Ki volt az a Rottenbiller, és mivel érdemelte ki, hogy egy kilométeres hosszúságú utcát nevezzenek el róla Budapest hetedik kerületében? Bár Rottenbiller Lipót a maga korában kifejezetten ismert és elismert pesti figura volt, nem kellett hozzá sok idő, hogy ugyanezt a kérdést mások is feltegyék: Rottenbiller 1870-ben hunyt el, Rákosi Viktor (Sipulusz néven) pedig már nem sokkal a századforduló után, 1903-ban egy humoreszkjében azon elmélkedett, hogyan kerül a térképre ez a név.

„Hírnevem onnan eredt, hogy mozgalmat indítottam a Liliom-utca elkeresztelése ellen. A Liliom-utca kerületünk legocsmányabb utcája volt. Oly messze állt a liliomtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Bátran lehetett volna krokodilus-utcának is nevezni; ehhez az állathoz épp oly kevéssé hasonlított, mint ahhoz a virághoz. De már megszokta minden ember a kerületben s a benne lakók büszkék voltak a nevére. Ekkor jött a fővárosi tanács s kijelentette, hogy az utcát el fogja keresztelni Rottenbiller-utcának” - írja.

Ami azt illeti, a Rottenbillert sosem hívták Liliomnak: a valódi Liliom utca az Üllői és a Soroksári út között húzódik, és legalább 1872 óta viseli ezt a nevet, korábban Ungar Gasse néven tisztelték. Valószínű, hogy Rákosi hőse valójában erre gondolt, a Külvárosi regény című humoreszk-sorozat ugyanis a nyolcadik kerületben játszódik – annak viszont sehol sincs nyoma, hogy bárkiben ténylegesen felmerült volna, hogy átnevezzék.

1872, a Rottenbiller születése

A Rottenbiller, régi német nevén Liniengraben, majd Árokvonal, majd megint csak egy verzióval később Árokvonal utca esetében viszont már tényleg megtörtént az átnevezés: az utca 1872 óta viseli a Rottenbiller nevet, a Haller utcához hasonlóan keresztnév nélkül. Lehet, hogy a keresztelő évében, két évvel Rottenbiller halála után még abban bízott a városvezetés, hogy erre a névre a hálás pestiek sokáig emlékezni fognak, de ez nem így történt: erre nem csak Rákosi humoreszkje a bizonyíték, hanem egy 1902-es, a Pesti Naplóban megjelent cikk is, amelyben a szerző azon kesereg, hogy a Borárosról már csak annyit tudnak a városiak, hogy villamosvégállomás, holott a hús-vér Boráros János Antal Pest városi főbírája és alpolgármester volt, Rottenbiller nevét pedig csak egy kártyabemondásból ismerik – erről még később lesz szó.

A Rottenbiller utca legrégebbi épülete az 1872-ben épült Erzsébet leányárvaház, de a nyolcvanas évekre már megépültek azok az eklektikus stílusú bérházak, amelyek a később épült palotákkal együtt a mai napig megadják az utca hangulatát, ugyanis gyors tempóban, a különböző homlokzatok ellenére ugyanabban a szellemben épültek: a cél a minél több lakás létrehozása volt.

A cikkben egyébként a közmunkák tanácsának új tervéről, az újabb nagy utca-átnevezési hullámról volt szó – és arról is, hogy 1902-re a pesti nép mennyire elfelejtette, hogy némelyik utca milyen kalandos úton jutott a nevéhez. Az Andrássy út például Könyök utcaként kezdte a pályafutását, mielőtt Sugár útnak keresztelték volna el, és mielőtt id. Andrássy Gyula gróf nevét adták volna neki – érdekes módon megint csak keresztnév nélkül. Az ismeretlen cikkíró még nem tudhatta, hogy itt még nincs vége a történetnek: később volt még Sztálin út, Magyar Ifjúság útja, sőt a Népköztársaság útja is, mielőtt újra felvehette volna az Andrássy nevet.

Jogász, politikus, polgármester

No de vissza Rottenbillerhez: Rottenbiller Lipót Pesten tanult jogot és filozófiát, 1828-ban szerezte meg ügyvédi diplomáját. Ez magában még nem indokolná, hogy utcát nevezzenek el róla, de mint ahogy a Vasárnapi Ujság 1865-ben hírül adta, abban az évben harmadjára lett Pest polgármestere, méghozzá a hírhez mellékelt életrajz szerint úgy, hogy ehhez végigjárta a szamárlétra összes szükséges fokát, és a politikai viharokat is viszonylag ép bőrrel sikerült átvészelnie. Az újság méltatása szerint Rottenbiller Lipót addigra „a magyar főváros egyik legismertebb és legnépszerűbb emberének” számított, aki „a legválságosabb időkben megmutatta, hogy Pest városának hű fia, s hogy polgártársainak iránta több ízben kitüntetőleg nyilatkozott bizalmára érdemes”.

Az 1806-ban született Lipót húszévesen állt Pest szolgálatába gyakornokként, az ügyvédi diploma megszerzése után pedig hivatalnoknak nevezték ki. Gyakornokként még nem kapott pénzt, de később sem elsősorban anyagi okoknál fogva vállalta a munkát: a saját családja is vagyonos volt, de jól is házasodott, saját bátyjának özvegyét, Almay Klárát vette el. Rottenbiller József főhadnagy 1831-ben, a pesti koleralázadások idején kapott halálos lövést, amikor a Vasárnapi Ujság szerint „több izben fenyegető néplázongás tört ki”, a katonaság pedig a Széna téren (a mai Kálvin téren) a köveket dobáló tömeg közé lőtt. Itt állt akkoriban (és áll még ma is) a Rottenbiller-ház, ami előtt József szemlélte az eseményeket. Egy eltévedt golyó (az Ujság szerint nagyon is eltévedt, hiszen a parancs szerint a katonáknak vaktölténnyel kellett volna oszlatniuk a tömeget) halálosan megsebezte Rottenbiller Józsefet, akinek az özvegyét aztán az öccse vette el.

1848, 1861, 1865

A családi történetnél persze érdekesebb Lipót hivatali előremenetele, és még inkább az, hogy mikor és milyen körülmények között tölthette be a főpolgármesteri pozíciót. Kezdeti hírnevét az 1838-as árvíz utáni helyreállításoknak köszönhette: a város az ő ellenőrzése alatt vette fel azt a 2 650 000 forintos kölcsönt az osztrák nemzeti banktól, amivel a város veszteségeit minimálisra lehetett csökkenteni.

Ez a pénzügyi éleslátás a hivatalon belül és kívül is népszerűvé tette, és többek között emiatt is választhatták meg 1843-ban a frissen létrehozott pesti alpolgármesteri pozíciójára. Eddigre Rottenbiller már a pesti liberális polgárság elismert tagjának számított, hivatalában pedig elsősorban a közrendre, valamint a víz és a gázvilágítás bevezetésére koncentrált. Az Új Szó cikke szerint 1848-ban március 15-e sem érte készületlenül: aláírta a tizenkét pont követeléseit, és a „szabadság első hírnökeiként” üdvözölte a városházára érkező márciusi ifjakat. Ezután választották először főpolgármesterré, ez az időszak 7 hónapig és 11 napig tartott, ezután három hónapot töltött az Újépületben (a mai Szabadság tér helyén álló egykori börtön-kaszárnyában, ahol Batthyány Lajost is kivégezték), majd további három hónapot Grazban, mielőtt megállapították volna, hogy nincs miért vádat emelni ellene.

