte semmilyen szerep nem jut. Afrodité, Apolló, Inanna vagy Asera eltűnik a mediterrán és európai világból, amikor a kereszténység 395-ben hivatalosan is az egyetlen elismert vallása lesz a Római Birodalomnak, ezzel pedig az ars erotica végérvényesen kivonul a valláskommunikációból, vagy allegóriákba és rejtett színek és ikonográfiák formájában marad meg az édenkerti és Mária-ábrázolásokban.
A népi vallásosság azonban máig megőrizte az ókori szexualitás, az ars erotica vallási jellegét: a téltemető szertartások és szelleműző rituálék a Balkánon (Kukeri táncok például Bulgáriában) közvetett kapcsolatban állnak a Dionüszosz-kultusz bacchanáliáival, ahol a phallus-kultusz és a liminalitás ma is fontos szerepet játszik. Az új, a 19-20. században újraélesztett hagyományokban pedig egyre több olyan újpogány vagy néprajzi hagyomány elevenedett meg, ahol vallás és szexualitás egybefonódni látszik. Az ellen-vallási mozgalmak sajátosságait ismerve nem lenne meglepő, ha a kortárs nyugati értékválságban az ars erotica mint valláskommunikációs forma ismét megjelenne.
A szerző ókortörténész, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének tudományos munkatársa.
T. Szabó Csaba korábbi cikke a Qubiten: