A víz alatti tájékozódás még kristálytiszta körülmények között sem egyszerű, ám korlátozott látási viszonyok között, például pár méteres mélységben és zavaros vízben az optikai módszerek igencsak szerényen teljesítenek. Nem véletlen, hogy a vízi életmódot folytató állatfajok többsége szert tett olyan alternatív képességre, amely kiegészíti vagy éppen helyettesíti a vizuális észlelést. Csakhogy a fókafélék családjába tartozó borjúfókák (Phoca vitulina) annak ellenére képesek a Csendes- és Atlanti-óceán zavaros partmenti vizeiben jelentős mélységeket bejárva élni, hogy nem fejlesztettek ki a cetfélékre, illetve a déli-sarki Weddell-fókákra (Leptonychotes weddellii) jellemző echolokációs alternatívát saját törzsfejlődésük ideje során.

A Rostocki és a Münsteri Egyetem kutatói az emberrel is könnyedén együttműködő három borjúfóka bevonásával meglepő tesztsorozatban próbáltak fényt deríteni az optikai navigáció evolúciós titkára – írja az IFL Science. Ehhez olyan videójátékot fejlesztettek, amely a legjellemzőbb vizuális körülményeket szimulálta. Az egyik a törmelékkel teli tengeri áramlásokat, a másik a zavaros tengerfeneket, a harmadik pedig a felszínhatárt.

A kutatók jutalomfalatokkal motivált nagytestű emlősök retináinak mozgásmintáit elemezve következtettek a vizuális ingerek feldolgozására, valamint az optikai navigáció mikéntjére. A fókáknak mindeközben az alábbi képen is látható piros gömbökre bökve kellett jelezniük, hogy a vetített látvány szerint jobbra avagy balra haladnak.

A Journal of Experimental Biology folyóiratban megjelent tanulmányukban a kutatók a tesztsorozat első részét ismertették. Kiderült, hogy az iránymeghatározás tekintetében csaknem olyan jól teljesítenek, mint az emberek és az efféle játékban közel évtizedes rutint szerzett rézuszmajmok (Macaca mulatta).

Az alábbi videóban a tanulmány videós összefoglalója látható: