Gerőcs László (1952-2024) matematikatanár és osztályfőnök, valamikor a nyolcvanas évek első felében, talán 1983-84-ben arról beszélt nekünk, akik ott ültünk az osztályteremben az ELTE Ságvári Endre (történelmünk sajátos dinamikája folytán, azelőtt és ma újra Trefort Ágoston) Gyakorló Gimnáziumában, hogy van a fejében egy ötlet, egy tévéműsor ötlete.

Ez a tévéműsor középiskolás diákoknak szólna, és abban segítene nekik, hogy a matematika érettségit, illetve a felvételit meg tudják ugrani. Mert egyrészt sok diák van, akinek korrepetálás, külön segítség kell a matekórákon kívül – itt felkaptam a fejem, mert én pontosan ilyen voltam –, másrészt sokan vannak, akik viszont magasabb szintet is el tudnának viselni, és nekik pont ezért nem elég az átlagos matekóra. És mivel a minőségi különórák nem minden iskolában valósíthatók meg, nem mindenkinek hozzáférhetők, ebben a televízió, mármint az egyetlen akkor létező tévé, a Magyar Televízió (Szabadság tér 17., a borítékra, kérjük, feltétlenül írják rá: Önök kérték) segíthetne, hiszen majd’ minden háztartásban nézik. Így élő egyenesben lehetne megoldani matekpéldákat, és ha valaki valamit nem ért, telefonon még kérdezhetne is.

Az elképzelésnek ez a része nem teljesen volt érthető, hiszen a Magyar Televízió a nyolcvanas években olyasmi volt, ahol semmi igazán érdekes nem történik, másrészt, ahol folyamatosan hazudnak nekünk – ismét csak történelmünk sajátos dinamikája következtében, ezt ma megint nem kell magyarázni. Nálunk otthon például nem is volt tévé, azt se nagyon tudtam, hogy milyen műsorok vannak benne.

Nem volt rossz az ötlet, de teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy ezt az elképzelést Gerőcs tanár úr valaha meg is tudná valósítani, hogy a Magyar Televízió bármiben partnere volna egy középiskolai matektanárnak. Ebben maradtunk tehát ott, az osztályteremben, a matekórák pedig folytak tovább, ahogy szoktak, többnyire élvezetesen. Ezt úgy mondom, hogy az ott elhangzott dolgok igen jelentős részét nem értettem. Az élvezeti érték megvolt, de jobbára elvesztem abban, hogy mi is történik. Adott egy másfél méter hosszúságú egyenlet, fehér krétával (Eminens táblakréta) felírva a zöld táblára, amelyet szépen, szisztematikusan lebontunk, és a végére keletkezik egy szám, mondjuk 26. Számomra a végeredmény, a 26 ugyanúgy absztrakció maradt, mint a másfél méter hosszúságú egyenlet, nem volt semmivel megfoghatóbb, konkrétabb, úgy éreztem, nem jutottunk közelebb semmihez sem.

Persze, hiszen nem fogtam fel azt, amit Gerőcs tanár úr magyarázott (nem ott az órán, hanem évekkel később), hogy a matematika a tiszta gondolkodás képessége. Tehát nem a másfél méter hosszúságú egyenlet számít, és nem is a 26, ahová eljutunk, hanem a folyamat, a logikus gondolkodás folyamata, lépései. Kalandja. De idézzük inkább őt magát:

„Az agyunknak vannak különböző szeletei: az absztrakciós készség, a logikai készség, kombinatorika, asszociációs képesség, a gondolkodás fegyelmezettségének képessége, a tájékozódás képessége stb. A matematika minden területe ezek valamelyikét igyekszik fejleszteni, csiszolni, kibontani. Amikor az ember kimegy a középiskolából, mindegy, hogy egyetemre jelentkezik, péknek tanul vagy irodai alkalmazott lesz, arra, hogy tiszta fejjel tudjon gondolkodni, mindenhol szüksége lesz. A matematika a tiszta gondolkodásban segít. Nem azért kell a logaritmust tanulni, mert szükség lesz rá. De amíg a logaritmust tanulta valaki és azt gyakorolta, az agyának valamilyen szeletét nagyon is csiszolta, még ha ő maga nem is vette észre.”

