Bármennyire is hihetetlen, az emberiség 400 ezer évvel ezelőtt még nem ismerte az egyszer használatos tárgyakat; egy 2019-es izraeli kutatás szerint már akkoriban újrahasznosították az ősök pattintott kőeszközeit, új élt készítettek rájuk, és tovább használták őket. Flavia Venditti, a Tel-Aviv melletti Quesem-barlangban található maradványok egyik feltárója szerint ezt nem azért csinálták, mert a környéken ne lett volna elegendő anyag, ami alkalmas szerszámkészítésre, hanem azért, mert így egyszerűbben és gyorsabban juthattak jó minőségű eszközökhöz, miközben egyébként újakat is készítettek.

Egy későbbi, szintén izraeli feltáráson tovább vizsgálták az újrahasznosított eszközöket, és a leletek mikroszkópos vizsgálata után arra jutottak, hogy az újrahasznosításnak nem csak gyakorlati, hanem érzelmi okai is lehettek, az 500 ezer évvel ezelőtt élt elődeink ugyanis arra törekedtek, hogy minél kevesebb beavatkozást végezzenek a szerszámokon. Úgy tűnik, hogy az újrahasznosítás egyidős az emberiséggel.

Anyag van benne? Van hát!

De nem mindenki volt ilyen óvatos, ha régi tárgyak újrahasznosításáról volt szó, sőt a történelem java részében a legtöbbeket nem érdekelte, hogy ha elhordják a romos templom köveit, az mínusz egy templomot jelent – jobban érdekelte őket, hogy plusz egy falhoz jutnak. Az ókori Rómában gyümölcsöző iparág épült ki a felújításra ítélt épületek építőanyagainak kereskedelméből, a vikingek és a középkori európaiak pedig nagy becsben tartották a római mozaikok darabjait és a bizánci üvegtörmeléket, amelyekből színes ablakokat, gyöngyöket vagy gyűrűket készítettek. Volt, amikor ezt a szükség szülte, és volt, amikor a praktikum: a római császárkultusz idején nem véletlenül készítettek olyan szobrokat, amelyeknek cserélhető volt a fejük, hiszen így nem kellett minden császárcserénél egy egész daliás testet kifaragni. És persze volt, amikor az újrafelhasználásnak szimbolikus értéke volt.

Virágzó üzlet

A rómaiak bő kétezer évvel ezelőtt foglalkoztak az építőanyagok újrahasznosításával, méghozzá olyan lelkesen, hogy egymás után több császár (Volusianus, Vespasianus és Alexander Severus) is megpróbálta betiltani, vagy legalább szabályozni a bontott anyagok kereskedelmét és felhasználását. Ez idővel egyre égetőbb problémává vált, mert az ebben utazó üzletemberek türelmetlenek voltak, és siettették volna a régebbi épületek bontását, hogy minél több anyaghoz jussanak.

Vespasianus 69-ben, Alexander Severus 222-ben rendelkezett az újrahasznosítás szabályozásáról, de úgy tűnik, hogy az utóbbi maga sem vette túl komolyan a tilalmat: a Porticus Octaviae-t az ő parancsára éppenséggel újrahasznosított anyagok felhasználásával újították fel. Philip Jacks művészettörténész szerint az ugyan nem világos, hogy az újrahasznosított márványtömböt miért nem faragták simára az építmény kevésbé látványos részén, de elképzelhetőnek tartja, hogy az építők éppen azt akarták érzékeltetni, hogy a kiegészítések nem frissen bányászott, hanem újrahasznosított márványból készültek. Persze az is lehet, hogy csak spórolni akartak a munkával.

Egy új stílus

Több későbbi módosításnál viszont már kétség sem férhet ahhoz, hogy a régi anyagokat szándékosan hasznosították újra, és ezzel üzenni is akartak valamit. Commodus császár Nero hatalmas szobrát Héliosz testével, de a saját arcával kívánta látni. Constantinus diadalívét szinte teljes egészében korábbi emlékművekből emelték, ezzel a császár a saját hatalmát kívánta hangsúlyozni. Elrendelte, hogy Marcus Aurelius szobrán az egykori császár arcát faragják át az övére vagy Liciniuséra, mindeközben azzal is megbízta a szobrászokat, hogy máshol éppenséggel Marcus Aureliusnak emeljenek új emlékműveket – ezzel azonos rangba emelte magát a régi császárokkal. Ha már egyszer belelendült, a diadalíven Hadrianus eredeti domborműveit is átszabatta, természetesen a maga képére. Jacks szerint ez nem csak a régi darabok összelopkodásáról és a császár imidzséről szólt: a többféle stílus egyvelegével Constantinus egy új stílust teremtett.

