Ma 80 éve történt a pernyéspusztai vérengzés
Amikor elpusztult magyar településekről esik szó, sokan a tatárjárásra vagy a százötven éves török uralomra gondolnak. Azonban a 20. században is számos magyar település szűnt meg létezni, igaz, eltérő okokból: jellemzően a társadalmi-gazdasági változások és az urbanizáció miatt. Ahogyan a települések eltűnnek, az egykori lakosok pedig a demográfia törvényszerűségei szerint egyre fogyatkoznak, a települések története is lassan a múlt ködébe vész. Elfelejtődnek nemcsak a dolgos hétköznapok, de a keresztelők, esküvők, temetések, és elfelejtődnek a történelmi tragédiák is.
Tekintettel arra, hogy a második világháború utolsó szakasza Magyarország teljes területét érintette, nem könnyű olyan szegletet találni hazánkban, ahol ne fordult volna meg megszálló katona, akár német, akár szovjet. Olyan heves harcok közepette pedig, mint amilyen az alföldi páncéloscsata is volt, egy megszálló haderő katonája jobb esetben csak nincs tekintettel a lakosságra, rosszabb esetben viszont egyenesen a háború „tartozékainak” tartja a civileket. Ilyen viszonyok között történelmi törvényszerűség, hogy a lakosságnak szenvednie kell, de ebben a szenvedésben is vannak fokozatok. A Hajdú-Bihar megyében, Nagyrábé határában fekvő Pernyéspusztán 1944 októberében történt csoportos kivégzés szélsőséges, bár nem egyedülálló példája annak, hogyan érintette a totális háború a falujukban gyanútlanul éldegélő földműves családokat (a téma szakirodalmi előzményei között lásd Fóris Ákos, L. Balogh Béni és Ungváry Krisztián munkát).
A Berettyó folyó szabályozása előtt Pernyéspuszta helyén még mocsár volt; az 1782–1785 között készült I. katonai felmérés még lakatlan területet jelöl ott, ahol az 1819-1869 között készült II. katonai felmérés már néhány házikóból álló tanyát, bevezető utat és temetőt ábrázol (itt „Pérjes-tanyaként” szerepel). 1941-re a falu már az út mindkét oldalán elterült, és több családnak is otthont adott. A gyarapodás, a nyugalmas, dolgos falusi élet egyik napról a másikra megszakadt 1944 októberében, amikor a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg 2. Ukrán Frontjának erre támadó Plijev lovas-gépesített csoportja – afféle szovjet villámháború keretében – nagy lendülettel tört Debrecen felé. A faluban 1944. október 8-án megjelent a Plijev lovas-gépesített csoport alá rendelt 6. gárda lovashadtestbeli 8. távol-keleti lovashadosztálya. A Berettyó-Körös-vidék e Nagy-Sárrétnek nevezett kistáján ekkoriban magyar katonai jelenlét nem volt, a német erők pedig igen súlyos kapacitáshiánnyal küzdöttek; a körzet biztosítása kizárólag a Luftwaffe 15. légvédelmi tüzérhadosztályának légvédelmi lövegekből és gépágyúkból álló harccsoportjaira hárult. A németek számára ekkor elsőbbséget élvezett a szolnoki hídfő védelme, a további tiszai átkelők biztosítása, valamint Szeged és Nagyvárad tartása. A magyar 3. hadsereg október 6-ának reggele óta visszavonulóban volt a Tisza vonalára, így az arcvonalon egy nagyjából 100 kilométeres rés tátongott Komádi és a Tisza között. Ilyen viszonyok között, meggyőző szovjet erőfölény és a hadműveleti kezdeményezés birtokában vonult a szovjet 8. távol-keleti lovashadosztály is délről, Okány-Szeghalom körzetéből észak felé, és október 8-án, vasárnap reggel 9 órakor ellenállás nélkül birtokba vette Pernyéspusztát, ahonnan azonnal továbbindult a tőle 2 kilométerre északra elhelyezkedő Nagyrábé felé (ez egyetlen éjszaka alatt 25 km-es előrehaladást jelentett!).
Pernyéspuszta szovjet birtokbavételére így emlékezett vissza Horvát Pál egykori pernyéspusztai lakos (amint az a harmadik nagyrábéi falukönyvben olvasható):
„Pernyésre az oroszok Darvas felől érkeztek a Csífi úton. Pernyésről emlékezetem szerint többen kimentek megnézni, állítólag tizennégyen, hogy mi az a nagy zaj, a lakosság menekül, vagy az oroszok jönnek. Ezek az oroszokkal a Kistanyánál találkoztak, (az iskola felé ahogy jön a dűlő Csíf felől) itt kérdezték az oroszok, hogy magyar, német katona van-e? Ezek az emberek azt mondták, hogy elmentek messzire. Pernyésről éjjel mentek el a németek. Ez a beszélgetés hajnalban történt. Lovas katonák és szekerek jöttek.”
Hogy a helyzetet stabilizálja, a német fél, „ködszurkálásba” kezdett az alföldi arcvonal (már ahol ez létezett) több kritikus szakaszán, például a Nagy-Sárréten is. Ennek hadműveleti célja az volt, hogy a szovjet támadóékek utánpótlási útvonalait átvágja, minél nagyobb csapatrészeket bekerítsen, és valahogy megakassza a kibontakozó szovjet támadást Debrecen–Nagyvárad előterében. A német célkitűzés tehát egyértelműen az volt, hogy még a Tiszántúlon tartóztassák fel a szovjeteket , és Budapest ostromára sor se kerüljön. Hadműveleti szinten ennek egyik alapvető előfeltétele az volt, hogy a német 1. páncéloshadosztály elfoglalja Szeghalmot. Ez október 7-én elkeseredett, harckocsikkal támogatott német rohamok árán sem sikerült, ezért estére a német 1. páncéloshadosztályt visszavonták Berettyóújfaluba, hogy másnap Biharnagybajomon keresztül kerülve újra kísérelje meg Szeghalom elfoglalását. Október 8-án reggel tehát a német 1. páncéloshadosztály e célra kikülönített Huppert harcsoportja a Berettyóújfalu–Bihartorda útvonalon haladva szándékozta végrehajtani a feladatot, azonban Helmuth Huppert őrnagy már Bihartordán olyan jelentéseket kapott német felderítőktől, hogy a szomszéd falu, Nagyrábé szovjet kézre került, és ott lovasság és harckocsik is tartózkodnak.
Ezek a hírek azt jelentették a németek számára, hogy a támadás nulladik lépésének megtétele is nehézségekbe ütközik, és a szovjet erőkkel már Szeghalomtól légvonalban 20 km-re is meg kell ütközni. Huppert őrnagy reggel 7:30-kor rohamra vezényelte az 1. páncélgránátos ezredből, a 37. páncélos-utászzászlóaljból és további csapatrészekből álló harccsoportját Nagyrábé ellen, egyrészt komoly ellenállásra számítva, másrészt versenyt futva az idővel, hogy minél hamarabb megkezdhesse Szeghalom támadását. A német roham elsöprő erejű volt, de a Nagyrábén keresztülviharzó tucatnyi Panther harckocsi és a lövészpáncélosok nem találkoztak szovjetekkel.
Eközben Nagyrábé déli határánál, még éppen a településen kívül egy nagyrábéi civilekből álló fogadóbizottság járult a Pernyéspuszta felől érkező szovjetek elé. Erre idősebb Tiszai Lajos így emlékezett vissza a harmadik nagyrábéi falukönyvben:
„»Az orosz csapatokat illik fogadni« – ez a hír jött hozzánk Békés megyéből. A békésiek szerint az oroszok jó néven vették, ha elébük ment egy-egy település vezetője-küldöttsége, és tájékoztatta őket a lakosság felfogásáról, a község helyzetéről, arról, hogy tartózkodnak-e a településen németek. A fenti céllal mi is küldöttséget szerveztünk. Tagjai voltak: Riczkó István, vitéz Papp János, vitéz Parti Imre, Tiszai János, Tiszai József, Mile Károly, Gáll Lajos és mások. Nyolcadikán reggel fehér zászlóval vonultak a szovjetek elé. A találkozás a jelenlegi körforgalomnál történt.”
A visszaemlékezések és a hadműveleti források összevetése alapján pontosan ebben a pillanatban tűntek fel a rohamozó németek, akik valósággal legázolták a meglepett (vélhetően lóról szállt, harckocsiból kimászott) szovjeteket. Említésre méltó az is, hogy a nagyrábéi civil fogadóbizottságból a csodával határos módon senki nem sérült meg. Aligha túlzás azt feltételezni, hogy a szovjetek körében pánik bontakozott ki, és súlyos veszteségeket szenvedve menekültek vissza Pernyéspusztára. A már korábban is idézett Horvát Pál így folytatja visszaemlékezését az ezt követő pernyéspusztai eseményekről:
„A helytelen tájékoztatás miatt az orosz tiszt azt a parancsot adta, hogy a tizennégy embert szedjék össze. Hétfőn éjszaka bezárták őket az istálló padlására, majd kedd reggel két katona kísérte ki őket a határba, a vasút felé, ahol kivégezték mindegyiket. Pernyésről öt embert vittek ki, hogy eltemessék őket. […] A kivégzettek nem azok voltak, akik kimentek az oroszok elé.”
Özvegy Horváth Gyuláné így emlékezett vissza a tragikus eseményre a harmadik nagyrábéi falukönyvben:
„Majd egy orosz tiszt érkezett tolmáccsal, és mindenkit kiállított a ház elé. A tiszt végig ment a soron, és kiválasztott 14 férfit. Az én párom is köztük volt. »Te jó Isten! Hová viszik őket?« – sóhajtottam. A tolmács azt mondta, munkára viszik őket, majd reggel visszajönnek. De sohasem jöttek vissza! Később tudtuk meg, először felzárták őket az ököristálló padlására. Hajnalban elvitték őket a vasút mellé. Ott gödröt ásattak velük, és belelövöldözték az áldozatokat. A férjem soha nem láthatta meg első gyermekemet. Másnap ismét elvittek 5 embert munkára. A valóság az volt, hogy velük temettették be az áldozatokat, de megfenyegették az 5 férfit: »Hallgassanak, mert őket is agyonlövik«. Csak jóval az oroszok elvonulása után tudtuk meg a fájdalmas igazságot.”
A fenti eseménysor egy teljesen más forráscsoport alapján is hitelesíthető és tovább is pontosítható. A halotti anyakönyvek tanúsága szerint 1944. október 10-én, délelőtt 11 órakor 14 pernyéspusztai lakos halálozott el „agyonlövés” miatt. A legfiatalabb 17 éves, a legidősebb 53 éves volt; valamennyien ifjak-férfiak és „gazdasági cselédek” voltak. A pontosan egyező elhalálozási időpont mellett még egy szempont alapján igazolható sorsközösségük: a rájuk vonatkozó bejegyzések mind utólag, egyszerre kerültek rögzítésre – 1944. december 13-án. Mivel sem (magyar) szemtanúk nem maradtak, sem a viszonyok nem tették lehetővé az egyidejű dokumentálást, megjegyzendő, hogy az anyakönyvvezető alaposságát és lelkiismeretességét dicsérik a pontos információk. 1944. október 10-e keddi napra esett, ami tökéletesen egybevág Horvát Pál emlékeivel („…Hétfőn éjszaka bezárták őket az istálló padlására, majd kedd reggel két katona kísérte ki őket a határba, a vasút felé, ahol kivégezték mindegyiket…”) Ezek alapján úgy tűnik, hogy a civilek foglyul ejtése nem azonnal a német rajtaütés után történt meg (október 8-án, vasárnap), hanem csak másnap, hétfőn.
Ennek okait csak találgatni lehet – annál is inkább, mert az egész atrocitás rögtönzöttnek tűnik, és a szovjet források is hallgatnak róla. Valószínű, hogy a súlyos veszteségek után a szovjet parancsnokok a soraik rendezésével voltak elfoglalva, esetleg maguk is csak hétfőn döbbentek rá a vasárnapi kudarc súlyosságára (a háború ezen szakaszában sem volt szokatlan, hogy adott ütközetnap veszteségeinek megállapítása csak másnapra sikerült). Lehetséges, bár egyelőre nem támasztható alá, hogyaz óvatlan szovjet manőverben részt vevő szovjet parancsnokok egyike-másika bírálatot kapott, ez pedig tovább növelhette frusztrációjukat. Ebben a helyzetben születhetett meg a döntés egy pontosan nem megállapítható személyazonosságú szovjet parancsnok fejében, hogy kitölti a dühét a szerinte németekkel kollaboráló magyar civileken. Némileg következetlen módon azonban ezt nem nyilvánosan hajtotta végre, hogy megfélemlítse a lakosságot, hanem kifejezetten elkülönítve, a temetésre kirendelt civileket külön is megfenyegetve. Erre talán az lehet (rész)magyarázat, hogy a szovjet parancsnok az anarchikus viszonyok közepette is tartott a felelősségre vonástól, ugyanis a 6. gárda lovashadtest katonai nyomozói folyamatosan igyekeztek fenntartani a fegyelmet – már amennyire tőlük telt. Az események és körülmények alapján arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ez egy indulati alapon elkövetett, világos cél nélküli háborús bűncselekmény volt.
Ha feltételezzük, hogy a dühöt legalább részben a tehetetlenség váltotta ki az ismeretlen szovjet parancsnokból, visszajutunk a hadtörténelmi események dinamikájához: Nagyrábé és Pernyéspuszta körzetében kilenc napig (október 8-tól október 17-ig) folyt a harc, ami hosszúnak számít az alföldi páncéloscsata során. A visszaemlékezések szerint pedig „híres” áldozata is lett az itteni harcoknak. Özvegy Horváth Gyuláné így folytatta visszaemlékezését:
„Ám a jó Isten keze igazságot osztott: Azt a gonosz tisztet, aki megtizedelte a pernyésieket, még itt a harcok közben egy ágyúgolyó szilánkjai megsebesítették. A katonái temették el az őt megillető módon. Legalábbis a súlyos harcok után, mikor beszélgettek embereink az ő katonáival, azok elmondták, kegyetlen ember volt a tiszt. Saját embereit is megbotoztatta, megkorbácsoltatta, és szerintük … temetést rendeztek számára. A kanális parton gödröt ástak neki. Még élt. Egy csövet tettek a fejéhez a gödörbe és úgy hantolták el. 1945-ben kiásták a tetemet, és repülőgéppel szállították haza.”
A „gonosz tiszt” személyazonossága a körülmények aránylag részletes leírásának ellenére sem állapítható meg. A kivégzett pernyéspusztai civilek holttestét a háború után exhumálták; hármukat a pernyéspusztai temetőben temették újra, tizenegyüket Nagyrábé temetőjében. Az 1944-es kollektív trauma után a falu növekedése az 1960-as évekig tartott – ekkor Pernyéspusztának már háromszáz lakója volt. Pernyéspusztát az 1980-as években azonban az utolsó lakója is elhagyta – ekkorra már mindenki vagy nagyobb falvakba, vagy nagyvárosba költözött el innen.
A települést felszámolták, helyén ma folyamatos művelés alatt álló szántóföld van. A temető még létezik, de benőtte az erdő. A korhadt fejfákra vésett feliratok évek óta olvashatatlanok.
A szerző az ELTE TDI Történelem Segédtudományai Doktori Programjának doktorandusza.
Levéltári források
- Centralnij Arhiv Minyisztyersztva Oboroni Rosszijszkoj Fegyeraciji (CAMO) – Podolszk [Oroszországi Föderáció Védelmi Minisztériumának Központi Irattára]
- Hajdú-Bihar Vármegyei Levéltár – Halotti anyakönyvek, Nagyrábé, 1928-1956.
Felhasznált irodalom
- Fóris Ákos: Szovjet atrocitások és háborús propaganda. Dokumentumok Nagyszalonta 1944. szeptemberi megszállásához. In: Lymbus - Magyarságtudományi Forrásközlemények, 2023. 615–647.
- Korponai Sándor, Őri Józsefné, Papp Antalné, Pépeiné Elek Antónia (szerk.): Nagyrábéi falukönyv 3. Nagyrábéi Baráti Kör és Egyesület - Nagyrábé Nagyközség Önkormányzata, Debrecen, 2001.
- L. Balogh Béni (szerk.): „Törvényes" megszállás: szovjet csapatok Magyarországon 1944-1947 között. MNL, Budapest, 2015.
- Számvéber Norbert: Az alföldi páncéloscsata. PeKo, Budapest, 2020.
- Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Osiris, Budapest, 2004.