Mire a plázák megjelentek Budapesten, a köztér már halott volt

A magyar építészetben, várostervezésben és az önkormányzati szférában is éveken keresztül élt az a vélekedés, hogy Budapest nagyvonalú útjaihoz és utcáihoz kapcsolódó, dicső múltra visszatekintő kiskereskedelmet a belvároshoz túl közel engedett plázák ölték meg.

Magabiztosan képviseltem én is ezt a véleményt éveken át, és időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy belássam: mire a plázák a 90-es évek közepén megjelentek Budapest üres telkein, addigra a közterületek már rég elestek, és pusztán hegemón helyzetükből fakadóan tudtak a kiskereskedelem helyszínéül szolgálni, mert a plázák megjelenéséig nem volt jobb opció. A zajos Nagykörút vagy a Kossuth Lajos utca már eleve halott volt; a plázáknak nem kellett megölniük őket, pusztán életben kellett lenniük a halottak mellett.

Innen nézve a plázák megjelenése inkább versenyhelyzetet teremtett, és ezt a versenyt nem volt nehéz megnyerniük. A plázák újonnan épültek, nem voltak piszkosak, és ami a legfontosabb, egy plázában sétálva nem kellett attól félni, hogy a keskeny járda mellett elszáguldó autók az arcunkba fröcskölik a esővizet. Ehhez éppen csak hozzátett, hogy a plázákat fütötték és az esti órákban is jól megvilágították.

A 90-es évekre égett rá Budapestre igazán a 70-es és a 80-as évek városépítészeti döntéseinek következménye: a motorizációt kiszolgálni kívánó városra rászakadt a rendszerváltás után megjelenő autótömeg, ami túlzás nélkül tette és bizonyos helyeken teszi a mai napig élhetetlenné köztereinket, de főleg utcáink jelentős részét – még akkor is ha hatalmas előrelépések történtek az elmúlt években.

A 2020-as évekre azonban sok minden megváltozott. Egyfelől az első plázáink lassan 30 évesek lettek, és már messze nem olyan vonzók és csillogók, mint megnyitásuk idején voltak. Másfelől, és talán ez volt a fontosabb, az önkormányzatok is radikálisan más helyzetben találták magukat, amelyből egyetlen kiútjuk lehet: a professzionalizált köztérmenedzsment.

A 2010-es évek után lezajlott közpolitikai fordulat azonban folyamatosan és drasztikusan csökkentette az önkormányzatok mozgásterét, ami súlyos, nemzetünk egészét érintő probléma. Különösen abból a szempontból, hogy épp a 2010-es évektől kezdve alakult ki az a szakmai és Európa bizonyos részén politikai konszenzus, hogy a versenyképes, gazdaságilag prosperáló, élhető városok mögött minél autonómabb városmenedzsment áll, amely megfelelő mértékben részesül azokból a területén megtermelt javakból, amiket aztán újraoszt.

Ezzel szemben idehaza az önkormányzatok szerepének korlátozása és bevételeinek megnyirbálása lehetetlenné tette, hogy Budapest és középvárosaink egészséges, de kompetitív helyzetbe kerüljenek egymással. Nem maradt pénz a versenyre, így ebből semmi jobb nem sülhet ki annál, mint hogy Budapest továbbra is fenntartási problémákkal küszködő vízfej, a középvárosok pedig csak az állami akarattal arányosan képesek fejlesztéseket végrehajtani, és ami szomorúbb, azokat fenntartani.

A fenti folyamat megannyi súlyos hátránya mellett egyetlen szempontból azonban hasznos volt. Rákényszerítette az önkormányzatokat, hogy minél hatékonyabban kezeljék azt a kevés erőforrást, ami a rendelkezésükre áll. Sőt, világossá tette, hogy vannak olyan területei a működésüknek, amelyekre ezelőtt talán kevésbé figyeltek oda, mégis hatalmas tartalékkal bírnak.

Mára a legtöbb önkormányzat számára világos, hogy a köztér erőforrás. Hogy a köztér nem csak úgy van, nem csak parkolni lehet rajta, nem csak egy út A és B pont között, és pláne nem egy olyan hely, amit elég leburkolni viacolorral, és akkor majd minden rendben lesz. A köztér gazdasági kérdés, kulturális kérdés, zöldinfrastruktúrális kérdés, kékinfrastruktúrális kérdés. A köztér a vele kapcsolatban álló önkormányzati és magántulajdonú ingatlanok termőre foghatóságának kérdése is. A köztér családpolitikai kérdés és mentális higiénia kérdése. A köztér az életünk és ezen keresztül a politika tere.

A plázák diadala pedig, ha nem is közvetlenül, de áttételesen hozzásegítette a városok vezetéseit ahhoz, hogy eszközeik legyenek ennek belátásához. Egyértelműsítették, hogy mi az, amire az emberek vágynak egy köztérrel kapcsolatban: térre, amit a sajátjuknak éreznek, de amely mégis menedzselve van.

Kevés olyan pláza van ma Budapesten, amely megfelelő helyen és pozícióban helyezkedik el, azt viszont fontos látni, hogy ez a kérdés sok esetben városfejlesztési szinten dőlt el. Senki nem gondolkodott el időben azon, hogy vasúti pályaudvaraink mellett vagy a belvároshoz közel eső rozsdaterületeken megvalósuló plázafejlesztéseket miként kellene jól használni a város és köztereink fejlesztésére is. Illúzió azt gondolni, hogy magántőke nélkül egy város érdemben fejleszthető, annak viszont nem kellene illúziónak lennie, hogy az önkormányzatok pontos feltételeket tudjanak megfogalmazni egy-egy fejlesztő felé, hogy mit kérnek cserébe a plázák építéséért.

Ebből a szempontból Budapesten két pláza tudott a többségtől eltérő városépítészeti minőséget megütni az elmúlt 30 évben. Az egyik a MOM Park, amely különböző városi szintjeivel és az azokat összekapcsoló lépcsősoraival, valamint intenzív parkosított területeivel és azzal, hogy a lakó-, az irodai és kereskedelmi funkciókat városi szövetet létrehozva vegyítette, kiemelkedett a tömbszerűen fejlesztett plázák sorából. A másik a WestEnd (korábban WestEnd City Center), amivel nemcsak egy pláza jött létre, de a Nyugati pályaudvar is európai színvonalú vágányokkal és állomásrésszel bővült, valamint létrejött az egyetlen korzószerű karakterrel rendelkező Váci úti szakasz, ahol úgy lehet végigsétálni, hogy nem az autók zaja dominálja az élményt.

A városépítészeti problémák ellenére azonban fontos, hogy a fogyasztani és vásárolni kénytelen végfelhasználók, azaz a városlakók számára a plázák belső terei teljesen új minőséget hoztak. Így a társadalom széles rétegeinek vált a pláza köztérré, még akkor is ha egy könyvtárat lehetne megtölteni azzal a szakirodalommal, ami mélyrehatóan elemzi a köztérszerűen megjelenő kereskedelmi terek problémáját és azok kirekesztő jellegét.

Mert egy plázában egyébként sok mindent nem lehet megtenni, ami a köztereknek szintén fontos funkciója. Nem lehet például aludni, piknikezni, tüntetni, vagy éppen csak fotókat készíteni a pláza belső teréről. De az tény, hogy ezek a kérdések a 2000-es évekre eltörpültek, mert utcáink és tereink a motorizáció miatt már az alapfunkciójukat sem tudták betölteni, és nem tudtak a mindennapi létezés nyugodt háttereként szolgálni.

Ennek köszönhetően a magyar városvezetésben érintett szakmáknak fontos példát jelent az a gondosság, amivel a plázák belső tereit menedzselték, és még ha nem is tudatosan, ez a szemlélet mára átszivárgott a mainstream városfejlesztésbe is.

Tematizált utcák, utak és negyedek sokasága mutatja, hogy a fenti folyamat valóban végbement. A trend a 2000-es évek végén a Fashion streettel kezdődött, ami egyébként a hivatalosan Deák Ferenc utcának nevezett közterület tematizálását jelentette. Ez akkor még az ott sűrűsödő felső kategóriás üzletekhez kapcsolódó tematikus utca létrehozása volt, és a kereskedelem köztérre történő visszahozására tett első látványos és sikeres kísérletnek bizonyult. Később a hasonló tematikus utcák és negyedek létrejöttekor hamar megjelentek az egyéb kulturális és szociális szempontok is. Ide tartozik a Bartók-negyed, a Negyedhat-Negyedhét, a Kazinczy utca és a legújabb városfejlesztési siker és mintapélda, a Margit-negyed, amely elsőként nyúlt hozzá az évek óta szintén parlagon heverő legnagyobb budapesti kiaknázatlan erőforrásunkhoz, a Nagykörúthoz a ma már jól ismert és egyébként nem forradalmi eszközökkel: szorítsd vissza az autós közlekedést, csökkentsd a parkolók számát, az így létrehozott tereket zöldítsd, amennyire lehet, majd szórd meg az egészet nagyon sok paddal. Ehhez szervezz önkormányzati programot, amely aktívan keres bérlőket és partnereket ahhoz, hogy üzemeltessék a közterekkel határos és üresen álló önkormányzati ingatlanokat.

Budapesten az elmúlt tíz évben valósággá vált az elmélet, miszerint a köztér több, mint forma és anyag. A köztér tartalmi kérdéssé vált. Ebből következik az is, hogy a köztéri minőség nem a kint és a bent közötti különbségben keresendő többé. A köztér egy széles rétegek számára elérhető tér, amelynek menedzsmentje és kommunikációja széles rétegek számára teremti meg annak az élményét, hogy a tér az övék, és ezt a teret ebből következően ők is alakíthatják. Innen nézve pedig talán már nincs olyan nagy különbség egy pláza és a mellette húzódó utca között. Nem véletlen, hogy korai plázáink hasonló kihívásokkal néznek szembe, mint amilyenekkel Budapest utcái néztek szembe a rendszerváltás után.

Ennek egyik példája a Mammut 1., az egyik legrégebbi budapesti pláza, aminek harmadik emeletén megvalósult a Kollab nevű közösségi projekt. A GRAVITY Boulder klub gyorsan a budai mászó közösség egyik centrumává vált, de a következő lépést az újjászületés felé nem egy kívülről érkező bérlő indukálta, hanem maga a Mammut menedzsmentje. A pláza vezetésének elkérésére Remete Tibor és Kovács Adél hozta létre Budapest első olyan plázán belül található terét, ahol elsődlegesen a közösségépítés a cél, és az, hogy legyen a Mammut harmadik emeletén egy olyan hely, ami újra életet hoz a plázába, és ösztönzőként hat a környező üzletekre. A recept ugyanaz, mint a Mammut szomszédságban húzódó Margit körút esetében: végy egy ingatlant, amely a tulajdonodban van, fektess bele egy bizonyos összeget, hogy életre keltsd, és várd, hogy a környező, szintén tulajdonodban lévő ingatlanok szépen lassan megtelnek élettel.

Fontos, hogy az így életre keltett első tér annyira nyitott legyen, amennyire csak lehet, és mindenki számára világos legyen, hogy ha ide betér, nem nehezedik majd rá a fogyasztás kényszere. A Paradigma Ariadné dizájnstúdió tervezőiként legalábbis ez a cél lebegett a szemünk előtt, amikor részt vettünk a Kollab létrehozásában, felismerve a fent bemutatott összefüggéseket. A Kollab ennek megfelelően képletét tekintve szintén egyszerű: székek, asztalok, polcok és egy kisebb méretű lelátó található csak a térben.

A különbség abban keresendő, hogy miként viszonyulhat a közönség ezekhez az elemekhez, és abban, hogy ezeknek az elemeknek a megformálása mennyire segíti elő, hogy pozitív legyen ez a viszony. Magukénak érzik és szabadon használják, vagy elidegeníti őket? A Kollab és a Margit-negyed tökéletes példa az előbbire. Arra, hogy hogyan lehet tágítani a köztér és a használók kapcsolatát, és aktív alakítóként tekinteni azokra, akik megjelennek a téren, függetlenül attól, hogy ez a tér hol jött létre pontosan. Sosem volt ilyen közel egymáshoz feltételezett gyilkos és feltételezett áldozata a hazai urbanisztika történetében. A Kollab idén októberben ünnepli egyéves fennállását, a Margit-negyed pedig lassan négy éve működik sikerrel. Érdemes a Margit hídtól a Mammut 1. harmadik emeletéig tenni egy sétát, hogy a szövegben vázolt ív megtapasztalható legyen.

A szerző építész, a Paradigma Ariadné ügyvezetője, a Metropolitan Egyetem oktatója.