Új szentek

A következő nagy változást Theodosius (347-395) trónra lépése hozta: miután a császár államvallássá tette a kereszténységet, a korábbi pogány szentélyeket is megfosztotta középületi státuszuktól, egyúttal azt is megtiltotta, hogy a belőlük bontott márványt Róma falain kívülre szállítsák – így az anyag nem került a mészégetőkbe, a keresztény rómaiak viszont templomként újra felhasználhatták az épületeket (igaz, ehhez előbb meg kellett szentelni őket).

Ez viszont azt is jelentette, hogy nem lett minden az enyészeté, a város lakói pedig az egyéb épületeknek is hasznát vették. Ezek nem csak kényelmesek, hanem fenségesek, és mindenekelőtt biztonságosak is voltak: a nagy olasz családok előszeretettel költöztek a városok központi helyeire, az előkelő építményekkel pedig a történelmi gyökereiket is hangsúlyozhatták (ez a 3. századtól a Karoling-korig egész Európában megfigyelhető volt, de akadtak, akik még ennél is tovább kitartottak a dicső múlt mellett). A római istenszobrok sem mentek veszendőbe, legalábbis nem mind: a középkori keresztények előszeretettel formálták át őket szentekké, Herkulesből például egy firenzei templomban egy ismeretlen szentet csináltak.

Az antik hagyaték

A középkorban az apróbb, de értékes tárgyak sem mentek veszendőbe: a Medievalists cikke szerint az ékszerek, drágakövek és faragványok könyvkötéseken, ékszereken és liturgikus eszközökön kaptak új otthont. A régi pénzérmékből ékszert készítettek, de volt, ami éppen csak enyhén vallásos köntöst kapott: egy faragványt, ami Pán görög istent ábrázolta, egy 12. századi bizánci gyűrűbe foglaltak, amire egy bibliai idézetet véstek.

Bár előfordult, hogy egy-egy antik műalkotást azért hasznosítottak újra, mert nehezen lehetett hozzáférni az anyagukhoz (az aranytárgyakat és az üveget például előszeretettel olvasztották be), a legtöbb esetben ez tudatos döntés volt, nem kényszer, és szimbolikus jelentőséggel is bírt. Az üveg nem csak szigetelt, hanem szent is volt, és ez nem csak a katedrálisok vagyonokat érő, gyakran római üvegből készült ablakaira volt igaz, hanem a kereszténység előtt a vikingekhez eljutott anyagra is. Az európai templomokat ugyan szándékosan úgy tájolták, hogy minél több fény jusson be a színes üvegen keresztül, ez az (öntött) üveg azonban a Római Birodalomból származott, és ezt a készítői is pontosan tudták róla. Az európai szent tér létrejöttéhez (is) elengengedhetetlen volt az antikvitás hagyatéka.

A vikingek talán azért is tartották szentnek a színes üveget, mert feléjük ritka volt, de az utazásaik során látták azt is, hogy miként használják a keresztény templomokban – és persze kereskedőként azt is nagyra becsülték, hogy értékes anyagról volt szó. A legtöbb újrahasznosított antik alkotáshoz a keresztények hozzátettek valamit, amivel átformálhatják: ez Robin Fleming történész szerint javarészt ideológiai alapon történt, így vették el az adott tárgy pogányságát. Ez viszont nem minden esetben volt így: Fleming szerint az esetek egy részében (leginkább a késő-római Nagy-Britanniában) egyes antik tárgyak a maguk jogán is szentnek számítottak, és szintén szent kutak építéséhez használták őket.

Az antik jelleg megőrzése

Ez az újrafelhasználás nem minden esetben jelentette az eredeti tárgy pusztulását. A már említett középkori római házakban tudatosan törekedtek az antik jelleg megőrzésére, még ha átalakításokat is hajtottak végre rajtuk, míg később, a reneszánsz idején többek között ezek az épületek számítottak klasszikus mintának. A szobrok arcának átszabásával az eredeti vonások persze tönkrementek, ahogy a beolvasztással is eltűntek az eredeti alkotások, de az újrafelhasználás nem mindig járt az eredeti megsemmisítésével.

