Pier Gerlofs Doniát, ismertebb nevén Grutte Piert (magyarul Nagy, mások szerint kifejezetten Nagydarab Pétert) a fríz történelem nagyjai között tartják számon, de hogy miért, arról a frízeknek sincs túl sok fogalmuk: egy közvélemény-kutatáson a válaszadók abban ugyan biztosak voltak, hogy fontos figura, de abban már kevésbé, hogy pontosan miért, vagy hogy éppen mikor élhetett.

Ahhoz mindenesetre kétség sem férhet, hogy valóban nagy emberről beszélünk: a korabeli források szerint hét láb magasra nőtt, és addig, amíg a szászok nem húzták ki nála a gyufát, gazdálkodóként tevékenykedett Kimswerdben, a mai Hollandia Friesland (Frízföld) tartományában. Amikor viszont a szász zsoldosok feldúlták a falut, és egyes források szerint megölték, mások szerint megerőszakolták és megölték a feleségét, az addig inkább békés természetéről és fura hobbijairól ismert Pier feldúlt állapotba került, népvezérként négyezer embert toborzott maga köré, és minden idők egyik legsikeresebb kalózává vált, akit a frízek nemzeti hősként tiszteltek, a hollandok pedig – mai szóval – terroristának tartottak.

Embernagyságúnál nagyobb

Mint a legtöbb népmesei hős, Grutte vagy Grote Pier is embernagyságúnál nagyobb alakként őrződött meg a népi emlékezetben – ami igaz is lehetett, mert ugyan a holtteste nem került elő, a kardja és a sisakja igen, továbbá a korabeli források is kiemelik, hogy hatalmas termetű emberről lehetett szó. Azt is lehet tudni, hogy mikor élt: Pier 1480 (más források szerint 1470) körül született és 1520-ban hunyt el, hadúrra kevésbé jellemző módon békében és nyugalomban, Sneek városában, ahol a híres kardot is őrzik. A fegyver 213 centiméter hosszú és 6,6 kilót nyom, emiatt több történész is úgy gondolja, hogy sosem használhatták csatában, sőt sokan arra gyanakodnak, hogy még csak nem is Grote Pier idejéből származik – ha viszont csatában forgatták, a használója egy valódi óriás lehetett.

A népi emlékezet a Pierről szóló megbízható információk fennmaradásának sem kedvezett: Simon Halink történész szerint a róla szóló történeteket sok minden befolyásolta, így az sem csoda, hogy a közvélemény-kutatáson a válaszadók nagy részének fogalma sem volt róla, hogy mikor élt, csak azt sejtették, hogy fontos figura lehetett. A megkérdezettek 40 százaléka gondolta úgy, hogy Pier Redbad király idején (680 és 719 között) élt, és a warnsi csatában tüntette ki magát, 1345-ben.

Halink szerint ráadásul Frízföldön, ahogy több más európai régióban is, egy ideje különösen népszerű a múlt nordifikációja – jelen esetben ez a viking gyökerek keresését jelenti. Ez a történész szerint félig-meddig természetes folyamat (ki ne szeretne egy vélt aranykorba visszanyúlni?), de a különböző korok szereplőinek egybemosása, illetve Pier vikingesítése semmiképpen nem használt a tisztánlátásnak – nem is csoda, hogy a közvélemény-kutatáson ilyen keveset tudtak róla. És ez még csak az egyik narratíva a sok közül: az emlékezet vagy a mesélőkedv koronként különféleképpen töltötte ki a történetben szereplő hézagokat.

A nacionalista történetírók között a viking-germán identitás hangsúlyozása különösen népszerű volt, sőt Grutte Pier egyik legkorábbi komoly kutatója, E. B. Folkertsma 1916-ban nem is zavartatta magát, a történeti munkát vállaltan alárendelte a nemzet eszméjének. „Egy nép történetét nem a körülmények, és nem is más népek határozzák meg, hanem maga a nemzet és a nemzet léte egységesen” –írta. A többi forrásra is rányomta a bélyegét Pier népmesei jellege, a korszakra és az időre fittyet hányva például akadt olyan (irodalmi) szöveg, amely a mellkasára pogány rúnákat karcoló berzerkerként festette le – ezt, úgy tűnik, a kortárs frízföldi válaszadók még épp elképzelhetőnek is tartották.

