Az emberiség történelmében, a múlt árnyékaként, számos sötét és egyúttal még mindig ki nem beszélt fejezet létezik. Ezek közé tartozik még mindig a 20. század első etnikai alapú népirtása, az Oszmán Birodalom területén bekövetkezett örmény genocídium, amely az első világháború idején, 1915. április 24-én vette a kezdetét. Erről a szomorú és tragikus eseménysorozatról már az elmúlt évtized során számos új információ került napvilágra. de még mindig kevés kutatás foglalkozik azzal, hogy milyen szerepet játszottak ebben a kor nagyhatalmai.

A Kelet-Anatóliában őslakos és keresztény hitű örménység a Kr. u. 4. századtól kezdve szinte mindig a terjeszkedő nagyhatalmak ütközőzónájában találta magát. Jóllehet voltak olyan, viszonylag rövidebb periódusok a történelmükben, amikor néhány évszázadon keresztül valóban létezett örmény államiság, de nem ez volt mindig a jellemző. Az 1045. évi bizánci annexiót követően a történelmi Örményország megszűnt létezni: területét bizánci, szeldzsuk-török, mongol, grúz (georgiai), oszmán-török és perzsa uralkodók uralták. Mi több, a történelmi anyaország területét jelenlegi ismereteink szerint legalább 36 alkalommal osztották fel egymás között a mindenkori nagyhatalmak: más szóval az örmények legalább háromtucatnyi országvesztést voltak kénytelennek átélni vérzivataros történelmük során. Mindez az örmény őslakosság apokaliptikus méretű elvándorlását vonta maga után az anyaországi területekről.

Az 1915. évi Örmény Genocídium közvetett előidézőjeként történelmi felelősség terheli a cári Oroszországot. A kaukázusi régió konkrétan a 19. század első évtizedeiben került az orosz expanziós nagyhatalmi politika látókörébe. Az Orosz Birodalom a történeti Örményország keleti tartományait 1828-ban hódította el Perzsiától. Ez az annexió magába foglalta gyakorlatilag a ma ismert Örményországot, illetve a manapság már a jelenkori Azerbajdzsán fennhatósága alá tartozó Hegyi-Karabah (Arcakh), valamint Nakhidzseván tartományok területét is. Ezáltal az Orosz Birodalom a kaukázusi régióban az Oszmán Birodalommal lett határos. Mi több, a cári Oroszország 1878-ban újabb, zömében örmény lakta területeket hódított el az oszmán-törököktől. Ez pedig egybeesett azzal az időszakkal, amikor az Oszmán Birodalom egyre nagyobb gyanakvással figyelte örmény alattvalóit, akiknek köreiben egyre inkább megfogalmazódott a nemzeti önrendelkezés és a független állam gondolata. Ez a mozgolódás 19. század végén kapóra Oroszországnak is. Ugyanis a cári titkosrendőrség, az Ohrana tudatosan képzett ki a saját birodalmának területén élő örmény ügynököket, majd átdobta őket az Oszmán Birodalom örmények által lakott területeire, hogy tudatosan lázítsák és fegyveres felkelésre buzdítsák nemzettársaikat. A cél egyértelmű volt: káoszt és zűrzavart szítani, hogy ezzel is gyengítsék az Oszmán Birodalom hatalmi pozícióit. Az akkori örmény közösség világi és vallási vezetői csakhamar meglátták ebben a veszélyforrást, mert egy esetleges fegyveres megmozdulás vagy lázadás tömeggyilkosságok és pogromok lehetőségét hordozhatta magában. Az Oszmán Birodalomban élő örménység vezetői tárgyalásos úton szerették volna elérni a birodalmon belüli autonómiájukat. Azonban az Oroszország által feltüzelt örmények csoportjai teljesen figyelmen kívül hagyták aggodalmaikat: fegyveres lázongásokat és zavargásokat szítottak az örménység köreiben, amiket az oszmán-török hatóságok példátlan kegyetlenséggel vertek le az 1890-es évek végén, illetve a 20. század elején. Ezeknek az atrocitásoknak több ezer örmény civil esett áldozatául, miközben a felbujtók többsége ép bőrrel megúszta, és visszatért Oroszország területére. Az első világháború kitörésekor és az Oszmán Birodalom hadba lépésével az antanthatalmak oldalán álló Oroszország jelentős offenzívát indított a Kaukázusban; a frontvonal az örmények által lakott régiókban húzódott, és bennük az oszmán-törökök egyáltalán nem bíztak meg. Sőt, az Ohrana továbbra is lázította a front másik oldalán, az Oszmán Birodalomban élő örmény közösségeket. Az ifjú törökök felismerték ezt a veszélyt, és elérkezettnek látták az időt örmény kérdés „végső megoldására”.

Ennek az eseménysorozatnak a kiteljesítésében jelentős szerepet játszott egy másik nagyhatalom, a császári Németország mint az Oszmán Birodalom katonai és politikai szövetségese. Korábban Németországnak csak közvetett szerepe volt ismert az örmény genocídiumban, ugyanis a tömeggyilkosságok többségét német gyártmányú lőfegyverekkel hajtották végre. Azonban az utóbbi évek tudományos kutatásainak eredményeképpen számos új dokumentum került napvilágra. Ezek a német hadvezetés közvetlen felelősségét támasztották alá az örmény népirtásokban. A nevezett levéltári források feltárását Wolfgang Gust, Rolf Hosfeld, Stefan Ihrig és Hilmar Kaiser német történészek végezték el példamutató alapossággal. Maguk az érintett dokumentumok is hosszú utat jártak meg, mire közel egy évszázadot követően a tudományos feldolgozásra kerültek, mivel az örmény népirtásokra vonatkozó iratokat és jelentéseket császári parancsra titkosították. Ezek az érzékeny tartalmú dokumentumok a császárság bukását követően a Weimari Köztársaság titkos szolgálatának irattárába kerültek. Adolf Hitler 1933. évi hatalomra jutását követően ezek a források előbb rövid ideig a Gestapo, később az SS irattárába kerültek. A náci Németország bukását követően a dokumentumokra a kelet-német titkosrendőrség, a STASI tette rá a kezét, és azokat Kelet-Berlinben őrizték igen szigorú felügyelet alatt. Az iratok titkosítását csupán 1991 után oldották fel, és a 2010-es évek elején kezdődött el intenzív feltárásuk és feldolgozásuk.

Ezekből a forrásokból olyan információk kerültek napvilágra, melyek szerint a német politikai és katonai vezetés, beleértve II. Vilmos császárt, nemcsak hogy tudott az örmények elleni atrocitásokról, hanem támogatta azokat, sőt tevékenyen részt is vett bennük. Az első világháború idején az Oszmán Birodalomban szolgáló német expedíciós hadsereg főtisztjei és parancsnokai ugyanis az örménységben az antant szövetségeseit látták, akik puszta fizikai jelenlétükkel is veszélyt jelenthettek a hadműveletek sikeres lebonyolításában. Mi több, az Oszmán Birodalmat vezető ifjú törökök prominens személyeit szándékosan bátorították, hogy végleg, egyszer és mindenkorra oldják meg az örmény kérdést, és ne riadjanak vissza akár legradikálisabb lépésektől, azaz a tömeggyilkosságoktól sem.