Az újrafelhasználásnak és annak, hogy nyoma is legyen a régi műtárgyaknak, más tényezők mellett a középkori történelemszemléletnek is köze volt: Lynley Anne Herbert muzeológus szerint az az eszkatologikus világszemlélet, amely szerint a történelem halad valamerre, elismerte a múlt jelentőségét is, ez pedig a művészetben és az újrafelhasználásban is megjelent. Hans Rudolf Meier művészettörténész szerint az alkotások újrafelhasználása minden esetben egyben a történelemszemlélet kifejeződése is – akár historizál, akár felújít.

Barbár bontók

A tárgyak becsülete idővel változott: a középkorban részben megőrződött alkotások a reneszánsz idején mintának számítottak, majd leértékelődtek: a 17-19. században a funkció többet ért, mint a forma, ennek hatására a romantika és gótika emlékeinek nagy részét elpusztították, mert egyszerűen nem tartották őket eléggé praktikusnak. A reneszánsz gondolkodói az antik egység megbontásában már valóságos bűnt láttak: hiába tekintették követendő mintának az úgy-ahogy fennmaradt antik emlékeket, már az is barbarizmusnak tűnt a számukra, ahogy Constantinus diadalívét megalkották. Nem csoda, hogy Róma megbukott, ha eljutottak a barbárságnak arra a fokára – idézi Dave Kinley, a Reuse Value egyik szerkesztője –, hogy megbontsanak valamilyen tökéletes egységet, az pedig a sötét középkor legbiztosabb jele, hogy az antik műalkotásokat egyszerű építőanyagként használták fel.

Erőszakos elszakítás

A megőrzésre való törekvés azonban nem tűnt el egészen – igaz, az sem egészen világos, hogy egy műalkotás esetén mit értünk használat alatt. A Reuse Value című tanulmánykötet definíciója szerint egy műalkotást a szó szoros értelmében nem is lehet használni, legalábbis műalkotás minőségében – de kultikus tárgyként, építőanyagként, vagy ahogy ez a középkorban számos könyvvel megtörtént, könyvkötésként már felhasználható. Ebben az esetben persze már nem ugyanarról a tárgyról van szó, mint amiből kiindultunk, csak anyagról, amiből valami menthetetlenül elveszett.

Méghozzá erőszakosan: a spoliának nevezett tárgyat erőszakkal kényszerítik új kontextusba a megváltozott felhasználás során. Ez az erőszak hol egyértelműen jelenik meg (mint a szobrok arcának átfaragásánál, sztélék szétszabdalásánál), hol kevésbé, de a gyakorlat nem állt meg a középkornál: a mai napig él, csak épp mostanában műkincstolvajlásnak szokás nevezni, és sok fejfájást okoz azoknak a kultúrpolitikusoknak, akik a visszaadásukon, megtartásukon vagy megóvásukon fáradoznak.

Nem kell messzire menni példákért: Nagy-Britannia és Görögország között az Elgin-márványok okoznak diplomáciai feszültséget, a Húsvét-sziget a moaikat követeli vissza, az egyiptomiak pedig a múmiáikat és műkincseiket szeretnék otthon tudni. Fejlemények vannak, haladás alig, annyi közös a történetekben, hogy a műkincseket erőszakkal ragadták ki a környezetükből, és kiállítóterekben, raktárakban vagy magángyűjteményekben kötöttek ki – de legalább megmaradtak. Most már elvileg biztonságban is vannak: az 1954-es hágai egyezmény szerint még háború alatt sem illik műkincset rabolni, de láttunk már karón varjút, meg olyat is, hogy az Iszlám Állam lerombolja Palmürát.

A pusztuló emlékezet

De mi a helyzet azokkal a kulturális emlékekkel, amiket nem beépítenek, hanem bedarálnak? Ehhez már más látásmód szükséges: bár a középkori üvegművesek többek között római és bizánci üvegtárgyak beolvasztásával jutottak üveghez, és az sem számított ritkaságnak, hogy a könyveket vagy kódexeket más régi könyvek lapjaival kössék be, az emlékek itt nem semmisültek meg teljesen. Még abban az esetben is kiderülhet, hogy mi volt rajta eredetileg, ha egy festővásznat újrahasznosítottak vagy ráfestettek a képre, igaz, ehhez nem árt a modern technika segítsége sem – de van, amikor valami végérvényesen elvész az utókor számára, csak azért, mert valamikor jó ötletnek tűnt az alkotás anyagát új, „hasznos” formába önteni.