Pier motivációi is időről időre változtak: Douwe Kalma Pierje egy tisztaszívű hazafi, akit inkább a mesék alapján, inspiráló példaképként ábrázol, J. J. Kalma egy későbbi, 1970-ben megjelent monográfia-féléjében (a szerző siet leszögezni, hogy ez azért nem egy igazi monográfia) Pier egy ártatlan, vallásos, hétköznapi figura (attól eltekintve, hogy akkora, mint egy hegyomlás), és az őt ért igazságtalanság miatt ragad fegyvert. No de akkor mit lehet tudni egyáltalán Pierről, és milyen bizonyítékok alapján?

Jámbor paraszt vagy tomboló vadállat

Grutte Pier cselekedeteiről először a kortársai közül Petrus Jacob van Thabor és Worp van Thabor szerzetesek számoltak be; innen lehet róla tudni, hogy nagy erejű, nagy termetű, sötét hajú és busa bajuszú emberről volt szó, akinek a jó humoráról és kedves természetéről külön is megemlékeztek. A róla szóló egyéb feljegyzések alapján ebből a kedvességből később nem sok maradt: Pier és emberei több száz hajó elsüllyesztéséért, ki tudja, hány ember meggyilkolásáért és több város felgyújtásáért is felelősek voltak. Pier erejéről külön legendák szóltak: egyesek szerint fél kézzel megemelte az ekét, mások szerint a petrencerudat, megint mások szerint pedig, ha nem is fél kézzel, de kettővel már a feje fölé tudott tartani egy lovat. Játszva összehajtogatott a két ujja között egy pénzérmét, sőt az irdatlan kardját sem két kézzel forgatta, hanem csak az ujjai között, mint valami sétapálcát, és még így is egy csapással öt ellenséges katonát tudott vele lefejezni.

Ehhez mondjuk szükség is volt arra, hogy fegyvert ragadjon, amihez pedig elsősorban az kellett, hogy a szász zsoldosok 1515. január 29-én keresetkiegészítésképpen Hugo van Leisenich irányítása alatt fosztogatni induljanak Franekerből a közelben fekvő Kimswerdbe. A falut feldúlták, Pier tanyáját felgyújtották, a feleségét megölték, az igazságérzetében mélyen megsértett, bosszúvágyó nagyember pedig nekiment a nagyvilágnak. Persze akármilyen nagydarab is volt, Pier csak úgy hirtelen nem tudott volna túl sok embert maga mögé állítani. Ehhez kellett némi hátszél, amihez szövetségest is talált Egmondi Károly személyében, aki a 16. századi fríz ellenállás egyik vezető alakjának számított. Az embereivel közösen az Arum Fekete Reménysége (más források szerint az Arumi Fekete Sereg, Arumer Zwarte Hoop) nevet vették fel, és a tengeren támadták a Habsburg-párti holland és burgundiai hajókat.

A sors iróniája, hogy a Piert felbőszítő támadást egy másik fekete sereg, a német zsoldosokból álló Fekete Gárda (De Zwarte Bende) tagjai követték el. Az is érdekes, hogy Grotte Pier emberei javarészt ugyanúgy paraszti sorból kerültek ki, mint a szászok, akik még a csatakiáltásukban is emléket állítottak ennek: „Vigyázz, őrség, jön a paraszt!” („Wohr di, Goor, de Buur, de kump!”) A Károly támogatásával felállított seregben néhány nemesember is helyet kapott, de javarészt ez is földművesekből állt. A csapat nyílt színen nem vehette volna fel a versenyt a Habsburgok erőivel, de gerillahadviselésben kitettek magukért, és bár leginkább a tengeren értek el sikereket, a szárazföldi rajtaütéseik is sikeresek voltak. Az még mindig nem tisztázott, hogy mi vezette az utolsó fríz királyként is emlegetett lázadót, a bosszú vagy a hazafias törekvések, az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy az emberei nem voltak kíméletesebbek, mint a Fekete Gárda tagjai; Asperen városában például szinte az egész lakosságot legyilkolták.

