Hóhérnak állt, celeb lett belőle

A gyerekek többsége nem akar hóhér lenni. A kukás-űrhajós-tűzoltó szenthármasság népszerűségét ez a foglalkozás meg sem közelíti, ha pedig valaki mégis ezzel állna elő az óvodában, a szülei hosszas és kényelmetlen beszélgetésre számíthatnának. A hóhér régebben sem számított kedvelt szakmának, még akkor sem, amikor a kivégzések nyilvánosak voltak, az ítéletvégrehajtó pedig olyan juttatásokat kapott, amiről a hétköznapi ember nem is álmodhatott. A hóhér kitaszított volt, kitaszítottnak lenni pedig nem túl vonzó életpálya.

A felvilágosodást megelőzően a hóhér nem állami hivatalnok volt, hanem egy külön kaszt tagja. Paul Friedland amerikai történész szerint ez abban is megmutatkozott, hogy a háza általában a város szélén, a hétköznapi lakóhelyektől távol állt (Budapesten is több hóhérlak volt, amelyek a város terjedésével egyre kijjebbre szorultak). Az ítéletvégrehajtókra ugyan szükség volt, de az emberek irtóztak tőlük: már szóba állni is veszedelmes volt a szakma képviselőivel, akikről viszont azt tartották, hogy az érintésük képes betegségeket gyógyítani (hasonlóan ahhoz, mint amit a középkorban a királyokról tartottak).

Ebben szerepe lehetett annak is, hogy a hóhér érintése már önmagában szimbolikus gesztusnak számított, éppen ezért csak akkor érintkezhetett (szó szerint) a köznéppel, amikor hivatalos feladatot látott el, a neki járó adót szedte be, vagy sintérként tevékenykedett. Friedland szerint a hóhérok olyannyira külön kasztot alkottak, hogy a hóhérgyermekek általában átvették az apjuk hivatását, az ítéletvégrehajtók pedig jellemzően egymás között házasodtak. Mindez elvileg a felvilágosodással megváltozott, és a mitikus, félelmetes hóhérból a racionalitás igyekezett hivatalnokot faragni, de ez nem ment könnyen: fél évezrednyi másságot nem lehetett meg nem történtté tenni.

Hóhércsalád a huszadik században

Az ehhez hasonló berögzött szokások nehezen múlnak. Albert Pierrepoint, a huszadik század legeredményesebb brit ítéletvégrehajtója is hóhércsaládba született, de mire elérkezett az ő ideje, már nem kitaszítottnak tekintették, hanem – a karrierjének egy bizonyos pontján legalábbis – valódi celebnek, és már az iskolában bejelentette, hogy ő bizony hóhér lesz, ha nagy lesz. Az apja és a nagybátyja is hóhér volt, Albert pedig már egészen kiskorától az akart lenni, de a története nem csak ezért érdekes: Lizzie Seal kriminológus szerint Pierrepoint életén keresztül kiválóan bemutathatók azok a társadalmi változások, amelyek Nagy-Britanniában végül a halálbüntetés eltörléséhez vezettek, illetve az ehhez a kérdéshez való általános viszony is.

Nem elég, hogy Albert Pierrepoint kiskorától hóhér szeretett volna lenni, de már az apja, Henry Albert Pierrepoint is kora ifjúsága óta erre vágyott. Először 13 évesen találkozott a James Berryről szóló történetekkel – ez nem volt nehéz, hiszen a bradfordi hóhér megírta az emlékiratait is. Mégsem ezért lett híres vagy hírhedt, hanem leginkább azért, mert nem mindig járt sikerrel az ítélet végrehajtásakor, és volt, hogy egy elítéltet háromszor is megpróbált felakasztani, sikertelenül.

A kriminológia azért ennél többet is köszönhet neki, ő tökéletesítette ugyanis a „long drop” akasztási módszert, ami gyorsabbnak és humánusabbnak számított, mint az addig hivatalosan elfogadott akasztási eljárás. Berrynek egyébként a feljegyzések szerint gyakran kellett költöznie, valószínűleg azért, mert senki nem adott ki szívesen lakást a hóhérnak, és a visszaemlékezéseiben is emlegette, hogy általában valamilyen vérengző torzszülöttnek gondolták, akik nem találkoztak vele – a középkor öröksége ennyiben megmaradt.

Azt hitték, viccel

Az idősebb Pierrepoint mégis hóhér akart lenni, és 1901-ben jelentkezett a feladatra. Meg is kapta az állást, még ebben az évben felvették hóhérsegédnek, és bár régi álma vált valóra, kezdetben szégyellte a foglalkozását. Ez később elmúlhatott: a testvére, Tom is hóhérként (mellékesen pedig bukmékerként és egyebekként) is tevékenykedett. Már maga a hóhérkodás is tisztességes megélhetést biztosított a családnak, Albert a visszaemlékezéseiben (a könyv óriási sikert aratott Nagy-Britanniában) sem írja, hogy szűkölködtek volna bármiben is, az pedig, hogy a nagybátyjára és az apjára is felnézett, maga után vonta azt is, hogy ő is kedvet kapott a hóhérpályához.

Ebben az apja is bátorította, és ő egyfajta felnőtté válásként élte meg azt, amikor Henry amellett, hogy engedélyezte neki a hosszú nadrág viselését, azt is kijelentette, hogy egy nap még ő lesz Nagy-Britannia főhóhéra. Hogy Albert anyja, Henry felesége, Mary Buxton hogy viszonyult ehhez, azt nem tudni, Steven Fielding, egy, a családról szóló könyv szerzője szerint nem valószínű, hogy kitörő örömmel fogadta volna a tervet, mint ahogy azt sem helyeselte, hogy a férje hóhérnak álljon. Végül Henrynek lett igaza, Albert valóban Nagy-Britannia főhóhéra lett, akármit is gondolt az ötletről az anyja – a vita, legalábbis Fielding szerint, ott dőlt el, hogy Henry már megvette a vonatjegyet a meghallgatásra, amit azért kár lett volna veszendőbe hagyni. A többi már történelem, ahogy mondani szokás. A gyermekei elől azért titkolta, hogy mi a munkája: maga Albert is csak 1916-ban, 11 évesen tudta meg, hogy az apja hóhér, akkor, amikor át akarta adni neki a stafétabotot.

Hóhérjegyzetek

Bár az önéletrajzban nem sok nyoma van, Henry Albert Pierrepointnak azért kellett felhagynia a hóhéri hivatással, mert ivott, mint a kefekötő. Visszavonulása után ő is megírta a memoárjait – úgy tűnik, az angol hóhéroknál ez már csak így szokás –, és Fielding szerint kicsit ki is színezte őket, hogy érdekesebbnek tűnjenek a korabeli bulvársajtónak.

Azt meg kell adni, hogy itt azért nem hatalmas lódításokról van szó: azt írta, hogy hóhérsegédként ő tette a hurkot egy érdekesebb elítélt nyakába, amikor ez nem az ő dolga lett volna, az italról pedig diplomatikusan hallgatott. A testvére, Thomas is eladta a sztorijait egy újságnak, de ez nem volt szokatlan a korban, hiszen a Henry által hősként tisztelt hóhér, James Berry is kiállt a nyilvánosság elé. A számításuk általában bejött, a nép érdeklődött a kivégzések részletei és a műhelytitkok iránt, nem véletlen, hogy Albert Pierrepoint memoárjai számtalan újrakiadást éltek meg, a jegyzetei pedig tavaly tízezer fontért keltek el egy aukción.

A német akasztások

Visszavonulásáig viszont jól ment a szekér, Henry segédként és főhóhérként számos megbízást kapott Londontól Yorkshire-on át egészen Írországig. Ez nemcsak szép pénzt hozott, hanem sok utazást is. Albert Pierrepoint önéletrajzában egyenesen azt állította, hogy a munka egyik legnagyobb vonzereje az ő és az apja számára is a változatos környezet volt, és ő maga fiatalon élete egyik legnagyobb kalandjának élte meg, hogy Yorkshire-ból elutazhatott Londonba.

