Ahhoz, hogy Budapest valóban a kultúra városa legyen, sokkal határozottabb lépésekre és több pénzre lenne szükség

A város kultúrája – a kultúra városa címmel tartottak konferenciát május 10-én Budapesten. Az eseményt a főváros rendezte, a címben utalt város is maga Budapest, természetesen, a kultúra kérdései pedig – ez már kevésbé természetes – az önkormányzati választások apropóján kerültek elő. Karácsony Gergely húszperces bevezetője alapján vesszük most szemügyre a budapesti kulturális színteret. Összevetjük más főpolgármester-jelöltek ajánlatával, és kitekintünk Kiss Ambrus főpolgármester-helyettes megszólalására is, ahol a pénzen volt a fő hangsúly.

A bevezető leginkább arról szólt, amit a fővárosi önkormányzat az elmúlt öt évben tett, és amit a reményei szerinti folytatásban tenni szeretne a város kultúrájáért – szorosabban véve annak intézményi és anyagi feltételeiért. A Főváros az elmúlt években nehéz körülmények között végezte feladatát, a covid, majd az energiaár-robbanás miatti bezárások alatt, a folyamatos és valóban arrogáns kormányzati elvonások közepette. De egyrészt a kultúra munkásai is ilyen körülmények között dolgoztak, másrészt ez a dolga, ha már Budapestet a kultúra városaként aposztrofáljuk.

Ezt a jelzős szerkezetet egyébként használták már Pécsen is, az EKF, vagyis az európai kulturális fővárosi projekt apropóján és azt meghosszabbítva Balatonfüred is elkezdte magát ugyanígy aposztrofálni (üdítő, hogy Veszprém az EKF ellenére sem), illetve Szentendre városmarketingjének is része „a művészetek fővárosa” szlogen. A környéken Kassa és Graz is nevezte már magát a kultúra városának. Ez utóbbi azért lehetne tanulságos példa több hazai város vezetésének is, mert a némileg periférikus helyzetű, viszont kulturálisan izgalmas csomópontban (Szlovénia, Magyarország, Olaszország, Horvátország közelségében) fekvő Graz a kilencvenes évektől kezdve nagyon tudatosan építette ezt az imázst, ami nem pusztán imázs: van mögötte stratégia, kiszámítható pénz, tudatos intézményépítés, például az 1968 óta létező Steirischer Herbst európai szintű kortárs művészeti sorozattá fejlesztése. A 2003-as EKF-év már csak újabb lökést adott a grazi folyamatoknak, és ma az európai művészeti térképen is jelentős helyszín lett az osztrák város.

Idehaza is több város tűzi zászlajára a kultúra fogalmát, miközben igen komoly problémákkal küzd a teljes hazai kulturális infrastruktúra, főként, ha az önkormányzati területet nézzük, különösképp az ellenzéki vezetésű városokat. Budapesten még mindig élénk a kulturális kínálat, de messze nem olyan izgalmas és releváns, mint amilyen lehetne. Nincs meg a helyszínek, kezdeményezések, entitások egymáshoz lazán kapcsolódó, egymásra reflektáló rendszere, hálózata, az az inspiráló atmoszféra, amit közönségesen színtérnek is hívhatunk, ami a városban valóban elterjesztené a kultúra levegőjét, itt tudná tartani a hazai szakembereket és egyben hozzá is kapcsolná Budapestet az európai folyamatokhoz.

