„A magyar válogatott megtett egy utat: már nem csak poszthoz pozicionált foci van, és túllépett a szigorúan csak automatizmusokra épülő játékon is” – mondta a Qubitnek még az Európa Bajnokság elején Szabó „Peet” Péter, az Esélylesők és Premier Leak podcastok állandó szereplője, a Spíler TV szakértője. Akkor abban maradtunk, hogy visszatérünk a magyar válogatottra és játékrendszerére, legalább az első két mérkőzés tapasztalatai alapján. Az egyszeri futballkedvelőt némileg zavarba hozhatta a válogatott, hiszen a Svájc elleni, 3-1-re elvesztett mérkőzésen, azon belül is az első félidőben inkább a tanácstalanság látszott, semmint az, hogy a magyar csapat milyen játékelképzelést akar megvalósítani a pályán. Dehát a futball egyik alapközhelye, hogy minden csapat annyit játszik, amennyit az ellenfele enged neki. A második félidőben aztán feljavultunk, és láthatóvá is vált mindaz, amiről a szakértők egy ideje beszéltek: az úgynevezett relacionista játék, azaz a labdához pozicionált játékfelfogás.

Ezt Szabó Peet még az Eb előtt így magyarázta: „Az EB-selejtezőkön azzal szembesültünk, hogy nem mi állunk vissza öt védővel, mély blokkba, hanem ellenünk állnak vissza, és ez a pozíciós játékot játszó csapatoknál gondot szokott okozni. Még a Manchester Citynek is, amikor 5-4-1-ben visszaállnak ellenük, vagy 5-3-2-ben nagyon mélyen, mert azt fel kell törni valahogy. [A magyar válogatott szövetségi kapitánya, Marco] Rossi meghozta azt a döntést, hogy nem úgy próbál fölényt teremteni, hogy az öt támadó mellé felküld még egy hatodikat is, mert aztán elveszítjük a labdát és megkontráznak minket, hanem pici területen próbálunk fölényeket kialakítani. Túltölti az egyik oldalt, és folyamatos a forgás a játékosok között.”

Ebből adódik, hogy néha Szoboszlai Dominik van a legmélyebben – mit keres ott hátul, kérdezné a türelmetlen néző, miért nem megy föl gólt rúgni? Nos, pontosan azért, mert ezeket a kis játékokat, szűk területen végzett építkezést el kell kezdeni, neki, Schäfernek, Sallainak. Láttuk, hogy néha Kerkez Milos, a szélső védőnk helyezkedik belül, néha Sallai Roland adja a szélességet, néha ő foglalja el a belső területeket. „Itt nem a labda megy a játékos felé, hanem a játékos a labda felé, és ott próbálunk fölényeket teremteni. Visszatérés a klasszikus magyar stílushoz, de nem azért, mert mi magyarok vagyunk, hanem mert ez volt a logikus megoldás egy jelenkori problémára.”

Soós Márk adatelemző, a Spíler TV és a Premier Leak szakértője szerint amikor képesek vagyunk ezt a játékot jól megvalósítani, akkor benne van a csapatban a potenciál. „Ha a nagy szervezettségből át tudunk menni egy kicsit a szervezett káoszba, az sok ellenfelet megzavarhat. Mert a négyes védőláncban a szélső védőt 12 éves kora óta arra tanítják, hogy ő onnan nem mehet el. Ha egyszer csak azt látja, hogy vele szemben nincs senki, tanácstalan lesz: most akkor én itt mit csinálok?”

Svájc ellen a második félidőben láttuk is, hogy a helyzeteink és a gólunk is a relacionista taktika pontos végrehajtásából keletkezett. Soós Márk így világította meg a váltás hátterét: „Beregi Istvántól, a válogatott videóelemzőjétől indult ki a váltás gondolata; ő javasolta Rossinak, aki be is állt az elképzelés mögé. De az nagyon fontos, hogy a magyar válogatott azért még mindig az eredeti, Marco Rossi-féle fölépített, strukturált játékrendszerben él és gondolkodik, és ettől csak bizonyos helyzetekben tér el. Szoboszlai és Sallai, amikor a közvetítés elején felrajzolják őket, ott szerepelnek a pálya két szélén, vagy két szélső félterületében. De meccs közben nagyon sokszor egymás oldalán vannak, egymás mellé kerülnek, hiszen a labdához pozicionált játék éppen azt teszi lehetővé, hogy a legjobb játékosaid legyenek a labda körül, szabadabban tudjanak kombinálni, mert ebből lesz igazi helyzet.”

Lett is. A németek ellen is lett, nem is kevés: a FotMob statisztikái alapján, a 2-0-ra elvesztett meccsen nálunk 4, a németeknél 3 volt a big chances, azaz a nagy helyzetek mutató, pedig az Eb-n eddig bombaerős formát hozó németek ellen visszatértünk a masszív, zárt védekezéshez, azaz a válogatott korábbi játékmódjához. A németek ellen keveset volt nálunk a labda (30 százalékban), de sejthettük, hogy így lesz. Svájc ellen 50 százalékban birtokoltuk a labdát, ennek ellenére is nehezen építkeztünk, főként az első félidőben. Szabó Peet szerint azért, mert statikusak voltunk. A relacionista játékot pont azért hívják így, mert a játékoskapcsolatokra épít, és itt lényeges, hogy a kombinációk jól működjenek, a labdás játékosnak tehát támogató játék kell. „Azaz legyen, aki közel megy hozzá, elkéri a labdát, legyen, aki mélységet biztosít, területet nyit; jellemzők ebben a játékban a kényszerítők.”