Albertet még messzebb irányította a sors: a negyvenes évek közepe-vége felé elítélt náci bűnösöket akasztott fel Németországban, és ez meghozta számára a világhírt is – amire, legalábbis az önéletrajza alapján, egy cseppet sem vágyott.

A világhír talán valamennyire megkopott, de Angliában egészen az 1992-ben bekövetkezett haláláig ismert figurának számított, nem utolsósorban a halálbüntetés jogosságáról vallott gondolatai miatt. 1974-ben megjelent memoárjaiban azt írta, hogy ezt a büntetést nem tartja visszarettentőnek vagy hasznosnak, ami kissé meglepőnek tűnik egy olyan embertől, aki karrierje alatt 435-600 akasztást vezényelt le. Később meggondolta magát, de megindokolta a korábbi álláspontját is: szerinte a hetvenes évekre Nagy-Britannia egy olyan békés szeglete lett a világnak, ahol szükségtelen volt a halálbüntetés alkalmazása (amit 1964-ben el is töröltek), a későbbiekben viszont olyan sok szörnyűség történt, ami akár indokolhatja is a visszavezetését. A halálbüntetést Pierrepoint a gyilkosoknak tartotta volna fenn, de itt feltétel nélkül: azokat a javaslatokat, ahol kifejezetten rendőrgyilkosságért, nő- vagy gyermekgyilkosságért szabnák ki, nem tartotta igazságosnak.

Vitatott esetek

Pierrepont 1932-ben kezdte a karrierjét Dublinban, ahol a nagybátyja segédjeként dolgozott, és első kivégzését 1941-ben hajtotta végre. A háborús bűnösök kivégzéséért háborús hősként ünnepelték, de ő felelt több hírhedt angol gyilkos és sorozatgyilkos, többek között Gordon Cummins kivégzéséért is, akit négyrendbeli gyilkosságért és két gyilkossági kísérletért ítéltek el. Itt a bizonyítékok egyértelműek voltak, de ez nem minden esetben volt így: Timothy Evans, Derek Bentley és Ruth Ellis eseténél kiderült, hogy hibás ítélet született, de minden esetben azután, hogy Pierrepoint már felakasztotta az elítélteket.

A hóhér 1956-ban felhagyott a hivatásával, egyesek szerint azért, mert az Ellis-ügyben tévedtek a bírák, ő maga azonban haláláig tagadta, hogy ennek köze lett volna bármihez is. Szerinte egy elszámolási ügy állt a döntés hátterében, ami miatt inkább a feleségével közösen vezetett kocsmájának szentelte minden idejét. Ahogy a nagybátyja és az apja, úgy ő sem teljes időben hóhérkodott: Henry szállítmányozással, Tom bukmékerkedéssel és minden egyébbel maszekolt, Albertnek pedig kocsmája volt, ahol aktív ítéletvégrehajtó korában még találkozott is az egyik későbbi delikvensével, aki pont a pubból indult meggyilkolni egy nőismerősét. A történet szerint az ítélet végrehajtása előtt a két férfi barátságosan köszöntötte egymást, Pierrepoint szerint ő viszont alig ismerte a másikat – az is igaz, hogy hóhértörténetek, mint a korábbi példák is mutatják, nem feltétlenül kötődnek erős szálakkal a valósághoz. A kocsmát Help the Poor Struggler-nek hívták, később Pierrepoint nyitott egy másikat is Roser and Crown néven, Lancashire-ben.

Annak ellenére, hogy maga Pierrepoint kifejezetten hangsúlyozta, hogy a kivégzés nem showműsor, úgy tűnik, meglehetősen tudatosan alakította a médiában megjelenő képét: a keményen dolgozó melósét, aki méltósággal és diszkréten végzi a munkáját, attól szinte egészen függetlenül, hogy mi is az. Megítélését tovább javíthatta, hogy Nagy-Britanniában csak a gyilkosokat és a hazaárulókat végezték ki, vagyis Pierrepoint látszólag tényleg csak szörnyetegekkel végzett, kivéve persze azokat az eseteket, amikor ártatlanul ítéltek halálra valakit. Ilyenből háromra derült fény, egy esetben pedig egy elmebeteget ítéltek halálra. John Bigham ügyész-politikus tudomásul vette, hogy az elítélt William Haywood egy 11 éves gyerek értelmi szintjén áll, de indoklásában leszögezte, hogy „a holdkórosok nem úszhatják meg a büntetést csak azért, mert holdkórosok” – írja Fielding.

Ez Pierrepoint-ot nem hatotta meg túlságosan: mint azt több interjúban és az önéletrajzi könyvében is hangsúlyozta, ő nem ítélkezett, azt már megtették előtte mások, neki csak annyi volt a dolga, hogy az elítélt magassága és súlya alapján kiszámolja, hogy milyen hosszú kötélre lesz szükség. Legalábbis technikai szempontból, mert egyébként hivatására egyfajta isteni küldetésként tekintett, ahol mindennél fontosabb az, hogy „méltósággal kísérjen át valakit a nagy ismeretlenbe”. Persze minden szentnek a maga felé hajlik a keze, a Times egy tavalyi cikke szerint Pierrepoint csak imádott gyilkolni, minden más csak a körítés.

A három hóhér

A kriminológus Seal szerint Pierrepointról legalább három teljesen eltérő képet lehet felfesteni, attól függően, hogy melyik interjúra és milyen interpretációra támaszkodik valaki, és persze attól is, hogy milyen nézeteket vall a halálbüntetésről. Az egyik elterjedt narratíva értelmében Pierrepoint kiábrándult a szakmájából, csalódott a halálbüntetésben, csak a bosszú eszközének látta, és emiatt is mondott fel évekkel a büntetési forma hivatalos megszüntetése előtt, 1956-ban. Ez a magyarázat nem veszi figyelembe a hóhér későbbi nyilatkozatait, viszont egybecseng azzal a képpel, amit az utókor Berryről alkotott, aki állítólag szintén a halálbüntetés ellen fordult, miután felhagyott a hóhérkodással. A könyvében viszont erről szó sincs, csak arról, hogy kivégzésre csak gyilkosság esetén kerülhet sor, ahogyan a Bibliában is írva vagyon, bár később rájött, hogy a Bibliában a szemet szemért elve mellett szerepel az a parancsolat is, hogy ne ölj, így meg is gondolta magát, és élete végéig a halálbüntetés eltörléséért küzdött. Már hóhérként is erősen ellenezte a siralomház intézményét, ahol a korabeli szokások szerint az elítéltnek három hetet kellett eltöltenie, hogy megbékéljen a sorsával: szerinte annak, akinek lelkigyakorlatokra, gyónásra, pap jelenlétére van szüksége, meg lehet adni ezt az időt, de minden más esetben ez felesleges emberkínzás. Különösnek tűnhet ez egy hóhér szájából, de Berry és Pierrepointék is nagyon büszkék voltak rá, hogy a lehető legkevesebb szenvedéssel járó kivégzést biztosítottak a delikvenseknek – ha ezt elfogadjuk, nincs rá ok, hogy kételkedjünk abban, hogy a lelki gyötrelmet is feleslegesnek ítélték.

Seal szerint ez a magatartás hozzátartozik a modern ítéletvégrehajtó képéhez. Lehet, hogy Berrytől irtóztak a szomszédok, és valahol még a századfordulón is hittek a hóhér csodatévő vagy rontó erejében, de azokról a hóhérokról, akik valamiért reflektorfénybe kerültek, a sajtó nem győzte hangsúlyozni, hogy egyébként milyen szelíd lelkek voltak. Berry könyvének bevezetőjében másról sincs szó, mint hogy milyen ártatlan embernek néz ki, ahogy az is; Pierrepoint memoárjaiban Tom bácsi kedves, nagyhangú ember, a gondoskodó apa figurájáról nem is beszélve. Mind boldog családapák, dolgozó emberek. John Ellis, aki 23 év alatt 203 kivégzést vezényelt le, egy csirke nyakát sem tudta kitekerni, mégis ez volt a munkája. Pierrepoint nagybátyja imádta az állatokat, a virágokat és a madarakat. Magára Pierrepointra is joviális, kedves emberként emlékeztek a halála után, de az általa adott interjúk is ezt a képet festették róla.