Az elmúlt, lassan 15 évben az ország, és vele együtt sajnos Budapest is egyre inkább kizáródott a kurrens, kortárs párbeszédből a kultúra területén, egyszerűen azért, mert kevés olyan intézménye van, amely olyan anyagi és szakmai helyzetben lenne, hogy folyamatosan és aktívan kapcsolódni legyen képes a nemzetközi diskurzushoz, és formálja is azt. (Jellemző, hogy a civil alapon, hazai közpénz nélkül, szinte no-budget jelleggel működő OFF-Biennále Budapest tudott leginkább belépni ebbe a nemzetközi térbe.) Amelyik pedig megvan és működik, az az anyagi feltételek terén egyre messzebb sodródik még közép-európai összevetésben is. Sem lehetőségeket, sem álláshelyeket nem képes felajánlani, így nem rajzolódnak ki valódi pályaképek, nagyon nehéz hosszabb távú programokban gondolkodni. Berlin fényévekre tőlünk, de Bécs nevét is nehéz kimondani, hisz négyszer-ötször nagyobb kulturális büdzséje van. De ma egy közepes méretű lengyel város is olyan kulturális, művészeti intézményeket tart fenn, amilyeneket Magyarországon nagyítóval kell keresnünk. És nem intézhetjük el a kérdést azzal, hogy Lengyelország mennyivel nagyobb, mennyivel több centruma van és mennyivel több pénze. Ma idehaza annak kell örülni, ha valami nem omlik össze. Első helyen pénzkérdésről van szó: kétségtelen, hogy a Főváros szegény, a kormány elszívja a forrásait. Eközben Budapest az unió 15. legerősebb gazdasági régiója, az egy főre jutó GDP-je az uniós átlag 156 százaléka (2023).

Mint Kiss Ambrus főpolgármester-helyettes prezentációjából kiderült, Budapest tavaly 25 milliárd forintot költött a maga kulturális intézményei fenntartására, amiből négymilliárd volt az állami normatíva. Ez nem kevés, de nem is tűnik egetverő összegnek egy közel kétmilliós városban. A hasonló lélekszámú Varsó legalább egyharmaddal többet költ intézményfenntartásra, és ehhez jön még a programtámogatás.

Ami a tartalmat illeti, hatalmas szakadék húzódik a fővárosi és az állami fenntartású intézmények között – ez pedig a kulturális intézményrendszer érzékeny összefüggésrendszerét is szétzilálja. A kortárs művészetben teljesen irrelevánssá vált például az állami fenntartású, de az MMA tulajdonában álló Műcsarnok, miközben nagyon sok művész számára legnagyobb, még hozzáférhető kiállítási lehetőséget a fővárosi Trafó Galéria, Budapest Galéria vagy Kiscelli Múzeum jelenti – és innentől nincs tovább. Miközben a nagyon magas színvonalú kiállításokat létrehozó, ugyanakkor hetvenes évekbeli körülmények között működő Budapest Galéria új helyszíne sem valósult meg az első ciklusban – az ígéret most az, hogy áttevődik a következőre, természetesen, amennyiben lesz következő. De az biztató, hogy a Főváros, úgy tűnik, látja, hogy itt egy európai mércével is értelmezhető intézmény van.

Féloldalas, felemás az egész fővárosi helyzet, megint csak javarészt az állam és a főváros szembenállása miatt. Van inkubátorház a budapesti alterszínházi szférának, de egyre kevesebb a játszóhely. Vannak kisebb, nonprofit galériák és közösségi helyszínek, de kerületenként eltérőek a létfeltételeik. A megpályázható projektpénzek pedig gyakorlatilag eltűntek. Állnak és működnek a zene nagyobb presztízsű intézményei, a MÜPA, a Zene Háza, a Budapest Music Center – előbbi kettő állami, az utóbbi magánintézmény erős kormánytámogatással –, de például a jazz klubszíntere leszűkült, és a napi túlélésért harcol.

Ne felejtsük el Budapest színes és fejlett kereskedelmi galériás mezőnyét – de ez nem a kulturális közintézményi rendszer része. Mint ahogy nem az a NER kulturális önlegitimálását szolgáló művészeti intézményi mező sem, az állami milliárdokból működő MMA helyei, vagy a Mészáros milliárdokból működő, trendinek szánt HAB (Hungarian Art and Business) nevű művészeti helyszín sem, és ezeket nem is érdemes összetéveszteni egy pezsgő szcéna szereplőivel.

Nagy eltéréseket mutat a kerületi művelődési házak rendszere is és azon belül az egyes profilok és a színvonal: a progresszív szellemiségű helyszínektől, a közösségi élet eleven színterein át a szórakoztató műsorszolgáltatóig igen nagy a szórás, miközben a legtöbb művházat erősen nyomja a bevételszerzés kényszere.

