Óriási ősi folyórendszer tárult fel az Antarktisz jege alatt

Az eocén korszak közepén és végén, 44-34 millió évvel ezelőtt az Antarktisz jelentős részei voltak jégmentesek, és ez folyórendszereknek hagyott helyet. Az Amundsen-tengerből származó üledék egészen a kontinenst átszelő hegyvonulatból érkezett, ami azt mutatja, hogy nem volt közbülső tenger, amely felfogta volna – ismerteti az IFLScience.

A világ forróbb hely volt 40 millió évvel ezelőtt, de a különbség az Antarktiszon volt a legszembetűnőbb. A nagy óceáni áramlatok meleg vizet hoztak az Egyenlítő felől, és miközben a fennsíkok jegesedtek és az alföldek télen havasak lettek, az erdők zöldelltek. Az erdőknek esőre van szükségük, a rendszeres esők nyomán pedig folyók keletkeznek. Annak meghatározása azonban, hogy ezek hol folytak, nem egyszerű. A jég megjelenése óta rengeteget változott a táj, így nem indulhatunk ki a jelenlegi állapotból, azt feltételezve, hogy a víz a mai legmélyebben fekvő pont irányába folyt.

Cornelia Spiegel professzor a Brémai Egyetemről és kollégái megtalálták a módot az Antarktisz elveszett folyóinak azonosítására, mindezt pedig a Science Advances-ben közölt tanulmányukban részletezték. A Polarstern jégtörőhajóval a part menti üledékbe fúrtak. Az Amundsen-tengerben a kutatócsoport 17-24 méteres üledékeket talált, amelyek olyan ásványokból állnak, amelyek nem egyeznek a közeli Nyugat-Antarktiszon találhatóakkal, ezek ugyanis a Kelet- és Nyugat-Antarktiszt elválasztó Transzantarktiszi-hegységből származnak. Sajnos, ezekben az üledékekben nem találtak olyan fosszíliákat, amelyek a korszak ökoszisztémájára utalnának. Ahhoz, azonban, hogy az ásványok az eocénben odáig juthassanak, egy legalább 1500 kilométer hosszú folyónak kellett őket szállítania.

Egy ilyen hosszúság elvben nem kivételes, ma nem kerülne a világ 100 legnagyobb folyója közé, de akkor uralta volna a Nyugat-Antarktiszt.

„Egy ilyen transzkontinentális folyórendszer létezése azt mutatja, hogy – a maiaktól eltérően – a Nyugat-Antarktisz jelentős részeinek a tengerszint felett kellett elhelyezkedniük, part menti síkságokként” – írja Spiegel.

A tengerszint akkoriban följebb volt mint ma, és sokkal kevesebb vizet zárt be a jég, így ezek a nyugat-antarktiszi síkságok jóval magasabbak lehettek. Ugyanakkort nem lehettek túl magasan, különben az akkori melegebb körülmények között is jég borította volna őket.

Spiegel és szerzőtársai arra a következtetésre jutottak, hogy egy sor esemény, köztük az Amundsen-tenger üledékeinek lerakódása és a Transzantarktiszi-hegység kiemelkedése mind ugyanabban az időben kezdődött: 44-40 millió évvel ezelőtt. Ezt követően körülbelül 40 millió évvel a terület tektonikailag viszonylag nyugodt volt. A lerakódást 34 millió évvel ezelőtt az állandó eljegesedés kezdete, vagy a hegységhez közelebbi tengeri útvonal kialakulása állíthatta meg.

Tekintettel az azóta lezajlott erózióra vagy süllyedésre, nem számíthatunk egy ilyen folyó visszatérésére akkor sem, amikor a Nyugat-Antarktisz majd jégmentes lesz – ami sajnos hamarosan bekövetkezhet. A szerzők azonban azzal érvelnek, hogy ha megismerjük, milyen volt a világ akkoriban, csak akkor érthetjük meg, miként változott a sarkokon állandó jégtáblákkal borított területté.