Az első polgármesterséget további kettő követte, de nem zsinórban: Rottenbiller az 1850-es években visszavonult a politikától, és kőbányai birtokain húzta meg magát (az Esti Ujság szerint Tusculanumában maradt egészen 1861-ig, mire a politikai viszonyok enyhülése lehetővé nem tette, hogy ismét főpolgármesternek válasszák). A visszatérése sem volt hosszú életű: miután ismét főpolgármester lett, csak néhány hónapig tölthette be a hivatalát, ezután alapította meg az Iparbankot és a Takarékpénztárt. Betegségre hivatkozva mondott le a politikai szerepvállalásról, de valószínűbb, hogy ennek politikai okai voltak, 1865-ös újabb visszatérése után viszont a két évvel későbbi tisztújításon ugyanerre hivatkozva már nem indult, egy évvel később pedig agyvérzést kapott, ez haláláig ágyhoz kötötte. 1870. november 17-én hunyt el, hamvait jelenleg a Fiumei úti sírkertben őrzik.

Így bukott meg Rottenbiller

És itt jön vissza a korábban már említett kártyanyelvi fordulat, amivel a századfordulóval Rottenbiller neve annyira egybeforrt, hogy a Vasárnapi Ujság cikkírója szerint sokan már nem is emlékeznek magára a személyre: a legenda szerint Rottenbiller kártyázás, sőt, kártyakeverés közben hunyt el, innen ered az a mondás, hogy „így halt meg Rottenbiller” – ezt olyankor mondják, amikor az osztó túl sokáig kever. (Mellékszál, de épp a Rottenbiller utcában volt a Piatnik kártyagyára, a helyén most apartmanház van.)

Elterjedtebb változata az „így bukott meg Rottenbiller”, ez viszont már egészen mást jelent: a MEK-en található szlengszótár szerint azt, hogy „valami szabálytalanságon rajtakapták”, Mulvai János szlengszótára azt írja, az „így dőlt meg Rottenbiller” változatban jelentése, hogy „valaki vagy valakik egy üzleti tevékenységben nem törvényesen járnak el, csalnak, sikkasztanak vagy más, őket nem illető jövedelmet szereznek, és mindez a törvény által kiderítetté és bizonyítottá válik”. Szabó Edina börtönszlengszótárában a lebukással azonos jelentésű. A legtöbb esetben a szótárak ismeretlen eredetűnek tartják a szólást, Mulvainál és Zolnay Vilmos és Gedényi Mihály kiadványában (A régi Budapest a fattyúnyelvben) a Rottenbiller haláláról szóló történetre hivatkoznak. Ez utóbbiban a rottenbiller szó külön is szerepel, hosszas kártyakeverést jelent.

Rottenbiller Lipót az életrajzi források alapján nem bukott meg: háromszor volt főpolgármester, még ha rövid ideig is, semmilyen szabálytalanságon nem kapták, sőt, a pesti árvíz utáni helyreállításhoz általa tárgyalt hitelkonstrukcióval kifejezetten jól járt a város. Az sem valószínű, hogy utólag próbáltak volna ráhúzni valamit: a valaha népszerű politikus halálakor a lapok csak egy tömör halálhírt hoztak le, néhány év múlva pedig a pestiek nagy része már azt sem tudta, ki volt, aki meg tudta, az valószínűleg az 1848-as szerepe miatt emlékezett a nevére, amit viszont megint csak nem lehet bukásként, pláne lebukásként értékelni.

A Csikágó határa

Könnyen lehet, hogy a kártyanyelvből és az 1884-ben felépült Keleti mellett kiépült Csikágó-negyedben uralkodó kaotikus állapotokból együtt született a szólás (a lebukás értelmében). Bár a Csikágó eredetileg nem a rossz közbiztonsági állapotok, hanem a terület villámgyors beépülése miatt kapta a nevét, az ide tóduló embertömeg és a pályaudvar közelsége azért hamar meglátszott ezen is.

Az itt épült Százház (több egyemeletes, alacsony komfortú lakás) a bűnözés melegágyának számított, a hírlapi tudósításokban egymást érték az itt lebuktatott vagy itt bujkáló rablókról és gyilkosokról szóló történetek, maga a negyed pedig a húszas években is legalábbis kétes hírű volt – annak ellenére, hogy azért akadtak kivételek, a Rottenbilleren például a zsúfolt, komfort nélküli lakások mellett paloták is épültek. Az sem sokat segített a megítélésén, hogy – legalábbis a hírlapi tudósítások szerint – itt követte el a legpofátlanabb húzását két legendás magyar szélhámos is, bár hogy ezekből a történetekből mi igaz, és mit költöttek hozzá az újságok és a népi fantázia, azt elég nehéz utólag szétszálazni.

Hamrák, az utcatolvaj legendája

A leghíresebb itteni szélhámosságot Hamrák János Mátyás aszfaltozó, kőműves és szalámigyári munkás követte el 1902-ben, amikor ellopta az útburkolatul szolgáló fakockákat, majd eladta őket. Az eset már önmagában is elég pofátlan, de Szabó László, a Kékfény műsorvezetője az 1981-ben megjelent Bűnügyi panoptikum című könyvében még tekert rajta egyet – az ő változatáról a Player.hu 2015-ös cikkéből kiderült, hogy nagy részben nem felel meg a valóságnak, de már maga a valóság is épp elég érdekes. Valószínű, hogy Szabó más legendás stiklikből is merített, amikor a Hamrákról szóló részt írta.

Szabó változatában a szélhámos Székesfehérváron megneszelte, hogy a városban a piactér újraburkolását tervezik. Fakereskedőnek adta ki magát, és rávette őket, hogy tőle vásároljanak ehhez fát, méghozzá nagyon olcsón – és azt is megsúgta nekik, hogy ez ugyan bontásból származik, de még az év végéig úgy felmegy az építőanyag ára, hogy nem győzik majd fizetni.

Le is adták neki a megrendelést, mire elhatározta, hogy a beígért, de meg nem lévő faanyagot a Rottenbiller utcából lopja el. A Keletinél aztán fogadott is 15 embert és több szekeret. A munka hat napig tartott – ennyi időbe került felszedni az egy kilométer hosszú út burkolatát –, és a rakományt vonaton el is szállították Székesfehérvárra, ahol Hamrák át is vette érte a pénzt, mire pedig kiderült, hogy a Rottenbilleren nem javítás történt, hanem ellopták az utcát, már messze járt, és csak évek múlva került elő egy vidéki vándorcirkuszból, ahol búr vezért alakított egy lovasmutatványban.

Az igazi történet

A történet jó, és nem is sokban különbözik a valóságtól, de a különbségek azért lényegesek. Hamrák tényleg lopott a burkolatból, de csak a Rottenbiller 62-64. szám alatt található iskola előtt sikerült felbontania, majd elszállítania a burkolatot. Szabónál a munka hat napig tartott, a valóságban egy nap és egy éjszaka végeztek vele, és míg a Bűnügyi panoptikum szerint a szélhámos bőségesen megfizette a munkásait, valójában az egyiküktől egy ezüstórát lopott el, egy másiktól pedig jelentős összeget kért kölcsön, mielőtt lelépett volna. A fa sem jutott el Székesfehérvárig, Hamrák 72 koronáért adta el tüzelőnek Budapesten özvegy Placht Józsefnénak és Kartner Jánosnénak (a Budapesti Napló szerint a faanyagot Huzella Elek vette meg, de ez talán mindegy is). A szélhámos az üzleten eddig egy ezüstórát, valamennyi kölcsönkért pénzt és ennyit nyert – a városháza viszont az okozott kár kijavítása után 6000 koronával lett szegényebb.

Hamrák ezután menekülőre fogta, és a Pesti Napló 1902-es cikke szerint eközben levelet írt a rendőrségnek, hogy a törvény büntetésétől tartva inkább öngyilkos lesz. Nem lett: egy kalauz a bécsi vonaton leszállította, amiért jegy nélkül utazott, a lap szerint pedig miután a rendőrség ekkor még nem tudta megállapítani, hogy hol van, van rá esély, hogy „már rég Amerikába vitorlázott”. Hamrák nem jutott el Amerikába, csak Német-Palánkáig, ahol Füle Péter vasúti őrnél, a sógoránál (mások szerint egy barátjánál) szállt meg. Itt a sógor távollétében feltörte az összes szekrényt, és 114 korona értékű arannyal távozott.

Először Bécsbe, majd Brnóba utazott, ahol csatlakozott a Kremsier-féle vándorcirkuszhoz, ahol Mr. Hungary néven búr vezért alakított. Itt ismerte fel egy olasz munkás, aki felhívta rá a figyelmet, hogy Mr. Hungary valójában Mr. Hamrák, aki, ha valóban Battistella János volt az illető, ráadásul még az óráját is ellopta (a történetről több verzió is kering). Ezután letartóztatták: hogy hogyan, az is homályos, az egyik verzió szerint a brnói detektívek először elfogták, aztán elengedték, mások szerint ő maga ütötte le a nyomozót, aki el akarta fogni, majd néhány nappal később önként jelentkezett Budapesten, Molnár István királyi alügyésznél, aki azonban elzavarta.

A pesti lapokban már a Rottenbiller ellopásán is eleget élcelődtek, de ez újabb vicchullámot indított el, ami nem is csoda (az egyik viccben az ügyész elzavarja, mire a rendőrnél jelentkezik, aki szintén nem hajlandó letartóztatni, mert „őrzi az utcát”). Hamrákot végül két évre ítélték, de ettől se tért jó útra: 1911-ben a Pesti Napló cikke szerint három évre ítélték, amiért egy társával tehervonatokat fosztogatott, de sikkasztásért, lopásért és testi sértésért is elítélték.

A lámpatolvaj története

A Rottenbiller utcával egy másik nagy szélhámost, Horváth Menyust is hírbe hozták, de ez valószínűleg nem igaz. Szabó szerint a második szélhámos 1912-ben játszotta el újra Hamrák trükkjét, csak épp lámpákkal: miután olvasta, hogy Nagyváradon a közvilágítás felújítását tervezik, ezer lámpát lopott el Budáról, a történet szerint úgy, hogy az ottani keskeny utcákból minden másodikat leszereltette.

A két eset közötti hasonlóság miatt nem meglepő, hogy az utókor összemosta őket, így Horváthról is kering egy olyan verzió, ami szerint ellopta a Rottenbiller utca kövezetét (mások szerint az itteni lámpákat). Halász János Horváthról szóló tanulmányában a lámpalopás szerepel ugyan, de a Rottenbiller utca nem, és mint megjegyzi, erről is csak történetek szólnak, Horváth fogolytörzskönyvében és a korabeli sajtóban nincs nyoma, így valószínűleg vándormotívumról van szó.

Hasonló lehet a helyzet azzal a két átveréssel is, amiket Szabó Hamráknak tulajdonított: ezek egyikében a szélhámos egy társával a bíróságról lopott órát arra hivatkozva, hogy javítani viszik, a másikban pedig hivatalos személynek adta ki magát, aki azzal riogatta a váci utcai üzlettulajdonosokat, hogy nyilvános vécét terveznek a boltjuk elé, és kivárta, hogy lefizessék azért, hogy inkább máshol épüljön meg az a vécé. Hamrák még nem volt az önfényezés mestere, Horváth viszont már igen: valószínű, hogy több nagyszabású csalást és ehhez hasonló történetet csak kitalált magáról, hogy tovább építse a nimbuszát.

Rottenbillernek ehhez aztán már végképp nem volt köze, és a sors fintora, hogy a róla elnevezett utca, amin először omnibuszon, majd villamoson járhattak a pihenni vágyók a Városligetbe, később épp Csikágó egyik határa lett – már csak azért is, mert Rottenbiller főpolgármesterként a közrendet kiemelt fontosságúnak tartotta. Mire kiépült a rossz hírű negyed, a pestiek már rég elfelejtették, hogy ki is volt ő – legfeljebb arra emlékeztek, hogy bukott, pedig éppenséggel ez soha nem volt rá igaz.