Nem mondhatjuk, hogy nincs alterszínházi infrastruktúra, mert különféle modellben működnek helyek a Jurányitól a SÍN-en át a Trafóig, és működnek bennük szervezetek is, de ismét csak: elenyészőek a források, az egész színtér a létéért küzd. Ide tartozik, hogy valódi, saját hely nélkül él a városban az elmúlt évtized talán legfontosabb színházi, kulturális kezdeményezése, a Freeszfe. Miközben ritkán látható jó példa, ahogyan a CEU és az Örkény Színház megosztotta erőforrásait, tereit, lehetőségeit a Freeszfe-vel.

Emellett talán közel s távol sincs még egy város, ahol egy városszéli közművelődési helyszín vesz át olyan funkciókat, amilyeneket belvárosi, reprezentatív színházaknak kellene vinniük. A Budaörsi Latinovits Színházra célzok, és arra – nem elvitatva a település, az önkormányzat és a ház érdemeit –, hogy ott olyanok rendeznek, akiknek egy egészségesen működő országban a Nemzeti Színházban kellene. Valamint olyan is ritkán van, hogy a főváros pusztán politikai kíméletességből fenntart egy színházat, az Új Színházat, amely színházszakmai fogalmakkal nehezen értelmezhető.

Karácsony nyitóelőadása megmutatta, hogy a főváros azonosítja a problémák egy jelentős részét, és erejéhez mérten közreműködni is igyekszik a megoldásukban – azaz többnyire ellensúlyozni az államot. Olyan szempontból is, hogy, szemben az állammal, nem azt képviseli, hogy aki a fizet, az rendeli a nótát, a fenntartó ne legyen megrendelő, jegyezte meg Karácsony is a bevezetőjében.

Létrehoz a város például egy „új Jurányit”, a pesti oldalon: inkubátor ház lesz a Szabolcs utcában, egy megüresedett ingatlanban. Ez dicséretes, hiszen a Jurányi utcai inkubátor már tele van, a várólista is igen hosszú. Azonban negatív precedens volt, hogy a Jurányi épületének egy részébe beleharapott egy kerületi bölcsődefejlesztés.

Az pedig változatlanul megoldatlan, hogy a kiesett állami és NKA-forrásokat, tehát az alterszínházban kritikus szint alá csökkent közpénzalapú támogatásokat valahogy pótolja a főváros. Mecenatúraprogramot ugyan indít Budapest, a FESZ-szel (Független Előadó-művészeti Szövetség) közösen, 150 millióval. Nem hangzik soknak, bár ehhez jönnének a magántámogatók, egyéni és vállalati adományozók. Ugyanakkor ez az interfész fontos lenne, mert ugyan jól hangzó igény, hogy éljen meg mindenki a piacról, döntsön a közönség, de a túl nagy mértékű bevételkényszer elsőként a kísérletezést, a kockázatvállalást öli ki a kultúrából, pontosan azt, ami izgalmassá tehetné és megalapozná a fejlődését.

Szeretjük vagy sem, kulcsfogalom lett a kultúrában a „fesztivál jelleg” és az „élmény”. A Főváros, részben már létező kezdeményezéseket, hagyományt továbbgondolva, jazz fesztivált, a Titanic Fesztivál nyomán nemzetközi filmfesztivált, valamint hazai Filmszemlét is akar. Ez utóbbit Karácsony azzal harangozta be, hogy itt bemutatnák azokat a magyar filmeket, amelyek nem magyar pénzből készülnek, hiszen az állami filmfinanszírozás egyoldalúvá válásával egyre több ilyen van és lesz. A láthatóság, az elérhető bemutatóhely, a platform alapkérdés a kulturális termelésben – minálunk csak az nem látszik, hogyan fognak létrejönni a filmek, amelyeket majd a fesztiválok bemutatnak.

Minthogy kampányidőszak van, érdemes kitérni a két másik jelölt, a Fidesz színeiben induló Szentkirályi Alexandra és a civil-LMP-s Vitézy Dávid kulturális programjára. Szentkirályinál nemigen találtunk ilyesmit, csupán Baán László, a Liget-projekt miniszteri biztosa állt ki a jelölt hétpontos Budapest-programjának áprilisi bejelentésekor, nagyjából azzal, hogy a baloldal mindent elrontott, de ha Budapesten is a Fidesz jön, majd minden jó lesz.

Vitézy esetében már van miről beszélni, az ő programoldalán külön rész (Kultúra és szabadidő) és számos alfejezet foglalkozik kulturális témákkal, és rendre a városfejlesztés, a városi tér, térhasználat kérdéseivel összekapcsolva. A letölthető programban pedig kiemelt helyen szerepel az „elérhetőség” fogalma, amelyen hozzáférést és megfizethetőséget ért Vitézy. Programjában külön pont szól a közterek kulturális, művészeti tevékenységgel történő revitalizálásáról. Lényegi kérdés, hiszen ma, a budapesti köztéren kevés szabad cselekvésnek van tere, kevés fajta aktivitás művelhető, hogy mást ne mondjunk, például az utcazene is korlátokba ütközik. A városi terek újragondolása igen gyakran a csinosítás (legyen problémátlan a köztér) és nem a minél nagyobb szabadságfok és a lokális beágyazottság szellemében zajlik – elég, ha a Blaha Lujza teret említjük, amely ugyan már nem katasztrófa sújtotta övezet, viszont még messze van attól, amit a komfortos, élhető és használható városi térről gondolnánk. De többről is szó van itt, és ez megint csak említésre kerül Vitézy programjában, nevezetesen a városi tetszhalott helyek, terek, környékek újraélesztéséről is. Ez egyébként zajlik is már, kerületi kezdeményezések formájában: a XI. kerületi Bartók negyed példáját sokan ismerik, most pedig az évtizedek óta tetszhalott, II. kerületi Margit körút is csatlakozik ehhez. Vitézy eközben olyan sok mindent felvillant, gyalogoshídtól Vidámparkig, hogy nem látszik, mikor és miből volna képes mindezt meg is csinálni.

Az örvendetes, hogy Vitézy és Karácsony is foglalkozik a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárral (FSzEK), és fejleszteni akarják. Utóbbi legelőször is a fiókhálózatot, a központi épületre majd később kerülne sor. Vitézynél pedig inkább a könyvtár korszerű, sokoldalú funkcióit hangsúlyozzák, de csak általánosságban.

Vitézynél az újranyitás is fontos programpont, és valóban, fájóak a zárva tartó, vagy éppen hely nélküli intézmények, bár hozzá kell tennünk, hogy ez az állam és nem a város felelősségi területe, ha például az Iparművészeti Múzeumot, az Építészeti vagy a Közlekedési Múzeumot tekintjük. Ha a Biodómot vagy a Vidámparkot, akkor már inkább beszélhetünk fővárosi kompetenciáról, még ha az egyiknél a múlt terhelt örökségéről van is szó, a másiknál egy alapkérdésről, vagyis, hogy kell-e egyáltalán.

Az aktuális főpolgármesternek, napi szinten nyilván nagy százalékban az égető ügyekkel, barátságtalan reáliákkal kell foglalkoznia, és kevésbé a nagyívű koncepciókkal. Így a városlakó számára az is megnyugtató lenne, ha a küszöbön álló, vagy majdnem kész fejlesztések befejeződnének. Karácsony a konferencián azt ígérte többek között, hogy a Merlinből nem színház lesz, hanem sokfunkciójú, közösségi, részvételi alapon működő kulturális tér. Ez jobban hangzik, és értelmes felvetésnek tűnik, hogy szervezetileg az Örkényhez kapcsolják. Ezek apróságok, de az élet, és így a kulturális élet apróságokon múlik. A legnagyobb apróság viszont mégiscsak az, hogy honnan lesz itt több pénz.