A tiszta fejjel való, azaz a „fegyelmezett” gondolkodást emlegette. Valamint azt is mondta egy másik interjúban, ami hosszú és hihetetlenül érdekes életút-beszélgetés, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy „az az érzésem, a hatalomnak nem érdeke, hogy kreatívan és kritikusan gondolkodó emberek kerüljenek ki az iskolapadokból.” Ez fontos, hiszen nemcsak logikus, hanem kritikus gondolkodásra is próbálta ösztönözni a diákjait. Mindezt végig (tényleg végig) humorral és öniróniával. Amikor az óráján valaki kiszúrta, hogy a táblánál, magyarázat közben apróbb hibát vétett, és ezt az illető nagy hangon szóvá tette, akkor úgy reagált: „Jó, látom, figyeltek!”

A tanítás mellett volt tudományos munkássága is, doktori kutatásában a magasabb rendű lineáris rekurzív sorozatok vizsgálatával foglalkozott, publikált szakmai folyóiratokban, és írt könyveket. Életpályáját egyébként nyomdászként kezdte. Fiatalabb éveiben pedig zenélt is, hegedűből felvételizett a Zeneművészeti Főiskolára, de volt egy rövid időszaka gitárosként is egy rockzenekarban, előjöttek néha anekdotái a korai beat- és rock-korszakról, a külvárosok művházairól és Radics Béláról. És volt valamilyen titkos viszonya az irodalommal, talán írt is (mindenesetre szervezett novellapályázatot a gimiben), reálértelmiségi, akinek a kétkezi munka sem volt idegen, ugyanakkor humán megalapozottságú tudása és szemléletmódja volt. Az óráin kapcsolatot teremtett ezek között, mondjuk úgy, interdiszciplináris módon, a matematikai fogalmakat akár képzőművészeti, építészeti példákkal, a természet párhuzamaival megvilágítva – üdítő volt ez egy olyan oktatási szisztémában, ahol pont a tudományterületek átfedései, azonos kérdésfeltevései maradtak homályban.

A televízióműsor, amelynek az ötletét felvázolta, végül 1995-ben, Repeta címmel, már egy másik Magyar Televízióban mégiscsak megvalósult, és nemcsak matematikával foglalkozó adásokból állt, hanem történelem, magyar nyelv és irodalom, fizika és biológia is volt benne, a hét négy napjára elosztva, két és fél órában, élő egyenesben. Érettségi tételek feldolgozva, tananyagok érthetővé téve, közvetlen magyarázatokkal, kiegészítő információkkal, illetve külön leforgatott „bejátszásokkal”, szinte kisfilmekkel. Élő kérdések-válaszok. Interaktivitás, mondanánk, akkoriban „betelefonálósnak” mondták az ilyesmit, csakhogy a Repeta évei alatt megérkezett az internet is Magyarországra, lett a műsornak weboldala, rendes tartalommal és szolgáltatásokkal. Mint ahogy megérkezett közben a NAT is, a Repeta pedig kötelességének érezte, hogy oktatáspolitikával is foglalkozzon. A műsor másik fele pedig kvázi ifjúsági magazinműsor volt, egy rakás olyan témával, ami a tizenéves közönségnek fontos. Vagyis a köztelevízió azt csinálta, ami a dolga lenne, felnőttnek tekintve középiskolás nézőit.

A kilencvenes évek már egy nagyon más korszak. Kiéleződik az, amit társadalmi egyenlőtlenségnek nevezünk, és Gerőcs tanár úr szándéka szerint pontosan ezeknek a különbségeknek a csökkentésében kellene a közszolgálati médiának közreműködnie. Ugyanazt a szolidaritást hangsúlyozta, mint tíz évvel korábban.

„A kilencvenes években nagyot változott a világ. Egyre nagyobb lett a különbség a családok lehetőségei között: ki engedheti meg magának, hogy különórákra járassa a gyerekét, ki nem. Egy sima, egyszerű jeles matematika érettségi kevés volt az egyetemi felvételihez, kellett a külső segítség. Arra gondoltam, hogy sokat segíthetne a tévé. Akkor még egyetlen televízió volt, írtam a művelődési osztály vezetőjének, aki fölkapta ezt az ötletet, behívott, beszélgettünk szerkesztőkkel, rendezőkkel, és akkor azt mondták, hogy próbáljuk ki egy évre. Aztán annyira sikeres lett, hogy öt évig ment. 2000 karácsonya előtt jelentették be, hogy megszüntetik, vége, de éppen akkor megnyerte a fődíjat az oktatóműsorok világtalálkozóján, ezért egy fél évig még hagyták, mégse rögtön szűnjön meg” – emlékezett vissza erre az időszakra a 444.hu interjújában.

Csak majdnem pontos ez így, a Repeta 1997-ben nyert díjat, Japánban, a tudományos és technológiai innovációkat elismerő (amúgy elég komoly presztízsű) Japan Prize keretében, az ottani postaügyi és távközlési minisztérium különdíját kapta. Később valóban megszüntették, az első Fidesz-kormány idején, amikor elkezdték szisztematikusan kirúgni a köztévé munkatársait. Ez megint csak olyasmi, amit – történelmünk sajátos dinamikája folytán – jó tíz évvel később átélhettünk újra. Annak a szerkesztőségnek a dolgozóit, ahol a Repeta is készült, akkor Csermely Péter hírigazgató (jelenleg Mediaworks) hívatta be és rúgta ki egyenként. Egy anekdota szerint, amikor valaki megjegyezte, hogy jó kis műsor volt a Repeta, kár érte, azt válaszolta: tudom, én szüntettem meg.

Gerőcs Lászlót kirúgni valószínűleg nem tudták, mert nem volt televíziós dolgozó, csak szerződéses külsős, mint a műsorkészítők közül többen is, mindenesetre itt a köztévés jelenléte véget ért. Az utolsó fél évet azért, hogy a műsor és nézői eljussanak az érettségiig, a stáb jelképes egy forintért vállalta, amit egyébként precízen le is számlázott a Magyar Televíziónak.

A Repetának ugyan vége lett, de az ötlet, a koncepció, a know-how megmaradt, mert a know-how nagyrészt ő maga volt. Már nyugdíjba vonulása után, 2020-ban, a covid-időszakban fiatalabbik fiával, Gerőcs Péter íróval elindította a Korrepeta.hu-t, egy balatoni ház padlásán berendezett stúdióban. A gondolat megint csak ugyanaz volt, mint ‘95-ben és a nyolcvanas években: szolidaritás azokkal, akik nem azonos esélyekkel indulnak a versenyben. Ebben a bizonyos házban nyaranként matektáborok szerveződtek, Gerőcs tanár urat pedig rendre felkeresték itt korábbi diákjai is. Merthogy Gerőcs László közege mégiscsak az iskola, az osztályterem volt, leginkább itt tudott közösséget kialakítani, itt tudta egybefogni azokat, akikhez beszélt. De ezt az osztálytermet és vele a közösséget képes volt bárhol létrehozni és bárhová kiterjeszteni: a Repeta stúdiójában, az élő adás közepette néha az asszisztensek és az operatőrök is belefeledkeztek egy-egy matekpéldába.

Lehetne sokat és sokfélét mondani itt a jelenlegi magyar közoktatás válságáról, és arról, hogy a kormányzat mit művel ezzel területtel. Vele is sokat lehetett beszélgetni erről, meg az általános hazai helyzetről. Foglalkoztatta, hogy milyen most ez az ország, nyilvánosan ő is megszólalt ezzel kapcsolatban, üzent személyesen a hatalomnak, videón és írásban is. Egy tanár polgár, és egy polgár miért ne mondhatná el a kormánynak, a miniszterelnöknek közvetlenül, hogy mit gondol. Szelíden, de a logikus gondolkodás fegyelmezettségével.

Gerőcs Lászlót egyszerűen szenvedélyesen érdekelte, amit csinált, a tanítás, érdekelték azok, akiket tanított, érdekelte a kultúra, aminek része volt, és érdekelte az ország, ahol élt. A helyzet az, hogy nagy ember, nagy tanáregyéniség távozott vele.