Rozskenyér, zöld sajt, vaj

Ez nem számított különösebben ritkaságnak: Hans Mol történész szerint a szűkebben vett korszak és régió történetében nehéz jelentősebb csatákat kiemelni, a magánemberek és milíciák közötti torzsalkodások viszont hétköznapinak számítottak. Valószínű, hogy maga Grotte Pier is – bár a hagyomány szerint nem volt katonai háttere – egy, a Guelders hercegséghez tartozó milíciában tanulta ki a hadviselés alapjait, ami nélkül, Károly anyagi támogatása ide vagy oda, nehezen boldogulhatott volna. Kezdetben nem is hozzá rohant, hanem a környékről gyűjtött maga köré embereket: Mol szerint először 30-40 környékbelit, majd egyre többet, végül nagyjából 600 állandó emberrel megszállta a partmenti Staveren, Workum és Hindeloopen városokat, és az itteni hajókkal vonta ellenőrzése alá a Zuiderzee-t és a szigeteket. A rajtaütésekben amellett, hogy foglyokat is ejtettek, minden szász és burgundi katonát kivégeztek, ami a már említett Worp van Thabor szerint egyébként is bevett gyakorlatnak számított.

Ehhez kapcsolódik az egyik legismertebb legenda is Grotte Pierről: egy mondókával tesztelte az elfogott hajók legénységének származását, és aki nem tudta kiejteni, azt vagy lefejeztette, vagy vízbe fojtotta. A mondóka frízül a következőképpen szól: Bûter, brae en griene tsis, wa’t dat net sizze kin, is gijn oprjochte Fries.” A jelentése pedig nagyjából a következő: vaj, rozskenyér, zöldsajt, aki ezt nem tudja kimondani, az nem is fríz. Lehet, hogy a Pier humoráról szóló kezdeti beszámolók nem is túloztak, csak nem mindenki vette a lapot; a történetek szerint ezt egy 1518-as rajtaütésnél 300 holland katona nem tudta kimondani, és őket mind ki is végeztette. Eddigre Pier már nem csak néhány tucatnyi embernek parancsolt, hanem négyezer főnek, és bár kétséges, hogy maga a kalózvezér mennyiben állt útjába az embereinek, ha fosztogatásról, erőszakról és gyilkosságról volt szó, a helyzet állítólag jelentősen romlott, amikor 1519-ben úgy döntött, hogy az irányítást Wijerd Jelckamára, az addigi főhadnagyra ruházza át. A döntés hátteréről is sokan vitatkoznak: egyesek szerint Pier rádöbbent, hogy sosem tudja kivívni Frízföld függetlenségét, mások szerint Károlyban csalódott – lehet, hogy nem ok nélkül, a herceg ugyanis nem sokkal később, 1520-ban beszüntette a csapat támogatását. A zsoldoscsapat maradéka ezután szétszóródott, majd a legtöbbjük gyászos véget ért, a vezetőket elfogták, majd 1523-ban Leeuwardenben lefejezték.

Ezt Pier megúszta: 1519-ben úgy döntött, hogy visszavonul. Igaza is volt, a csúcson kell abbahagyni: karrierje során az embereivel 132 ellenséges hajót süllyesztett el, és állítólag volt olyan nap, amikor 28 hajó esett áldozatul a támadásainak (ekkor végezte ki az emlegetett 300 holland zsoldost is, de a burgundiaiakat, ha lehet, még jobban utálta). Sneekben telepedett le, ami a rajtaütések kezdete után egyébként is a csapat főhadiszállásának számított, de nem sokáig élvezhette a nyugalmat, 1520 október 28-án meghalt, a testét a nagytemplomban temették el.

A kard rejtélye

Valószínűleg a maradványai még mindig ott nyugszanak, ám a mai napig nem sikerült megtalálni őket; csak a kardja maradt meg utána, illetve a sneeki városházán őrzött sisak, amit neki tulajdonítanak. A sisak a képek tanúsága szerint lavórnak is beillik, míg a már említett kard tényleg hatalmas, annyira, hogy Robert W. Jones hadtörténész még a tavaly megjelent középkori kardmonográfiájában is valószínűtlennek tartotta, hogy valaha használhatták volna csatában, és azt állította, hogy a fegyver ceremoniális célokat szolgálhatott, ahogy azok az Angliában és Skóciában fennmaradt, méretükben és súlyukban csaknem a sneeki karddal megegyező darabok, amelyekről már hosszú ideje köztudott, hogy nem egy-egy óriáshoz tartoztak, hanem az ünnepi körmenethez.

