„Ami azt az aggodalmat illeti, hogy esetleg a női ügyvédek a férfiaknak konkurenciát okozhatnának, ez csak mosolyogni való, hiszen tudtommal igen kevés nő van csak a jogi pályán és azt hiszem, hogy mostanában meg egyáltalán elzárták a nők elől a jogi pályát. Annak a férfinak, akiben olyan kevés az önbizalom, hogy a női versenytárstól fél, annak nem árt, ha éles eszű női konkurenset kap. Különben is a demokratikus fejlődésnek, amely a nő emancipációját az egész világon megköveteli, természetes következménye, hogy a nők a jogi pályán is egyenjogúak legyenek a férfiakkal”

– fejtette ki véleményét a Pesti Naplónak száz évvel ezelőtt, 1923. november 4-én Vámbéry Rusztem jogász, újságíró, Vámbéry Ármin keletkutató fia. A lap tudósítója arról kérdezte a jogászt, mi a véleménye a Budapesti Ügyvédi Kamara aznapi döntéséről, melynek értelmében kamarai tagságot nyert az ország első női jogászdoktora, az akkoriban már ügyvédjelöltként dolgozó Ungár Margit.

Ami a nők egyenjogúsításának az igényét illeti, Vámbéry Rusztem véleménye korántsem számított általánosnak. A később, 1945–46-ban a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elnöki posztját is betöltő Kornis Gyula piarista szerzetes, filozófus a Nők az egyetemen című 1925-ös akadémiai tanulmányában például a következőképp írt Ungár kamarai tagságáról (bár az ügyvédnőt név szerint nem említi, de szövegét a híradásokkal összevetve egyértelműen róla ír): „Az egyik jogdoktornőt 1923-ban a budapesti ügyvédi kamara választmánya erős vita után, az előadót leszavazva, az ügyvédjelöltek névjegyzékébe fölvette, majd nemsokára ugyanezt tette a debreceni kamara választmánya is. Ez az ügyvédjelöltnő ez idő szerint ténylegesen működik. Minthogy az ú. n. egységes ügyvédi és bírói vizsgálatra csak évek múlva jelentkezhet, a magyar női ügyvédség problémájának végleges megoldása néhány évig még várat magára.” Kornis nem rejtette véka alá, hogy ha rajta múlt volna, Ungárból sosem lesz kamarai tag. A későbbi MTA-elnök szerint ugyanis, „egyesek a nők jogi tanulmánya és közhivatali képessége kérdésének legmélyebb hátterét a férfiak hatalom-féltékenységében találják meg (...), azt hisszük, hogy ez a férfiak minden tudatos hatalmi aspirációja nélkül is természetes állapot, a férfiak és nők társadalmi munkakörének a természet rendje szerint való megosztása. Ez lényegében nem »hatalmi« kérdés, hanem a helyes egymás-kiegészítés történetileg igazolt ténye.”

Noha Ungár kis híján lecsúszott a kamarai tagságról, hiszen 17 nemleges szavazat ellenében mindössze két plusz szavazattal támogatták a felvételét, úttörő munkásságának megítéléséhez ma már nemigen férhet kétség. Olyannyira, hogy 100 évvel kamarai kinevezése után, 2023. november 30-án a Magyar Ügyvédi Kamara, a Budapesti Ügyvédi Kamara és a Magyar Ügyvédnők Egyesülete emléktáblát avat „az első magyar női ügyvéd, a női esélyegyenlőség és az elesettek jogi védelmezője” tiszteletére azon a budapesti Szent István körúti házon, ahol az 1897-ben Diósgyőrben született Ungár később, a fővárosban lakott.