Az Oszmán Birodalom területén tevékenykedő Wilhelm Souchon tengernagy és Friedrich Bronsaart von Schellenberg tábornok, a német expedíciós sereg parancsnoka tevőlegesen is rész vett az örmények deportálásának előkészítésében és vezető értelmiségük fizikai megsemmisítésének megszervezésében. Sőt, erélyesen győzködték az ifjú török hadügyminisztert, Enver pasát, hogy minél előbb szabaduljon meg tőlük, ráadásul ők azt katonailag támogatni fogják. Egyébiránt von Schellendorf tábornok nyíltan antiszemita beállítottságú katona volt, és az örményeket még a zsidóságnál is aljasabb, kiirtandó fajnak nevezte. Nem véletlenül, hogy ő az első világháború után a nácizmus lelkes híve lett, és mellszélességgel támogatta Adolf Hitler antiszemita politikáját. Ugyancsak az örmény népirtás fanatikus pártolója volt Sylvester Boettrich és Colman Freiherr von der Goltz tábornok is. Ők a titkosítás alól feloldott iratok tanúsága szerint tevőlegesen részt vettek 1915-ben az örmények tömeges deportálásának és kivégzésének gyakorlati megtervezésében, és számos instrukcióval látták el az oszmán-török hadsereg tisztjeit. Sőt, segítségül a saját katonáikat is felajánlották az oszmán-török hatóságok számára. Úgyszintén felelősség terhelte az atrocitások elkövetésért Otto von Feldmann tábornokot. Ő nyíltan is támogatta a tömeges kivégzéseket, és a katonai győzelem szempontjából az örmények kiirtását szükséges rossznak ítélte meg. Parancsa értelmében az alatta szolgáló német katonák közül többen is részt vettek az atrocitásokban. Eberhard Graf Wolffskeel von Reichenberg ezredes, vezérkari tiszt személyesen is részt vett az örmény népirtásban. Ő adta parancsba katonáinak, hogy rombolják le a kilikiai Süleymanlı (örmény nevén Zejthun) város örmény monostorát, és az oda menekült nőket és gyerekeket a klérussal együtt öljék le. Ezen kívül a hírhedt von Reichenberg ezredes közvetlen parancsára német katonák számolták fel és semmisítették meg Urfa (régi nevén Edessza; örmény nevén Urha) város örmény negyedét, számtalan ártatlant lemészárolva.

Ismereteink szerint a berlini levéltárakban még mindig nagyszámú irat található az örmény genocídiumról, amelyek tudományos feldolgozása a jelen pillanatban is tart. Ezért sem volt véletlen, hogy 2015-ben Németország törvényben ismerte el az örmény genocídiumot, ezzel is jelezve történelmi felelősségét.

Az örmény genocídium következményei már jobban ismertek. Az örmények magukra maradtak. Több mint 1,5 millióan esetek a népirtás áldozatául, és több százezer földönfutóvá vált őslakos menekült el a hazájából. A népirtás következtében a másfél évezredes örmény keresztény kultúra épített és szellemi öröksége is megsemmisült, és számtalan régi kolostori könyvtárban őrzött ősi iratanyag lett az örök enyészet martaléka. Az örmények nyomait is eltörölték az Oszmán Birodalomban, mert szinte mindenütt a földdel tették egyenlővé az ősi örmény temetőket és a régi fejedelmi, illetve királyi sírokat is. Nem kerülte el a sorsát Rodostó (Tekirdağ) örmény sírkertje sem, ahová a Rákóczi-emigráció néhány tagját is temették, és az egykori Oszmán Birodalom területén a túlélők közül alig maradt, aki ‒ Kányádi Sándor szavai szerint ‒, „érti már a megmohosodott márványon az örmény feliratot.”

A szerző a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Kutatási területe az örmény történelem.

Kapcsolódó cikk a Qubiten:

A Nahicseván-szindróma: Hegyi-Karabahban éppen eltörölnek egy teljes keresztény kultúrát

Nagy Gergely KULTÚRA 2023. december 2.

Miközben a világ Ukrajnára, Izraelre, Gázára figyel, majdhogynem csöndben, de folyamatosan egy teljes kultúra erőszakos és szisztematikus eltörlése zajlik Hegyi-Karabahban. Most a folyamat az utolsó fázisába lépett.