Ehhez már másképp kellett gondolkodni, és ez a jelenség nem csak egyes személyeket érintett, hanem a korszellem része volt. Míg korábban a régi tárgyaknak hagyományosan volt valamilyen értékük, Umberto Eco szerint valahol történt egy fordulópont, amikor már pusztán használati tárgyakként tekintettek rájuk: egy kabát lehet szép, lehet kopott, lehet koldusnak való és aztán újra is lehet használni rongyként, de az értékét, ha műalkotásról van szó, nem a karrierjének végén található rongysága adja. A használati értékét viszont igen: művészettel se jóllakni, se feltörölni nem lehet. Mi jön ezután? Hát az, hogy készítenek belőle valami használhatót.

Minden pótolható…

Ehhez az is kellett, hogy a szerencsésebb fogyasztói társadalmakban minden pótolható legyen: nincs becsületük a nagymama Chippendale-bútorainak (Roald Dahl híres meghökkentő meséje már akkor játszódik, amikor már van), sőt az ötvenes-hatvanas évek virágzó Amerikájában egyenesen szégyennek számított, ha valami ósdi vagy régi. Csontváry legtöbb képe is majdnem a szemétben végezte, illetve majdnem a kreatív újrahasznosítás áldozata lett: a műterem kipakolásakor már a kocsisok vetettek rájuk szemet, hogy jók lesznek majd ponyvának, de szerencsére időben megérkezett egy műértő, és megmentette a festményeket. Azt, hogy ma már mennyit ér egy eredeti Csontváry, nem kell részletezni, de gyerekkorunk kedvenc bútorai és játékai is horrorisztikus árakon kelnek el – mert az újítási lázat mostanra már felváltotta a retróőrület.

…de van, ami nem

A filmet például sokáig csak a pillanatnak szóló alkotásnak tartották – ennek is köszönhető, hogy a régi, cellulóz-nitrátra felvett anyagok 80-90 százaléka elveszett, mert logikusnak tűnt a haladás nevében az anyag ezüsttartalmát kinyerni, és így elpusztítani a rajta rögzített alkotást. Ugyanez a sors érte el a hangosfilmek nagy részét is, ugyanis ezeket is celluloidra rögzítették egészen 1951-ig. A műanyagból strandpapucs lesz, a filmekből szemét, a hangfelvételekből szintén – egyáltalán, kit érdekel még a műanyag tokos VHS-kazetta, vagy akár a CD?

Úgy tűnik, meglepően sokakat, és ez a kultúra megőrzésének egy fontos módja is: van ugyanis olyasmi, amihez másként nem lehet hozzáférni. Ez is épp elég nagy baj azoknak, akik kizárólag videón megjelent, B-kategóriás horrorokat szeretnének nézni (és még rendelkeznek videómagnóval), de még nagyobb baj lesz a jövő generációinak, akik így egy csomó mindenből egyszerűen kimaradnak.

Erre adott valamilyen választ a ready-made art vagy akár a mostani recycling-mánia: az egyszerű, vagy annak tekintett tárgyak is lehetnek fontos, megőrzésre méltó alkotások, arról nem is beszélve, hogy mi minden lehet rajtuk. Ide köthető a Right to Repair-mozgalom is, ahol tömegek keltek ki az ellen, hogy ne szerelhessék meg a saját holmijukat, ha már egyszer megvették. Lehet, hogy egyszer még iPhone-hegyekben fogunk gázolni, és csodáljuk majd, hogy ez a nyamvadt téglalap a kerek gombbal (vagy már anélkül) legalább olyan csinos, mint egy görög isten. De az biztos, hogy megint változott valami: amit régen szentnek, varázslatosnak, pótolhatatlannak tartottak, és azért nem dobtak ki, az most már javítható kell, hogy legyen; a múmiák lassan hazatérhetnek, és talán a márványok is; és talán az is kiderül, hogy mit érdemes megőrizni, és mit érdemes újra felhasználni a múlt emlékeiből. Egy biztos: elpusztítani nem éri meg őket.