A profi

Seal szerint ez a változás sokat elárul arról, hogy hogyan lett a középkor rettegett, szinte természetfeletti alakjából egy szorgosan dolgozó kisember. Pierrepoint a hóhérszakmát (vagy -hivatást) kemény kétkezi munkának írja le, és külön hangsúlyozza, hogy kisgyerekként is milyen szorgalmas volt, valamint azt is, hogy Tom nagybátyja milyen szigorú munkafegyelemre oktatta (nem csak Pierrepoint apja, hanem nagy valószínűséggel a hóhérszakma 99 százaléka keményen piált, de Tom arra intette az ifjú Albertet, hogy ha whisky nélkül nem tudja elvégezni a munkát, ne is vágjon bele). A róla szóló újsághírek is hétköznapi, jó humorú, kedves emberként írták le, aki elviccelődik a bárpult mögött, szeret táncolni, a szakmájában viszont professzionális és lelkiismeretes volt, sőt, jótevője a társadalomnak, hiszen háborús bűnösöket és gyilkosokat akasztott fel.

Seal szerint ennek történelmi gyökerei nem a középkorig, hanem (legalábbis Nagy-Britanniában) William Marwoodig, tehát nem túl sokkal az idősebb Pierrepont ideje előttig nyúlnak vissza. Marwood 1874 és 1883 között szolgált brit főhóhérként, és az ő nevéhez fűződik a „long drop” technika kifejlesztése – azé, amit Berry később tökéletesített. A módszer lényege, hogy az elítélt ne fulladásos halált haljon, hanem azonnal eltörjön a nyaka, ehhez Marwood pedig külön táblázatot készített, aminek alapján ki lehetett számítani a megfelelő kötélhosszt.

Ezt a számítási módszert kritizálta és tökéletesítette Berry, már amennyire sikerült neki: a már említett három sikertelen akasztás mellett legalább két véletlen lefejezést is a számlájára írhatott. De úgy tűnik, ez nem volt elég Pierrepointnak, hiszen a saját magáról kialakított képnek nem egy táblázat alapján dolgozó, nélkülözhető fogaskeréknek kellett lennie, hanem egy profinak, aki tökéletes abban, amit csinál. A hóhér azzal dicsekedett, hogy mindenki másnál gyorsabban hajtja végre az ítéletet, gondosan megtervezi, és a fizikai számítások mellett az emberi tényezőre is koncentrál, mindezzel együtt viszont nyolc másodperc alatt képes felakasztani valakit.

Ezzel nem valamiféle bizarr versenyt akart megnyerni, hanem, legalábbis Seal szerint, azt szerette volna bebizonyítani, hogy értékes szakmai tudás birtokában van, amit nemcsak miatta, hanem a kivégzettek méltóságának megbecsülése miatt is érdemes megbecsülni és megfizetni. Éppen ez a hatékonyság volt az, ami miatt őt bízták meg a náci háborús bűnösök kivégzésével. Pierrepoint szemlátomást tudatosan akart szakítani a hóhérszakma billogával, és úgy tűnik, hogy legalábbis Nagy-Britanniában sikerült kialakítania azt a hóhérképet, amire Friedland szerint a francia felvilágosodás idején törekedtek: mellőle már nem elköltöztek az emberek, hanem a kocsmájába jártak inni. Aztán felkötötte őket, de ez már más kérdés, hiszen állítása szerint szakemberként szigorúan elválasztotta egymástól a kocsmárosi és a hóhéri teendőit, olyannyira, hogy még a feleségével sem beszélt soha „a másik munkájáról”.

