Visszatért a vadonba az új-zélandi takahe

2023.08.29. · tudomány

A takahe (Porphyrio hochstetteri) már 1847-ben is ritkának számított, majd miután az új-zélandi őslakosok is arról számoltak be, hogy régen ugyan gyakran látták, de már ritkán találkoznak vele, ritka fajként könyvelték el. Hosszú időn keresztül nem látták, míg végül 1948-ban kihaltnak nyilvánították. Ugyanebben az évben egy expedíció egy kisebb fészkelő kolóniára bukkant. A tó környékét, ahol a madarak élnek, védett területté nyilvánították, azóta egy-egy pár évente egy-két fiókát költ ki.

photo_camera A takahe Fotó: MARK BOULTON/Biosphoto via AFP

A fajmegőrzési programban a madarakat etették, őrizték, külön rezervátumokban hoztak létre nekik kolóniákat, és mesterségesen megtermékenyített tojásokkal gyorsították az egyedszám növekedését. A takahéra leselkedő legnagyobb veszélytől, az invazív ragadozóktól is próbáltak megszabadulni.

Deirdre Vercoe, a takahe-program vezetője szerint a hermelinek, menyétek és kóbor macskák csapdázása nélkülözhetetlen a faj fennmaradásához. A takahe röpképtelen, Új-Zélandon pedig nem akadt természetes ellensége, míg az európaiak be nem hozták a patkányokat, a macskákat és a kistestű ragadozókat, így magától nem is tud ellenük védekezni.

A madár eltűnt, a földet elvették

Az ország környezetvédelmi tervei szerint a szigetekről 2050-ig teljesen kipusztítják majd a patkányokat, az oposszumokat és a hermelineket, amelyek a legnagyobb károkat okozzák az őshonos fajok között.

A fogságban nevelt populáció méretét az új-zélandi környezetvédők 500 párra becsülik, a takahenépesség évente mintegy 8 százalékkal növekszik. Most érkezett el az idő arra, hogy néhány párat visszaengedjenek a vadonba, ha a kísérlet sikerrel jár, ősszel újabb hét párat engednek szabadon, jövőre pedig tíz fiatal példánnyal is bővítik a Déli-sziget populációját.

A föld, ahogy a madár is, szentnek számít az őslakosok számára, az eltűnésük ideje pedig egybeesik azzal az időszakkal, amikor megfosztották őket a földjeiktől, ezért a visszatelepítés szimbolikus jelentőségűnek is számít. Részben a takahe ihlette Gerald Durrell A hahagáj című regényét is: a könyvben a címszereplő madarat egy hasonlóan védett völgyben fedezték fel, mint a takahét.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás
link Forrás
link Forrás