Az biztos, hogy minden nagyobb római városban volt börtön, de hogy pontosan hogy nézett ki, arról meglepően keveset tudunk – írja Matthew C. Larsen történész, egy friss kutatás szerzője, aki épp ezen próbál változtatni. Az általa vizsgált feltárást 1901-ben kezdték meg Korinthoszban, Görögországban, de a börtön kőpadlójába vésett szövegeket csak most fejtették meg és tették közzé.

Korinthosz a börtön építésekor, az 5-6. század környékén római uralom alatt állt, Larsen pedig éppen az egyik graffiti alapján győződött meg róla, hogy valóban egy börtön maradványaira bukkantak.

Ebben az ismeretlen szerző azért könyörög Istenhez, hogy ne tanúsítson irgalmat azok iránt, akik a rabokat ide juttatták, valamint azért is, hogy a foglyok sorsa jobbra forduljon. Egy másik felirat szerint akadtak olyan rabok is, akik az egész telet fogságban töltötték – méghozzá Larsen szerint meglehetősen rossz körülmények között. Egy harmadik a fogvatartók kínhaláláért könyörög az Úrhoz.

Legalább latrina volt

A feliratok a padló és a fal repedései köré íródtak, ami arra utal, hogy az épület köveit nem hasznosították újra, és börtönként szolgált, amikor a kőbe karcolták őket. A leletek, illetve az 1901-es feltárás jegyzőkönyvei szerint akadtak olyan rabok, akik játéktáblát karcoltak a padlóba, hogy ezzel múlassák az időt, mások pedig még itt is a csajozásra gondoltak: „jó sorsuk van azoknak a lányoknak, akik szeretik a nőtlen férfiakat”, írta valaki, akinek a jelek szerint éppen nem ment olyan jól a sora.

Ami nem is csoda: a börtönélet elég kemény lehetett. Larsen szerint a cellákban hideg volt és sötét, ezért az egész téli rabságra panaszkodó ismeretlennek volt is mire panaszkodnia. Fényt csak néhány lámpás adott, amelyek maradványait a feltárás keleti részén találták meg pár vizeskancsó mellett, az egyetlen luxus, ami a raboknak jutott, egy latrina volt.

Túl sok jóban sem bízhattak: a rómaiak nem igazán hittek a börtönbüntetésben, aki ide jutott, az vagy ítéletre, vagy a halálbüntetésre várt, bár a fennmaradt írásos emlékek alapján úgy tűnik, hogy egyes esetekben az ítéletet addig húzták-halasztották, hogy gyakorlatilag már a rá való várakozás is büntetésnek számított – még akkor is, ha az illető végül nem bizonyult bűnösnek.