Svájc ellen, főleg az első félidőben, azt láttuk, hogy a magyar válogatott túltölt ugyan egy oldalt, de statikus marad. „Ha semmiféle dinamikai fölényt nem tudsz kialakítani, tehát áll mindenki egy helyben, akkor ez a relacionista játék nem működik. A második félidő már eltérő volt; az oldalak közötti egyensúlyt kicsit sikerült kiegyenlíteni azzal, hogy Bolla Bendegúz beállt. Varga Barnabás is sokkal közelebb helyezkedett a jobb oldalhoz, és közben a bal oldalon nagyon jól működtek az elmozgások Szoboszlai, Sallai és Kerkez között. Mindkét nagy helyzetünk, illetve a gólunk is kombinációs játék utáni, bal oldali beadás volt, Varga Barnabás fejére.”

Természetesen ez a taktika is kijátszható, ez is hagy réseket az ellenfélnek. Soós Márk így festi le a kockázatokat: „A probléma az, és ezt az írek elleni felkészülési meccsen láthattuk is, hogy ezzel a pozíciós játékból ismert Rest Defence, a maradék védelem, vagyis az a csapatrész, amelyik arra figyel, hogy mi van, ha a labdát elveszítjük, sérül. Azért sérül, mert ha az egyik oldalra tolódunk át, akkor a másik oldalon csak egy ember marad, nagyobb lesz a kontrák kockázata. Ehhez olyan védő kell, mint az öt évvel ezelőtti Virgil Van Dijk, aki egyedül is képes ezt megoldani, a leggyorsabb játékosokat is képes lefutni. Ilyenek nálunk nincsenek, és az egész Eb-n sem láthatunk túl sok ilyet.” Azt is érdemes hozzátenni, hogy a magyar válogatott már nem jelentett meglepetést, az ellenfelek alaposan kielemezték, külön készültek is a kreatív embereinkre.

A németek ellen aztán javarészt nem is a relacionista verziót láthattuk. Szabó Peet szerint azért, mert olyan csapat volt az ellenfelünk, amelyik magasan támad le bennünket, és logikusabb volt megtartani a poszthoz pozicionált játékot, mint kis területeken építkezni. „Építkezéskor a magyar válogatott eddig is hibrid megoldást választott: a támadó harmadban labdához pozicionált, építkezésben, a saját védő harmadunkban poszthoz pozicionált játékot. Főként így volt ez németek ellen. Mi két szárnyvédővel játszunk, két támadó középpályással és egy csatárral, ami azt jelenti, hogy négy német védő ellen a területek logikus elosztásával létszámfölényt tudunk kialakítani. A legígéretesebb támadásaink egyébként pont ebből jöttek, hogy a négy német védő ellen Kerkez Milos beindulásaival folyton fölényeket tudtunk kialakítani. A folyton persze túlzás, mert nem volt nálunk sokat a labda, de a lehetőségeink ezekből a bontásokból jöttek.”

Ezek után csak az a kérdés, hogy mit várhatunk vasárnap a skótok ellen. Mindkét csapatnak nyernie kellene, ha tovább szeretne jutni. Szabó Peet arra számít, hogy a skótok nem tudnak majd meglepni bennünket a támadó játékukkal úgy, ahogy a svájciak, és nem is lesznek képesek majd annyira beszorítani a csapatot, amennyire a németek, így több lehetőség marad a kreativitásra. „Szerintem többet látunk majd abból, ahogy kis területen próbálunk döntő fölényeket kialakítani. Egyrészt azért, mert a skótok is öt védővel védekeznek hátul – majd kiderül, hogy a rendszerük 5-3-2, vagy 5-4-1 lesz-e. Marco Rossiék inkább a relaicionista verziót próbálják majd erőltetni, mintsem hogy mi is felálljunk öt támadóval, és akkor ember-ember ellen le tudjanak minket védekezni az utolsó vonalban. A németek ellen bekerült Bolla Bendegúz, és ez azt hozta, hogy ő és Fiola Attila a forgatásokat már jobban meg tudták oldani. Loic Nego eddig ebből a szisztémából nagyon hiányzott, korábban kifejezetten kulcsember volt, jó lenne, ha játszhatna.”

Mielőtt bárki a kardjába dőlne a magyar válogatott eddigi szereplése miatt, azt azért ne felejtsük el, hogy a keretek erőssége és a játékosminőség alapján mindhárom csoportbeli riválisunk előttünk van. Így tehát mégiscsak pozitívum, hogy az utolsó csoportmeccsen még a továbbjutásra is van esélyünk.