A kihalófélben lévő állatokkal együtt lassan a taxonómusok is kihalnak, pedig most volna rájuk szükség igazán
Szerdán, november 27-én rendezik az Első Magyar Zootaxonómiai Konferenciát az Állatorvostudományi Egyetemen. Mondhatni, az utolsó pillanatban, mert az állatfajok pontos leírásával, rendszertani kategorizálásával, egymástól való megkülönböztethetőségével foglalkozó, taxonómusoknak nevezett biológusok száma vészesen lecsökkent az elmúlt fél évszázadban. Ahogy a fajok elterjedését, élőhelyeik változását kutató faunisztika művelőiből is csak mutatóban akad néhány a mai Magyarországon.
Mindez azért aggasztó, mert miközben egyre többet hallani és olvasni a biológiai sokféleség drasztikus csökkenéséről, a klímaadaptációhoz elengedhetetlen biodiverzitás fenntartásáról, illetve a korábban az adott ökoszisztémában ismeretlen betegségeket terjesztő inváziós vektorfajokról, nem is sokára nem akad aki pontosan meg tudja mondani például egy légyről, pókról, földi gilisztáról, vadméhről, atkáról vagy ormányosbogárról, hogy mely faj képviselője.
„Pedig az utóbbiaknak Magyarországon 1200-nál is több fajuk ismert, mindegyiknek más a külleme, a neve, az elterjedési területe, és sokszor az életmódja is, hiszen majdnem mindegyik faj más-más növényben fejlődik, sokuk éppenséggel gazdasági kártevő. Amikor földigilisztát látunk, a fajszintű azonosításhoz szintén nem egy fajról kell tudnunk, hanem hazai viszonylatban közel 60-ról. A meghökkentő sort sokáig folytathatjuk: Magyarország területén 600-nál több levéltetű-, 700 körüli vadméh-, 800-nál több pók-, majdnem 1800 atka- és 5800 körüli légyfaj él” – mondja Páll-Gergely Barna, az Agrártudományi Kutatóközpont Növényvédelmi Intézetének tudományos főmunkatársa, a konferencia egyik fő szervezője. A nemzetközileg ismert és elismert csigakutató szerint a taxonómia és a faunisztika rohamos leértékelődése annak fényében még aggasztóbb, hogy a „legelfogadottabb becslés alapján a Földön jelenleg élő nagyjából 8,7 millió állatfajból 2 milliót ismerünk mindössze”.
Kihaló tudomány
„A fauna állandóan változik, ahhoz, hogy mi ezt megértsük, lekövessük, olyan szakemberek kellenek, akik kapásból felismerik az idegenhonos fajokat, pontosan ismerik eredeti élőhelyeiket, ahogy azt is, hogy mely fajcsoportokat szorítják ki éppen” – folytatja a biológus, aki kollégáival november elején átfogó tanulmányt publikált a rangos Biodiversity and Conservation folyóiratban a faunisztika magyarországi állapotáról. A 32 magyar és egy amerikai zoológus kutató által jegyzett cikk jelentős visszhangot váltott ki a nemzetközi tudós világban.
„Kutatásunk egyik fő megállapítása, hogy a közel 36 ezer Magyarországról eddig kimutatott állatfaj mintegy 43 százalékához, több, mint 15 ezer fajhoz jelenleg nincs szakember, tehát a meghatározásukhoz szükséges tudás, ha volt is, mára kihalt. További 34 százalékhoz pedig egy vagy két szakember ért, akik sok esetben nyugdíjasok”
– mondja Páll-Gergely. Aki szerint a „hazai fauna alig negyedéhez találunk három vagy annál több biztosan határozni tudó zoológust. Például, bár a legtöbb lepke-, pók- és puhatestű-csoporthoz többen is értenek, jelenleg csupán két hazai szakember van, akik annyira ismerik az ormányosbogarakat, hogy minden fajt pontosan be tudnak azonosítani”.
A rendszertani nómenklatúrával foglalkozó munkáiban 5 kétszárnyú családot és alcsaládot, 97 új génuszt és 747 új légyfajt leíró világhírű Papp László zoológus akadémikus egymaga 2 ezer légyfajt mutatott ki Magyarország területén, ám amikor 2021-ben meghalt, a magyar nemzet elveszítette a legyek határozásának képességét, mert máig nincs olyan utódja, tanítványa, aki folytatná munkáját.
Sokat mond az is, hogy a beporzásban rendkívül fontos vadméheket egyetlen idős szakember ismeri csak, de számos atka-, darázs-, bogár-, fonálféreg-csoportnak sincs ismerője. „Tehát ezeknek az apró, de tudományos és gazdasági szempontból fontos állatoknak a taxonómiai és faunisztikai megközelítésű megismerése szinte megállt hazánkban, és a sort még sokáig folytathatnánk” – mondja a biológus.
Határozási krízis
Páll-Gergelyék kutatása riasztó trendeket mutat ki a faunisztikai publikációk számának időbeli változásában: „1970-től nagyjából 2010-ig a gerinctelen állatfajok elterjedési adatait közlő publikációk száma növekedett, azonban 2010 óta annyira lecsökkent, hogy szinte elértük az 1970-ben látott számokat. Nem túlzás tehát határozási krízisről beszélni. Bár az adatok kizárólag a magyarországi helyzetet mutatják be, azért jelenhetett meg egy vezető nemzetközi szaklapban, mert a magyar viszonyokban szinte bármely ország kutatója ráismerhet a saját országára. Sovány vigasz, de az itthon bemutatott trendek sajnos a legtöbb fejlett országban hasonlók”.
Páll-Gergely szerint a hazai taxonómus és faunista szakemberek diverzitásának – tehát hogy mely állatcsoportokhoz mennyi szakember ért – és a publikációk csökkenő trendjének hátterében számos okot lehet felfedezni. Ezek között szerepel például, hogy faunisztikai publikációkat főleg olyan, helyi érdekeltségű folyóiratokban lehet megjelentetni, amelyek alig számítanak a kutatók előmenetele során. Így a korábban elsődlegesen faunisztikával foglalkozó kutatók átálltak egyéb tudományterületek, például az ökológia művelésére.
„A 2004-es uniós csatlakozás előtt a magyarországi nemzeti parkok a minél hosszabb fajlistákat összeállító terepi kutatásokat értékelték a legmagasabbra. Ma már ezzel szemben csak a szakargóban Natura 2000-eseknek nevezett jelölő fajok jelenlétét szokás monitorozni és ezek alapján értékelik saját ökoszisztéma megőrző tevékenységük hatékonyságát, holott gyakran jóval többet mond egy élőhely egészségi állapotáról az ott megfigyelt és azonosított fajok száma.”
Úgy tűnik azonban, az idő nem a faunisztikának dolgozik. „Míg például 30–40 évvel ezelőtt befolyásos szakemberek megszervezték magyarországi védett területek zoológiai feltárását, az ő hasonló elismertségű utód nélküli visszavonulásukkal ma nincs elég lobbiereje a tudományágnak hasonló projektek véghezvitelére” – mondja Páll-Gergely.
A taxonómiai és faunisztikai szemléletű egyetemi oktatók száma is nagyon visszaszorult a magyar felsőoktatásban az elmúlt egy-két évtizedben, amely ahhoz is vezetett, hogy egyre kevesebb biológus hallgató mélyül el egy-egy állatcsoport ismeretében taxonómiai alapossággal, tanulja meg határozni azt és válik a csoport specialistájává. Ezek a trendek jól látszanak az elmúlt évtizedekben az Országos Tudományos Diákköri Konferenciára (OTDK) és az Országos Felsőoktatási Környezettudományi Diákkonferenciára (OFKD) beadott, biztos határozási tudást feltételező dolgozatok számában.
„Korábban sokak által osztott szemlélet volt Magyarországon, hogy lehetőleg minden állatcsoportnak legyen specialistája – többnyire persze faramuci módon, mondván egy állatcsoportnak egy szakember is elég. A fiatal biológus hallgatókat egyetemi mentoraik és a muzeológusok állították rá a korábban nem kutatott állatcsoportok vizsgálatára. Ám a faunisták diverzitását ilyen módon növelő tevékenység mára gyakorlatilag megszűnt”
– folytatja Páll-Gergely.
Taxonómusvédelem?
A biológus szerint a most publikált vizsgálat kristálytisztán kimutatta, hogy „a hazai állatcsoportokhoz való tudásunk, kutatási potenciálunk és az elvégezett és publikált kutatás mennyisége drasztikusan csökkent, nem egyszerű a gödörből kiutat mutatni. Egyrészt a biológusokat, zoológusokat képző felsőoktatásnak olyan hallgatókat kell képeznie, akiknek stabil tudásuk van egy-egy állatcsoportról, azonban az olyan modern módszereknek, mint az adatelemzés vagy molekuláris analízis, szintén birtokában vannak”. Már csak azért is, mert ennek a tudásnak közvetlen gyakorlati haszna van a mezőgazdaságban, az állatorvostudományban vagy a humán járványtanban.
Azt Páll-Gergely szerint mindenképp fontos hangsúlyozni, hogy
„a körülöttünk lévő természetről meglévő tudásunk csak akkor maradhat fent és akkor gyarapodhat, ha az élőlényeket ismerő kutatóknak állása, megélhetése, jövője biztosítva lesz”.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