A haladó gondolkodású kultuszminiszter ügyesen taktikázott

Az első magyar ügyvédnőnek nemcsak a kamarai tagság, hanem már a jogi doktorátusa megszerzéséhez is szüksége volt – a kivételes akaraterőn felül – egy kis szerencsére. Noha Magyarországon 1895-ben megnyitották a felsőfokú képzést a nők előtt, felvételüket csak a bölcsészkarra és az orvosi egyetemre engedélyezték, továbbá részt vehettek a gyógyszerészeti képzéseken. A vonatkozó kormányrendelet szövegezésében, mint arról korábban már a Qubiten is írtunk, Wlassics Gyula kultuszminiszter úgy fogalmazott, hogy „a műveltebb körökhöz tartozó nők is mindnagyobb számmal kénytelenek részt venni az élet küzdelmeiben, és a családi élet nyugalmasabb körét gyakran kell felváltaniok a kenyérkereset nehéz s fárasztó munkájával”. Bár a kortársaihoz képest radikálisan progresszív, amúgy jogtudós Wlassics támogatta volna, hogy a nők az összes egyetemi képzést látogathassák, a korlátozáshoz ragaszkodó Ferenc József – és a kizárólag férfiakból álló tudományos elit – miatt azért igyekezett azzal nyugtatni a kedélyeket, hogy a nők amúgy sem fognak tömegesen érdeklődni az egyetemi oktatás iránt, és tudományos pályákra bocsátásuk nemhogy „nem akadályozza a nő hivatásának betöltését”, hanem épp ellenkezőleg: „A tudás, a műveltség csak fokozza a belátást, a tapintatot, a családi élet igényeinek okos mérlegelését, a gyermekek nevelésének színvonala pedig lényegesen emelkedik.”

A nők egyetemi oktatása körüli felzúdulást azonban jól példázza, hogy „Kmety Károly, a jogi egyetem professzora és parlamenti képviselő 1907-ben a magyar történelemben először numerus clausus bevezetését indítványozta az egyetemeken. Nem faji, hanem nemi alapon: célja a nők visszaszorítása volt. A diplomát szerző lányokat »női szörnyetegeknek«, a tudást szerző asszonyokat »családot robbantó bombának« nevezte a képviselők egy részének hangos helyeslése közepette. Volt politikus, aki gyorsan továbbfejlesztette a javaslatot, és a középiskolákból is kitiltotta volna a nők többségét. A nők tanuláshoz való jogát az ülésteremben egyetlen férfi politikus sem vette védelmébe, aki nem értett egyet Kmety képviselő javaslatával, az is hallgatott” – írta tavalyi posztjában Nyáry Krisztián író, publicista.

A numerus clausus kiváló ürügy volt a nők továbbtanulásának teljes ellehetetlenítésére

Hogy a nők körében mekkora volt az érdeklődés az egyetemi képzések iránt, azt leginkább a már idézett Kornis szövegéből lehet sejteni: számuk a korlátozások és a távolról sem szívmelengető fogadtatás ellenére is meredeken emelkedett a számukra engedélyezett karokon. Bár az 1986–87-es tanévben csak 3-3 női hallgatót vettek fel a bölcsészkarra és az orvosi egyetemre, négy évvel később a bölcsészkaron már 57, az orvosin pedig 24 nő tanult, majd az első világháború kitörésének évében, 1914-ben már 293 női bölcsészhallgató és 220 medika nyert felvételt.

A jogi és a műszaki egyetem kapui azonban csak 1918-ban nyíltak meg a nők előtt, és akkor is csak egyetlen tanévre, amikor is a Kornis szerint a nők jogi karra törekvését „nagy rokonszenvvel kísérő” Apponyi Albert közoktatásügyi miniszter rendeletben helyezte hatályon kívül a nők továbbtanulását nehezítő összes korlátozó kitételt. Ekkor iratkozott be a jogi karra Ungár Margit – Debrecenbe, mert Budapesten még így is elutasították a színjelessel érettségizett fiatal nő kérelmét. Bár az 1918-as rendeletet alig egy évvel később visszavonták, Ungár a nőket diszkrimináló (vissza)szigorítás, valamint annak ellenére is folytathatta jogi tanulmányait, hogy az 1920. XXV. törvénycikk, vagyis a numerus clausus az egyetemekre felvehető hallgatók körében a zsidók arányát 6 százalékban határozta meg. Ungár nemcsak nő volt, hanem mélyen vallásos zsidó családból is származott, de az ismét tiltottá tett karokra (így a jogi egyetemre) már felvételt nyert nők folytathatták a tanulmányaikat.

Bár a numerus clausust a társadalmi emlékezet úgy tartja számon, mint a zsidók magyarországi üldöztetésének egyik első nyílt példáját, a rendeletet legalább annyira alkották a nők egyetemekről való kiszorítására, mint a zsidók felsőfokú tanulmányainak korlátozására. A törvény a nők befogadását teljes egészében az egyetemek vezetőségére bízta, a rektori döntésekből pedig nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy „az egyetemi vezetők többségét egyáltalán nem kellett presszionálni a törvény betartatására: a baloldaliakat, a zsidókat és a nőket érintő rendelkezéseket is túlteljesítették” – olvasható az Újkor történelmi portál tavalyi, a numerus clausus 100. évfordulójára időzített cikkében.