A megtért bűnös

Seal szerint Pierrepoint egy másik megítélés szerint a megtért bűnös iskolapéldája: amíg ítéletvégrehajtóként dolgozott, hitt a halálbüntetés igazságosságában, de később rájött, hogy tévedett. Ha még egy több száz embert felakasztó profi hóhér sem hisz benne, hát ki hihetne? Ehhez a képhez maga Pierrepoint is nagyban hozzájárult, hiszen maga írta az emlékirataiban, hogy ez a büntetés csak a bosszút szolgálja, nem bír elrettentő erővel (annak ellenére, hogy nem maga írta a könyvet, nem kétséges, hogy ezen a ponton nem a szellemíró kreativitása szabadult el).

Nem is tagadta, hogy a könyv megírásakor ez volt a véleménye, a későbbi interjúk során viszont már nem volt ennyire egyértelmű az álláspontja – ekkor már sem pro, sem kontra nem fogalmazott meg érveket, csak annyit állított, hogy már nem biztos benne, hogy tartható az, amit évekkel azelőtt gondolt (ennek ellenére egy Cambridge-ben tartott 1978-as vitán, amikor a halálbüntetés visszaállításáról volt szó, határozottan ellenezte, hogy ismét bevezessék az intézményt).

Arról, hogy az egyes esetekben jogos volt-e kiszabni a halálos ítéletet, a könyvében sem nyilatkozott, arra hivatkozva, hogy a döntést nem ő hozta meg, csak végrehajtotta, aki már az ő kezei közé került, annak a sorsáról már mások döntöttek. Azt a későbbi megszólalásaiban sem állította, hogy megbánta volna, amit tett: az önéletrajzában is hangsúlyozta, hogy nem gyötörte lelkifurdalás. Amikor visszavonult, külön kiemelte, hogy nem azért teszi, mert visszataszítónak találná az ítéletvégrehajtó munkáját, vagy mert a lelkiismerete gyötörné.

A nyilatkozatai, illetve az, amit az önéletrajzában írt, viszont fontos szereplőjévé tették a halálbüntetés visszavezetése körüli vitáknak – olyannyira, hogy 1992-ben, miután meghalt, a legtöbb brit újságban így is emlékeztek meg róla. Sőt, a Daily Mail egyenesen úgy állította be, mintha 1956 óta aktivistaként folyamatosan az akasztás ellen kampányolt volna, ami azért elég messze állt a valóságtól.

Pierrepoint meggyőző erejét viszont épp az előbb említett szakértelem adta. Mire a hetvenes években újra fellángolt a vita arról, hogy jó döntés volt-e kivezetni a halálbüntetést, ő volt az a tekintély, akire hivatkozni lehetett, 1992-ben pedig ő volt a múltat és a jelent összekötő kapocs, aki nem filozófusként szólalt meg a témában, hanem hóhérként. Persze nem mindenki hitt benne, hogy őszinte lett volna a pálfordulás: Seal a tanulmányában több kétkedőt is idéz, köztük Syd Dernlyt, Pierrepoint egykori segédjét is, aki szerint elég nehéz elképzelni valakiről, hogy miután fellógatott 680 embert, hirtelen rájön, hogy ez az egész semmire sem volt jó.

Mások azért kritizálták az exhóhért, mert mire eljutott odáig, hogy feleslegesnek nevezze a halálbüntetést, ez már csak elméleti kérdés volt. Pierrepoint visszavonulása után még néhány éven keresztül végeztek akasztásokat Nagy-Britanniában, akkor viszont nem állt elő hasonló gondolatokkal. Az életrajzában viszont tulajdonképpen megindokolja, hogy mi vezetett a felmondásához és a pálfordulásához: csalódott az igazságszolgáltatásban és abban, hogy ki kap kegyelmet és ki nem, valamint abban is, hogy a halálbüntetés ellenzői általában csak a nagy médiavisszhangot kiváltó esetekben emelték fel a szavukat. Jeffrie G. Murphy amerikai filozófus szerint ez azt is megmagyarázhatja, hogy miért volt büszke a hivatására, és miért fordult később mégis a halálbüntetés ellen. Pierrepoint hitt abban, hogy az igazságszolgáltatás jól működik, és abban is, hogy ha neki hóhérként valakivel végeznie kell, akkor ezt a lehető legjobb tudása szerint, humánusan és az áldozat méltóságát tiszteletben tartva kell megtennie.

Amikor szembesült vele, hogy ez nem így van (talán a hibás ítéletek hatására, talán nem), a hivatása lényegét látta elveszni. Ha ez így van, akkor Pierrepoint tulajdonképpen nem a halálbüntetés elvi ellensége volt, hanem a gyakorlatot kritizálta – és talán belátta azt is, hogy nem csak az ő ítéletvégrehajtói karrierje idején működött rosszul a rendszer, hanem mindig is rosszul fog. Könyvében azt írta, hogy nagyon reméli, hogy soha többé nem kell Nagy-Britanniában azt a munkát végeznie, amit ő végzett.

Akit kísért a múlt

Seal szerint a harmadik Pierrepoint-értelmezés leginkább a róla szóló film (Az utolsó hóhér) és a századfordulós kísértethistóriák miatt jöhetett létre, legalábbis az interjúiból, a róla szóló könyvekből és az önéletrajzából sem lehetett arra következtetni, hogy 1956-tól egészen a haláláig kísértették volna a múlt emlékei. Pierrepoint szerint nem is lett volna minek kísértenie: számára nem morális kérdésről volt szó, hanem egy munkáról (vagy, szerinte, hivatásról).

„Nem öltem meg őket – kivégeztem őket” – mondta egy, a lelkifurdalásról szóló kérdésre 1987-ben. Arra a kérdésre, hogy mit gondol azokról az esetekről, ahol kiderült, hogy téves ítélet született, azt válaszolta, hogy őt sosem érdekelte a bűn, ami miatt hozzá került valaki (az egyik tévesen elítélt kivégzett után végül a valódi gyilkost is Pierrepoint akasztotta fel évekkel később). Bár azt állította, hogy sosem végzett ki ártatlant, ez legalább három esetben biztosan nem igaz – és ezt ő is tudta, erre mutat az is, hogy az ezekről az esetekről készített feljegyzéseit megsemmisítette.

Fielding több tanúra hivatkozva azt írja a könyvében, hogy a látszólagos szerénység ellenére Pierrepoint később is megpróbált hasznot húzni a hóhérmúltból: 1956-ban, felmondása előtt több lapot is megkeresett, hogy eladja a sztorijait, a kocsmáiban pedig vicces táblákkal emlékeztette a vendégeket a korábbi szakmájára („no hanging around”, ne itt lógj). A Pierrepoint-hagyaték gondozója szerint ez nem igaz: Albert valóban felvette a kapcsolatot két újsággal is, de más ügyben, a táblákról pedig csak anekdoták szólnak, nincs bizonyíték a létezésükre. Még ha nem is lett volna valódi a Pierrepoint által sugallt személyiség, elég furcsa módja lett volna a lebukásnak, ha táblákon humorizál arról a szakmáról, amit ő szent küldetésnek és hivatásnak tekintett.

Lizzie Seal szerint Pierrepoint három arca attól függetlenül, hogy megfeleltek-e a valóságnak vagy sem, jól mutatja, hogy a huszadik század milyen képet fest a hóhérról – és azt is, hogy hogyan változtak az elvárások. Pierrepoint ráadásul bizonyos mértékben hivatkozási pont volt a Nagy-Britanniában zajló vitában mindkét félnek: a halálbüntetés pártján állók a professzionalizmusát, az azt ellenzők az önéletrajzában ismertetett fordulatot tartották fontosnak. Hogy miért érezte azt, hogy neki feltétlenül hóhérnak kell állnia, nem lehet tudni: hiába ír isteni elhivatásról, azért az is előkerül a könyvben, hogy szeretett utazgatni, de ennél azért jóval többről lehetett szó. Seal szerint nem is az a lényeges, hogy hóhérként mit tett vagy mennyire volt eredményes, hanem az, hogy Pierrepoint jelenségként hogyan befolyásolta az angol kriminológiát és a közbeszédet – és ehhez az is kellett, hogy bármennyire is kerülni akarta, a végén csak celeb lett belőle.