Civilek javították a római légionáriusok láncingeit

A római katonák a leletek tanúsága szerint leggyakrabban maguk javították a felszerelésüket, de egy 2012-es bonni ásatásnál a régészek az erőd falain kívül nagy mennyiségű (14 kilónyi) láncing-darabot találtak, ami arra utal, hogy az ott élő helyi iparos bedolgozhatott a hadseregnek, a darabokat pedig a megsérült páncélok javítására használhatta. Miután a láncszemek erősen korrodálódtak és összeragadtak, a kutatók sokáig nem kaptak pontos képet arról, hogy pontosan milyen és mikori láncingekre bukkantak, de a röntgen- és CT-vizsgálatok után már ebben is tisztábban látnak.

A vizsgált leletek valamikor a második és a harmadik század között készülhettek, a darabok pedig négy különböző ing maradványai, amiket valószínűleg azért tettek félre, hogy a jövőben a meglévő felszerelés javításához használhassák őket. A láncszemeket nem lehet beolvasztani, de értő kezek között a sérült ing javítható, és úgy tűnik, hogy Bonnban nem a katonaságnál, hanem a helyi civilek között volt valaki, aki értett ehhez a mesterséghez.

Hátrahagyták

A régészek szerint eredetileg még több ing lehetett a lelőhelyen, de a többi már teljesen elrohadhatott. A lelet nem egészen példa nélküli, több európai lelőhelyen is találtak már civilek kezébe került, elhasznált katonai holmit, viszont ez az első eset, hogy bizonyítékot találtak volna rá, hogy az ingeket a helyi iparosok javították az ott állomásozó légionáriusok számára.

A lelet környezete alapján valóban az a legvalószínűbb, hogy a páncélokat elraktározták, hátha később jók lesznek még donornak a javításokhoz, majd amikor a lakosság a harmadik század közepén-végén elhagyta a települést, a tulajdonosok ott felejtették, vagy túl nehéznek ítélték ahhoz, hogy magukkal vigyék.

Akárki is őrizte a láncingeket, nem dobta a szemétre, és a régészek szerint az is kizárható, hogy fogadalmi ajándékként temették volna el őket – ez egyébként a helyszín miatt akár még elképzelhető is lett volna, a germánok és az elrómaiasodott germánok a rómaiakkal ellentétben például sírokba is előszeretettel temettek hadi tárgyakat, míg a rómaiaknál ritkaság volt, ha egy katonát a páncéljával együtt helyeztek a sírba.

A római láncingek fénykora

A láncing a második-harmadik századra már elterjedtnek számított a római katonák körében, de ez nem jelenti azt, hogy ők is találták volna fel: bár a pontos származása vitatott, valószínű, hogy a kelták használták először a védelemnek ezt a formáját, a korábbi leletek inkább dísztárgyak voltak, ezt az is alátámasztja, hogy leginkább női sírokból kerültek elő. Martin A. Wijnhoven régész, az európai láncingek történetével foglalkozó könyv (és a friss tanulmány) szerzője szerint a láncingek épp abban a korban terjedtek el a római hadseregnél, amikorról a bonni leletek származnak – ekkor már viszont a leletek tanúsága szerint a páncélfajta a Római Birodalom minden részében megtalálható volt.

Wijhoven szerint a legtöbb hadifelszerelést általában Rómában gyártották, az északi határvidék kivételnek számíthatott, itt előfordult, hogy a légionáriusok maguk gyártották a holmijukat – a mostani felfedezés viszont arról árulkodik, hogy a civil faluban, ami a római erőd mellé épült, tartották karban a páncélokat, valószínűleg egészen a település felszámolásáig.