Szorgalmasabbak, jobb a memóriájuk, mégsem bírják „a tudományos képesség igazi lényegét”

A 2014-ben Kövér László házelnök által „keresztény, nemzeti, konzervatív gondolkodóként” méltatott Kornis is az 1920-as „megszorítás” számlájára írta, hogy „a budapesti egyetemen az orvosi kar kérésére újabb orvostanhallgatónék felvételét elutasította”. Magyarázatként pedig azt fűzte hozzá, hogy mivel „a nők a háború alatt fokozott mértékben tódultak az orvosi pályára, elfoglalták a hadbavonultak helyeit, nagy számmal gyakornokok s tanársegédek lettek, ezzel idősebb férfikollégáik elé kerültek s így megnehezítették éppen azoknak továbbjutását, akik a háborúban legtöbbet szenvedtek”. Írásában Kornis ezt követően hosszan értekezik a nők természetéről, mondván, hogy a szerinte általában véve érzelmesebb „leányok rendesen szorgalmasabbak és buzgóbbak, kevésbé lusták, figyelmesebbek, engedelmesebbek, nagyobb becsvágyúak, a tanulásban fogékonyabbak, az iskolai munkában pontosabbak, az idegen nyelvekből való fordításban ügyesebbek, mint a fiúk.” A Kornis által a nők tanulmányi előmeneteléről leírtak nem kell, hogy bárkit is megtévesszenek, a későbbi MTA-elnök szerint ugyanis „mindezek a jó tulajdonságaik azonban inkább fokozott kötelességtudatukból és ambiciójukból, mint a tanultak iránt való igazi belső érdeklődésükből fakad”.

Bár a tudós szerzetes leírásából kiderül, hogy az 1920 előtt a hazai egyetemekre beiratkozott nők (és ez átfedésben volt a Kornis által citált külföldi tapasztalatokkal is) „jóval nagyobb százalékban mentek át a vizsgálatokon, mint a férfiak; egyszersmind nagyobb százalékuk nyerte el a cum laude fokozatot, mint a férfiaké”, Kornis mégis arra a következtetésre jut, hogy „hiányzik belőlük a gondolkodás önállósága és mélysége (...). A nők a férfiaknál általában buzgóbbak, kitartóbbak, türelmesebbek, szorgalmasabbak az előadások látogatásában, fogékonyabbak a jó tanácsok iránt, tanulmányaikban rendszeresebbek, jobb a memóriájuk s több az általános iskolai tudásuk. Ellenben minden egyébben, ami pedig a tudományos képesség igazi lényege, a férfiak átlag jóval fölötte állanak a nőknek.”

Felmerülhet, hogy mit értett Kornis „minden egyéb” alatt: a szerzetes szerint a férfi hallgatóknak „nagyobb az általános tanulási képességük és az a készségük, hogy a tanultat alkalmazzák s a maguk gondolkodásával kiegészítsék (...); sokszor van saját véleményük, kritikát is gyakorolnak a tanultak fölött; több bennük a tiszta tárgyi érdeklődés tudományos kérdések iránt, ezek körében magukat otthonosabban érzik és biztosabban mozognak; szakjuk iránt intenzívebb bennük a szeretet s a kutatáson érzett logikai öröm; könnyebb és frissebb felfogásúak, jobb megfigyelők, a gyakorlatokban ügyesebbek; ítélőképességük élesebb és józanabb; a szigorúan logikus gondolkodás inkább sajátjuk; nagyobb a készségük az absztrakt fogalmakkal való munkára, a lényegesnek a lényegtelentől való megkülönböztetésére.”

De mi a helyzet a jogi pályával?

Az írásában – még ha nem is név szerint, de – Ungár Margitról is megemlékező Kornisnak arról is határozott véleménye volt, hogy az 1918-tól a nők előtt szűk két tanéven keresztül megnyíló, majd újra bezárt jogi fakultás kapuját érdemes lenne-e újranyitni a nők előtt. Okfejtéséhez külföldi példákat is citál:

„A nők a legtöbb állam egyetemein a jogi karra is beiratkozhatnak és doktorátust tehetnek, mert természetes logikának látszik, hogy ha tanárok és orvosok lehetnek, jogászok is lehessenek. A gyakorlati pályákra való lépés azonban több országban korlátozva van. A legtöbb államban a nők bírák nem lehetnek, csak ügyvédek s bizonyos irányú közigazgatási hivatalnokok. Norvégiában és Ausztráliában régóta bírák is lehetnek, 1900 óta Franciaországban ügyvédek, hasonlókép Dániában, Hollandiában, Oroszországban. Svédországban hajadonok lehetnek ügyvédek, de férjes nők nem, mert férjük gyámsága alatt állanak. Amerikában 20 000-nél több nőügyvéd van, Németországban 1919-ig sem bírák, sem ügyvédek nem lehettek, hanem a jogdoktornők más hivatáskörökben helyezkedtek el (...) A nők a jogi tanulmányokat a vizsgálat szempontjából sikeresen el tudják végezni éppúgy, mint a bölcsészetkari és orvosi stúdiumokat (...). Ezt nemcsak a külföldi jurista-nők vizsgálati eredmény-statisztikája bizonyítja, hanem a magyar egyetemek tapasztalata is: az eddigi öt végzett nőhallgató közül (amint utánjárásomból kitűnt) 4 kitüntetéssel tette le szigorlatait, 1 pedig egyhangúan.”

Akárcsak a nők általános rátermettségének taglalásánál, Kornisnak ebből is sikerül arra a következtetésre jutni, hogy nem lenne „méltányos és célszerű” a nőket a jogi karra bocsátani, jogászdoktorokká avatni „ha a fontos jogi (bírói, ügyészi, ügyvédi) pályákra nem tartjuk őket kellően alkalmasnak (...). De kívánatos-e, hogy női bíráink, ügyészeink, ügyvédeink, miniszteri tanácsosaink, közjegyzőink, polgármestereink legyenek? Ha igen, akkor fel kell tárnunk leányaink előtt a jogi kar kapuit is. A tipikus női lélek fönnebbi beható elemzése aligha engedi meg, hogy a kérdésre igennel válaszoljunk.”

Az első ügyvédnőnek még így is lényegesen több támogatója volt, mint az első orvosnőnek

Még ha a tudomány Kornishoz hasonlóan érvelő „keresztény, nemzeti, konzervatív gondolkodói” nem is mozdították elő ügyvéddé válását, Ungárt sokan támogatták a pályáján. Az első magyar orvosnővel, a felsőoktatásból a nőket akkor még teljesen kizáró magyar törvények miatt a képesítését nem is Magyarországon, hanem Svájcban szerző Hugonnai Vilmával ellentétben például az első magyar ügyvédnőt a nemi egyenjogúságra nyitottabb tudósokon kívül a családja is segítette. Míg Hugonnaitól a férje és annak az anyja még a gyerekeit is elidegenítette, miután hajthatatlannak mutatkozott az ambícióit illetően, Ungárt az ugyancsak ügyvédként dolgozó bátyja, illetve későbbi férje nemcsak bátorította, hanem a saját ügyvédi irodájukban biztosították neki a saját praxis megalapozásához szükséges ügyvédi gyakorlatot.

A kamarába való felvételének első évfordulóján az egyetlen magyar ügyvédnőről (akkor még ügyvédbojtárról) hírt adó Szokoly Endre újságíró Az Újság 1924-es novemberi számában először hosszasan idézte, milyen ruhában jár tárgyalásra, majd a következő beszélgetést tartotta fontosnak kiemelni:

„Mondja csak doktor kisasszony – kérdezem – tud-e főzni? Hogy tudok-e? – fortyan fel. – Nohát jöjjön csak Debrecenbe, meghívom ebédre. Olyan jó pörköltöt még sohasem evett! Minden második héten én főzök odahaza, felváltva a húgommal. Sőt nagyon szeretek főzni. A kedvenc ételem a kásás tészta. Nem ismeri? És ezzel máris hozzákezd, elmondja a kásás tészta receptjét, mint a kisleány a leckét a háztartási iskolában. Most azután már komolyan nem tudom, kit tartsak nagyobbra, Ungár Margitot a gazdasszonyt vagy az ügyvédjelöltet?”

Az Ungár által kitaposott útra sokáig még mutatóba sem nagyon léptek nők: 1937-ben törvényben rögzítették, hogy az ügyvédi kamarába csak férfiakat lehet felvenni. A zsidó származású Ungár a második világháború alatt egy gettóban tovább dolgozhatott, azt azonban homály fedi, hogyan élte túl a háborút. „Az elesettek jogi védelmezője” élete utolsó éveit szegénységben, nélkülözésben töltötte, haláláról a Népszabadság 1969. május 4-i száma adott hírt.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: