Mi a közös Nemecsekben, Tutanhamonban és Luther Mártonban? Hát a golyózás!

A Pál utcai fiúk golyóztak. Louis Pergaud hősei a Gombháborúban amellett, hogy egymást csépelték a szomszéd falu lakóival, ráérő idejükben golyóztak. A fiatalabb fiúk Kipling ifjúsági alapvetésében, A három kópéban szintén golyóztak. És ha ez még nem lenne elég, a sírmellékletek tanúsága szerint még maga Tutanhamon is golyózott, vagy ha nem, akkor legalább lehetségesnek tartották, hogy a túlvilágon jut majd erre is ideje. Nemcsak a fáraó mellé temettek golyókat, hanem közemberek (leginkább gyerekek) mellé is, és ezeket a feltételezések szerint játékra használták, legfeljebb nem úgy, mint Nemecsekék: az előkerült darabok némelyike valószínűleg bábuként szolgált a mehen nevű ősi társasjátékhoz.

Persze azt sem lehet kizárni, hogy már az egyiptomiaknak is feltűnt, hogy a golyó gurul, így akár gurigathatták is. És nem is csak nekik tűnt fel: úgy tűnik, hogy a golyózás egymástól függetlenül minden kultúrában megjelent. Az indiánok golyóztak. Az ausztrál őslakosok golyóztak. A görögök és a rómaiak is golyóztak, és ahová a rómaiak eljutottak, vitték magukkal a golyóikat is. Csáth Géza is golyózott, nem is beszélve a „távolságról, mint üveg golyóról”, ugye. Most meg már jóformán senki sem golyózik, pedig régen olyan népszerű időtöltés volt, hogy több helyen még be is kellett tiltani. De mi okozhatta a golyózás felemelkedését és látszólagos bukását?

Ha gömbölyű, hát gurul

A válasz egyszerűnek tűnik: a gömbölyű dolgok gurulnak, még a kevésbé gömbölyűek is, ezen kívül az ilyesmit kiválóan lehet hajigálni, nem csoda, hogy a feltevések szerint a legkorábbi játékok gyümölcsmagok vagy csonthéjasok voltak, és az üveggolyászok szerint már a neolitikum óta játszanak velük. Egy jól hajítható makk persze szórakoztató, de nem feltétlenül alkalmas komplexebb játékokra, főleg ügyességiekre nem, de erre valók a szabályosabb, agyagból, kőből, csontból vagy fából készült golyók – még akkor is, ha a golyóságuk ellenére gyakran csak jelölőként vagy bábuként használták őket.

Az amerikai Collectors Weekly 1943-as cikke a legősibb játékokként emlegeti őket, bár arról még mindig késhegyig menő viták folynak, hogy a történelem során milyen golyójátékokat találtak fel, a pontos szabályok ugyanis az esetek többségében nem maradtak fenn. A cikk szerzője, Henry W. Watson egy, az újságban korábban megjelent írásában a golyók vonzerejét is megpróbálja megmagyarázni, szerinte az üveggolyó gyors mozgása, szimmetriája, élénk színe, simasága és a golyózással járó csattanó zajok mind alkalmasak arra, hogy bármilyen időszak gyermekeinek figyelmét lekössék, nem is csoda, hogy a golyózás ennyire népszerű lett. Bár Watson egyértelműen a gyerekjátékok közé sorolja a golyózást, azért nem véletlen, hogy a cikkei épp a Collectors Weeklyben jelentek meg: az 1940-es évekre az antik üveggolyóknak komoly gyűjtői piaca keletkezett, ami azóta is virágzik: 2012-ben egy német gyártású darab (egyetlen rózsaszín, zöld csíkos üveggolyó) egy árverésen 25 800 dollárért (mai árfolyamon csaknem 9 és fél millió forintért) talált gazdára. És ez még csak a jéghegy csúcsa, az igazán ritka darabokért nem számít ritkának a húszezer dolláros ár, és természetesen ennek megfelelően ezeket még hamisítják is.

A golyózás kezdetei

De ki és hogy kezdett el golyózni? A korai játékokról nem maradt fenn semmilyen adat, de görög és római szöveges bizonyítékok alapján valószínű, hogy a különböző golyójátékok széles körben ismertek voltak, de valószínűleg pont ezért sosem rögzítették, hogy mik voltak a játék szabályai. Suetonius a második században azt írta Augustus császárról, hogy „Szelleme pihentetésére horgászott, kockázott, golyózott vagy dióban játszott kisfiúkkal, akiket szép arcocskájuk meg csacsogásuk miatt úgy szeretett, hogy a mórok országából meg Syriából s mindenfelől udvarába hozatta őket”. Hogy ezt miért tette, rejtély, mindenesetre ez az egyik legkorábbi említése a golyózásnak, aminek a jelek szerint a gyerekek már akkor is mesterei voltak.

A golyózás másik korai szöveges emléke Szent Ágostontól származik, a negyedik század végéről: „Mert éppen ezek a bűnök, amelyek a nevelődés és a tanulás, a diók, labdák, verebek korából a fejlődés későbbi idejére, a hivataloskodás és országlás, az arany, birtok és rabszolgák korába átkísérik az embert, mint ahogyan a tanító pálcáját is felváltják a nagyobb szenvedések”. Hogy itt a labdák alatt mit ért, az nem egészen világos, mindenesetre a latin szövegben szereplő pilulis (labdácska) nem labdára, hanem üveggolyóra utal, a hatodik században ugyanis már egyértelműen üvegárukra alkalmazták, méghozzá minden valószínűség szerint kis üveggolyókra – olyasmikre, mint amilyenekkel Nemecsekék játszottak, meg persze a fél világ.

Az eltűnt golyó nyomában

Hogy milyen golyójátékról van szó, az Tim Penn, az Oxfordi Egyetem, Summer Courts, a Readingi Egyetem és Ulrich Schädler, a Fribourg-i Egyetem kutatója szerint ebből még nem egész világos, mindenesetre árulkodó, hogy az eredeti latin szövegben az ocellatus szó szerepel, ami ugyan ritkán szerepel a klasszikus szövegekben, de a korabeli üveggolyók szemre (ocellus) hasonlító mintája miatt feltételezhető, hogy valóban üveggolyókról volt szó, és nem fából vagy másból készült labdákról.

Ezeket már a rómaiak is ismerték és használták, de a játékhoz bármilyen más golyó is alkalmas lehetett anyagától függetlenül – ezeknél viszont nincs annyi szöveges támpont, hogy biztosat lehessen mondani róluk. Az sem világos, hogy a rómaiak gurítva vagy hajítva golyóztak-e: a játékról szóló képi ábrázolások alapján bármi elképzelhető, de a kutatók véleménye szerint ez azért is lehet, mert egyrészt a szarkofágokon lévő faragványokkal valamilyen idealisztikus képet akartak megrajzolni, másrészt pedig azért, mert a golyózást mindenki ismerte, nem volt szükség egy-egy ilyen jelenetnél, ahol gyermekek vagy puttók játszottak, belemenni a részletekbe. Az egyik szarkofágon a gyerekek diókkal játszanak, de valószínűleg amit dióval játszottak, azt lehetett golyóval is. És nemcsak akkor, hanem még a közelmúltban is: több magyar népi játéknál a golyó kiváltható volt gombbal vagy dióval.

A táblák

Penn, Courts és Schädler azért megkísérelték megfejteni a megfejthetetlent: 66 oldalas tanulmányukban az egykori Római Birodalom területéről előkerült golyópályákat vizsgálták. Ezek márványba vésett-fúrt játékterek voltak, hol a küszöbön, hol a lépcsőn, néhol az utcán, és a mélyedések alapján valószínűleg golyóztak rajtuk. Több modell is létezett, így a kutatók szerint nem valószínű, hogy a szabályok egységesek lettek volna, de feltételezhető, hogy valamilyen közös alap azért akadt közöttük.

A táblák elemzése messzire vezetne, mindenesetre több elmélet is született arra, hogy hogyan játszhattak rajtuk onnantól, hogy a játékos célja a rajtvonaltól (ami vagy megmaradt, vagy nem) a legtávolabbi lukba történő lövés, egészen odáig, hogy a közbeeső lyukakat meghatározott sorrendben kellett kilőni a győzelemhez. Az is elképzelhető, hogy a különböző lyukak különböző pontértékkel bírtak, és lehetséges volt a mélyedésből kipöckölni az ellenfél golyóját ahhoz, hogy az egyik játékos pontot nyerjen, a másiktól pedig levonjanak. Az egyik vizsgált táblán még felirat is buzdítja a járókelőket a játékra: sepone iuria et veni ludamus, „hagyd a munkát, gyere játszani!”. Caracalla fürdőjében, Rómában a következő felirat olvasható: vincis gaudes, perdis ploras; „ha nyersz, örvendj, ha veszítesz, sírhatsz”. Ezek, illetve több más bizonyíték is arra utal, hogy az üveggolyózás nem feltétlenül csak a gyermekek mulatsága volt – Rómában egy Ursus nevű férfinak még szobrot is emeltek a második században azzal a felirattal, hogy „ő volt az első római, aki tisztességgel tudott üveggolyókkal játszani”. Ez Penn és társai szerint lehetett valami politikai töltetű tréfa is, mindenesetre lehetséges, hogy Ursus tényleg zseniálisan golyózott. A szobor maga elveszett, a talapzata a felirattal a Vatikáni-dombról került elő.

Bruegel és a golyók

Povilas Blaževičius, a Vilniusi Egyetem régésze szerint a felnőttek, főként a középkorban és a kora újkorban, pénzben játszották, a 15. és 18. század között nagyjából hasonló módon, mint ma a curlinget. A 13-14. századtól Magyarországon is rendre előkerültek fa-, csont- és üveggolyók, egyebek mellett a budai, egri, visegrádi és esztergomi vár középkori rétegeiből. A golyózást az idősebb Pieter Bruegel is megörökítette az 1560-ban készült Gyermekjátékok című festményén, és nem is csoda: lehet, hogy az antikvitás vége felé Szent Ágoston már megvetéssel emlegette a golyózást, de a játék a kockázáshoz hasonlóan valójában egész addig nem ment ki a divatból, amíg fel nem találták a félkarú rablót, illetve az ingergazdagabb játékokat.

Nürnbergben 1503-ban külön rendeletet is hoztak, amelyben megtiltották, hogy a város utcáin golyózzanak, és a közeli rétekre száműzték a játék szerelmeseit. Azt, hogy mennyire elterjedt volt a golyózás, vagy legalábbis a golyók birtoklása, nem csak egy sor régészeti lelet bizonyítja, hanem az is, hogy még a legendás Luther Márton hagyatékában is szerepeltek üveggolyók. Bár Watson az 1942-ben megjelent cikkében gyerekeknek valónak tartotta a golyózást, egy évvel később meggondolta magát: ekkor már azt írta, hogy a középkorban már a fiatalok, felnőttek és öregek is megszállottan golyóztak, igaz, Angliában kicsit másképp, mint máshol.

Nem kell az üveg

Az angolok ugyanis nem kértek a velencei üvegből készült golyókból. Az országban márványból, alabástromból, agyagból és achátból is készítettek játékhoz való golyókat, de az üveget túl törékenynek tartották a játékhoz – talán ezért is ragadt rá angol nyelvterületen az üveggolyóra a „marble”, márvány név is. Watson szerint a legelterjedtebb Angliában az „ally-tor” golyó volt: ez valódi kőből, márványból készült, a „commoney” pedig agyagból. Egy márvány hat agyaggolyót ért, már ha valaki hajlandó volt elcserélni.

A legszerencsésebbnek a „blood-alley”-t tartották: ebben a márványban vörös foltok voltak, emiatt számítottak különösen értékesnek. A legjobb minőségű alabástromgolyókat, mint később az első igazán kiváló üveggolyókat, Németországban gyártották: az alabástromot Szászországban, a díszes üvegeket pedig Nürnbergben, éppen ott, ahol korábban betiltották a nyilvános golyózást. Ezek a korai, Watson szerint a 18., más források szerint a 19. század közepéről származó német üveggolyók a legkeresettebbek a mai gyűjtők körében.

Blaževičius szerint a 16. századig mindenhol az üvegből készült golyók voltak a legdrágábbak, a csontból vagy kőből készültek valamivel kevesebbe kerültek, de nem sokkal. Az agyaggolyók persze olcsók voltak. A régész csak érintőlegesen foglalkozott az üvegből és egyebekből készült golyókkal, a hivatkozott tanulmánya arról szól, hogy mit árulnak el a játékok a tulajdonos szociális státuszáról – ez az üveggolyók esetén még sokáig árulkodó maradt, és az, hogy miből készült, honnan jött és milyen golyóról van szó, nem csak a gyűjtők körében, hanem a grundon is fontos tényező maradt. Ausztráliában a huszadik században a játékosok körében is az achátgolyók voltak a legértékesebbek, de egyébként minden más fajtának is rögzített árfolyama volt. Joseph Verco ausztrál orvos ezt 1860-ban rögzítette is a naplójában – a részletek kevésbé érdekesek, de az már kitűnik belőle, hogy az üveggolyó a játszótér komoly valutájának számított már akkor is, amikor az üveg még ritkaságszámba ment.

A német áttörés

A golyómániások nagyjából egyöntetű álláspontja szerint az áttörésre az 1840-es években került sor: a CDC (az amerikai járványügy) blogja szerint (ami az Amerikai Nemzeti Üveggolyónap alkalmából szentelt egy posztot a témának) a golyók nagy valószínűséggel a nürnbergi üvegművesektől indultak hódító útra (ismét) az egész világon, akik a fárasztó pohárgyártás után a maradék anyagból golyókat formáltak a gyerekeiknek. Az üveggolyó modern történetét egyébként is végigkíséri ez az indusztriális vonal, golyókat ugyanis nem csak játéknak gyártottak, hanem egyéb célokból is – és mit ad Isten, ezek a golyók előbb-utóbb a gyerekek kezében kötöttek ki. Ilyen volt az Egyesült Államokban a szénsavas üdítők üvegébe csomagolt golyó, de a felrázandó festékspray-k dobozában található is, nem is beszélve az amerikai vasútépítésekről kikerülő golyókról.

A németek viszont csakhamar rájöttek, hogy a golyó nem hulladék, hanem kelendő portéka is lehet. 1848-ban Johann Georg Wilhelm Greiner és fiai feltalálták azt az eszközt, amivel már gyorsabban lehetett legyártani a vágyott golyókat: a golyóvágó ollót. A szerszám egy mélyedésben vágta el a forró üveget, ezzel kialakította a golyó formáját, a létrehozásukhoz pedig ugyanolyan kézzel készített üvegpálcákat használtak, mint amiket más dísztárgyakhoz is – csakhogy ezek golyóként már egész másként mutattak (olyannyira, hogy a Greiner-féle golyók a mai napig vagyonokat érnek a gyűjtők körében).

Egy évvel később szabadalmaztatták is az eljárást, és Lauscha, az üvegművesek szülővárosa egy csapásra a világ üveggolyó-fővárosává vált, olyannyira, hogy innen fedezték Anglia és az Egyesült Államok üveggolyó-szükségleteinek java részét is. Aztán jött az első világháború, és a német források elapadtak – de az amerikai vállalkozók lecsaptak a kínálkozó piaci résre. Sorra nyíltak a gyárak Amerika-szerte, és bár az itt gyártott golyók is nagy népszerűségnek örvendenek, a gyűjtők igazi kedvencei mégis azok az igazi német darabok, amelyek még kézzel készültek. Amerika viszont feltalálta a sorozatgyártást, ahol teljesen automatizáltan lehetett üveggolyót gyártani – ezzel pedig a golyózás valamennyire demokratizálódott is, és a korábbi anyagi különbségek elkezdhettek megbomlani.

Ehhez túl kellett esni az amerikai polgárháborún is, ahol a katonák szintén előszeretettel golyóztak, ha mással nem, hát söréttel, de a katonai táborokból előkerült leletek szerint azért az üveggolyót sem vetették meg. Az Egyesült Államokban aztán a századforduló után jött el a golyózás igazi reneszánsza, akkor, amikor Nürnberghez hasonlóan a déli államokban betiltották, hogy az emberek temetőkben és egyházi tulajdonhoz tartozó földeken golyózzanak. Az őrület a harmincas években érte el a csúcspontját, az ötvenes-hatvanas évekre az Amerikában gyártott golyókat kiszorították a japán mintájú, „macskaszemes” üveggolyók.

Az orosz fehér folt

A golyózás Magyarországon, mint a Pál utcai fiúk példája is mutatja, Molnár Ferenc idejére már bőven közismert volt, annyira, hogy ez is lehessen a regény konfliktusforrása. Igen ám, de mit játszottak a fiúk?

A válasz valamivel egyértelműbb, mint a rómaiak esetében, de azért nem annyira egyértelmű, hogy ne kelljen róla beszélni. A Pagony cikke szerint a golyózásnak Európában két iskolája, ezen belül pedig több változata is van: az északi játékmód Bécstől Budapestig elterjedt, a déli pedig Budapesttől Szarajevóig és Dalmáciáig. „Míg az északi játékmód inkább egyszerű, és szinte csak a kézügyességről szól, a déli taktikás, kihívásokkal és bekiabálásokkal tarkított, fifikás játék” – írja a cikk, de hozzáteszi, hogy Nemecsekék a szakértők szerint az északi játékmódot követték. Ahogy pedig Molnár Ferenctől kiderül, itt sem volt egyértelmű, hogy üveg legyen az a golyó – és az üveg, ahogy mindenhol máshol is a világon, többet ért, mint a kevésbé nemes anyagból készült golyó. „Azt játszottuk, hogy mindenki gurít egy golyót, és akinek a golyója eltalál egy olyan golyót, ami már oda van gurítva, akkor azé az összes golyó. És sorba gurítottuk a golyókat, már volt a falnál vagy tizenöt golyó, és volt közte két üveg is" – írja Molnár Ferenc.

Bizonyára nem véletlen, hogy Király Hunor, a golyózásról szóló cikk írója Budapestet említi végpontként az északi stílusnál: bár ennél északabbakról is előkerültek játékhoz használatos golyók, Oroszország a huszadik században már nem ismerte ezt a játékot, sőt, az is elképzelhető, hogy ott sosem honosodott meg a golyózás nemes hagyománya. Erre utal az is, hogy még a közelmúlt játékkatalógusaiban sem szerepelnek üveggolyók üveggolyó néven, hanem gyöngyökként említik őket, és a The Secret Life of Marbles üveggolyórajongó szerzői is hiába tudakozódtak utána, nem találtak arra utaló nyomot, hogy az orosz gyerekek golyóztak volna. Arra viszont igen, hogy ismerték az üveggolyót, csak éppen értékes valutának tartották, amit bármire lehet cserélni, de mint ilyet, nem nagyon rombolták játékkal. Érdekes az is, hogy míg a legtöbb európai múzeumban fellelhetőek valamiféle üveggolyók (vagy achátból, esetleg kőből készültek), az oldal érdeklődésére az Ermitázs azt válaszolta, hogy náluk nincs ilyesmi, és nemhogy most (2023-ban, amikor a kérdést feltették), hanem a múltban sem volt túl népszerű a golyózás Oroszországban.

Magyarországon Király szerint a gojzi volt a legnépszerűbb sport, de ez kerületenként változhatott is: van olyan játék, ami jobban hasonlít a francia pétanque-hoz, mint amit elsőre hinne az ember, és akad olyan is, ahogy pöccinteni-gurítani kell a golyót. Az amerikai polgárháború alatt malmoztak is a golyókkal, igaz, ez nem sokban különbözik az egyiptomi mehenezéstől, a római pályák pedig reneszánszukat élhették a dönthető pályás golyóterelgető játékoknál, ahol különböző útvonalakat kellett bejáratni a golyóval anélkül, hogy idő előtt belesnének a lyukba (már ha megfelelően rekonstruálták, hogy hogyan működhetett egy ókori lyukpálya).

Jó, de hogyan kell játszani?

A legegyszerűbb (angol) golyójátékban a játékosok egy kört rajzolnak a földre (Nürnbergben ezért nem szerették őket), és 13 golyót helyeznek el a közepén, kereszt alakban. A körnek hagyományosan tíz láb (kb. három méter) átmérőjűnek kell lennie. A cél az, hogy a játékosok minél több golyót üssenek ki a körből, ehhez a nagyobb méretű, úgynevezett vezérgolyót használják.

A golyót a körön kívülről bárhonnan és bármilyen technikával lehet indítani. Minden kiütött golyó egy pontot ér, ha pedig a vezérgolyó a körön belül marad, és sikeresen kiütöttek vele legalább egy golyót, a játékos onnan lőhet, ahol a vezérgolyója megállt. Ezt addig ismételheti, amíg sikeresen pontot szerez, és a vezérgolyó a körön belül marad. Ha a játékos nem szerez pontot, de a vezérgolyó nem hagyja el a kört, a következő játékos jön, a vezérgolyó pedig a következő körig a körön belül marad – hacsak nem üti ki onnan valaki.

Likkerezés és blückölés

A magyar népi játékok között több golyójáték is található, ezeket kültéren, homokos talajon vagy földön lehet játszani, ugyanis lyukat is kell ásni hozzájuk. Az egyik fajtáját a Magyar néprajzi lexikon „likkerezésnek” hívja, és több fajtáját is ismerteti. A gurítós változatban egyetlen lyukat kell ásni, majd meghatározott távolságból gurítani. Akinek közelebb gurul a lyukhoz a golyója, vagy beleesik, az összes golyót felmarkolja, és egyszerre indítja meg őket a lyuk felé, amelyik beleesett, azt elnyerte. A lexikon szerint a játékosnak lehetősége van a hüvelykujjával irányítani a golyókat, ezt csak úgy tudom elképzelni, hogy az összes golyó elindításával egy időben az ember még egy pöcköléssel ad egy kis plusz lendületet. A másik változathoz öt lyukat kell ásni, mindegyikbe egy golyót helyezni, majd egy másik golyóval dobni az egyik tetszés szerinti lyukra, aki talál, mind az öt golyót elnyeri. A táv itt is a játékosok közti megállapodástól függ.

Egy további változat Baranyából: ehhez szintén egy 4-5 centi széles és ugyanilyen mély lyukat kell készíteni, innen három lépésnyire pedig egy vonalat húzni. A játékosok a vonal mögül dobnak a lyuk közelébe, és ahol landolt a golyó, onnan lehet „blückölni”, vagyis hüvelykujjal pöckölni. Az kezd, akinek a lyukhoz a legközelebb landolt a golyója. Sikeres találat esetén a blückölő folytathatja a blückölést, ahány golyóval betalál a lyukba, elnyeri. Ha nem talál, jön a következő játékos.

Kiss Áron Magyar gyermekjátékgyűjteményében (vigyázat, hatalmas pdf) egy másik verziót ismertet Irsáról. Ebben egy vonalat húznak, majd erre minden játékos kúp alakban elhelyezi a maga golyóit. A játékosok ezután meghatározott távolságról egy-egy golyót indítanak a vonal és az elrendezett golyók felé, ahol a golyó megállt, onnan lehet lökni. Azt a golyót, amit sikerült eltalálni, a játékos elnyeri. Ezeket a játékokat golyó híján gombbal is lehet játszani.

A gojzi

Király leírása szerint a gojzi, a Pál utcai fiúk játéka egy fokkal bonyolultabb, mint az előzőekben ismertetett változatok, már csak azért is, mert itt nem három, hanem tíz lépés távolságból kell dobni. Minden játékos egy golyót tesz le, lehetőleg egy fal oldalához, majd dobnak. A cél az, hogy a játékos először a saját golyóját találja el, ha ez sikerül, jöhet a többi. A saját golyó után minden találattal elnyeri az eltalált golyót. Ha nem talál a lövés, a dobógolyó is a pályán marad, és célponttá válik.

A vezérgolyós játékhoz egy vezérgolyót kell a pálya közepére helyezni, ezt kell megcélozni két-három lépés távolságról a kisebb golyókkal. Mindenki egy golyóval lőhet, ezeket a kör végén össze kell szedni. A játék öt körön át tart, az nyer, aki a legtöbbször találta el a vezérgolyót.

Klikker

A klikkerezésről (és a gojzizásról) meglepően kevés részletes leírás maradt fenn – talán épp ugyanazért, amiért a rómaiak is feleslegesnek tartották részletezni, hogy hogyan kell golyózni (a Magyar Szó egy 1996-os számában egy olvasó a klikkerezésről nosztalgiázott, de azért nem ismertette a szabályokat, mert még a közelmúltban is látott gyerekeket klikkerezni). Király leírása mellett a Hungarológiai Intézet 1972-es tudományos közleményei között azért akadt egy elég pontos leírás a játékról.

A kétszemélyes játékot „érintésre” játsszák. Ehhez nem kell különösebb előkészült, lyuk vagy vonal: a játékosok felváltva, szabadon, tetszőleges irányba gurítják a golyójukat úgy, hogy a mutatóujjuk középső percével lökik meg a klikkert. Tolni tilos. Amikor megfelelőnek tűnik a pozíció, lehet a másik golyójára lőni, aki talált, „felnyerte” a másik golyót.

Lukra is lehet játszani, ilyenkor már több játékossal. Ehhez egy nagyjából 10 centi átmérőjű, 5-7 centi mélységű lyukat kell fúrni, olyat, aminek a szélei simára vannak gömbölyítve. A játékosok a lyuktól 4-5 méterre húznak egy vonalat, innen lőttek a lyukra. Aki már az első lövéssel betalált a lyukba, visszavehette a golyóját, és minden társától elnyert egy-egy klikkert. Ha nem történt azonnal találat, a játékosok már a pályára lépve lökhetnek tovább, úgy, hogy az a játékos kezd, akinek a golyója a legközelebb esett a lyukhoz. Ebben az esetben nem a saját golyóját lökheti tovább, hanem a lyuktól legtávolabbit. Itt dönthet: ha egy másik golyóhoz koccintotta azt, amivel ő lőtt, „felnyeri” a másikat, és lökhet tovább. Ha a meglökött golyó, esetleg mindkettő a lyukba kerül, érvényes a lökés. A pontszerzés után a játékos köre folytatódik mindaddig, amíg sikeresen koccant vagy eredményeset lő, de ilyenkor megint a lyuktól legtávolabb eső golyóhoz kell visszatérnie.

Király a klikkernek egy eltérő változatát ismerteti. A gödör és a vonal ugyanaz. A játékosok a vonal mögül dobják vagy pöccintik a golyójukat úgy, hogy a kezük sem lóghat túl a vonalon. A kezdődobásnál a golyóknak tilos egymáshoz érniük, a későbbiekben ennek csak akkor van következménye, ha az a golyó, amivel meglökik a másikat, már volt a lyukban. A kezdődobásnál az azonnali lyukba találás ebben a változatban érvénytelen, a cél az, hogy a golyó minél közelebb kerüljön a lyukhoz, de még ne essen bele. Elrontott kezdésnél ciki van, vagyis újra kell kezdeni a játékot. Itt minden játékos csak egyszer lőhet, kivéve, ha sikeresen begurította a golyóját a lyukba, vagy kigolyózott valakit, akkor ismételheti a lövést. A játékot még tovább is lehet bonyolítani, de ez a szerző szerint a bemondásokkal, kihívásokkal és eresztésekkel együtt már inkább a profiknak való.