Egy másik példa, amit ismertet, Konrad Shenk von Winterstetten fegyvere, ez viszont hiába volt nehéz (4,3 kilogram), mindössze 141 centiméter hosszú volt: forgatni még így is nehéz lehetett, de sehol nem volt Pier 213 centis, 6,6 kilós kardjához képest. Jones ráadásul arra is rámutat, hogy sok máig fennmaradt kétkezes kard egyszerűen a 18-19. században készült hamisítvány, ami persze nem jelenti azt, hogy ez a fegyvertípus ne létezett volna – sőt, éppen a tizenhatodik században volt a legkedveltebb, de ezek a kardok lényegesen könnyebbek és valamivel rövidebbek voltak, mint amit Piernek tulajdonítanak.

A nagy kérdés az volt (és ez eleget foglalkoztatta is az internet erre fogékony szegletét), hogy Pier kardja eredeti-e. Egy 2022-es vizsgálat szerint az, legalábbis ami a korát illeti: a famarkolat és az azt burkoló kecskebőr radiokarbonos vizsgálatából kiderült, hogy a kard Grutte Pier életének idején (1451 és 1518 között) készült, a pengén látható vésések és a kard stílusa pedig azt is, hogy Passauban, méghozzá a kor egyik legfelkapottabb kovácsműhelyében. Hogy Pier, ha egyáltalán az övé volt, hogy jutott hozzá, rejtély, de lehetséges, hogy egy szász zsoldostól zsákmányolta. Bár Jones a kard mérete miatt egyértelműen a ceremoniális kardok közé sorolta a fegyvert, az acél vizsgálatából kiderült, hogy harcra is alkalmas volt, sőt a pengén kimutatható sérülések miatt az is valószínű, hogy harcoltak is vele – talán maga Pier, hiszen nem sokan mások forgathattak ekkora kardot akkoriban. A kardot évszázadok óta őrizték Leeuwardenben, míg 1882-ben a fríz múzeum birtokába nem jutott – azóta is ott van, de a vizsgálatra egészen tavalyelőttig kellett várni, akkor is csak egy tévéműsor kedvéért végezték el, és az eredmények nem cáfolják, hogy a legendás kalózvezéré lett volna.

link Forrás

Na de mennyire volt nagy Nagy Péter? Miután a korabeli kétkezes kardok nagyjából a kardforgató szájának vonaláig értek, ha a hegyüket a földre támasztották, Grutte Pier fegyveréhez minimum 213 centiméteresnek kellett lenni, de lehet, hogy még ennél is magasabbnak, 230 centisnek. De voltak-e ekkora emberek akkor, amikor a kard készült, vagy az egész ugyanakkora túlzás, mint hogy Grutte Pier Harisnyás Pippi módjára lovakkal dobálózott, mielőtt megharagudott volna a szász zsoldosokra? A műkedvelő és kevésbé műkedvelő történészek által szerkesztett Frisia Coast Trail oldalán kiszámolták.

Bár arra azon kívül, hogy a kor stimmel, nincs egyértelmű bizonyíték, hogy a kard valóban Grutte Pieré lett volna, azért lehet szűkíteni a kört. Ahhoz, hogy valaki meg is tudja lendíteni a kardot, 230 centi magasnak kell lennie, a korban az átlagos magasság viszont 170 cm körül mozgott. Frízföldön ekkor nagyjából 75 ezer fríz élhetett, közülük 1520 körül csak négyen érhették el a 198 centiméter fölötti magasságot. Miután a korban egy emberről jegyezték csak fel, hogy kétkezes kardot forgatott, és akkora volt, mint a hegyomlás, nagy valószínűséggel a fegyver az egyetlen akkori dokumentált óriáshoz, Grutte Pierhez tartozott – kár, hogy a lavór méretű sisakot nem vizsgálták meg alaposabban.