Fűszál a fülbe, fűszál a fenékbe: valódi divatmajmokat figyeltek meg egy zambiai csimpánzmenhelyen

Az emberiség felépítette a piramisokat, a Stonehenge-et, a Sixtus-kápolnát. Zeneszerzők, költők, filozófusok milliói próbálták szebbé és jobbá tenni az életet, pótolhatatlan remekművek születtek a sziklarajzoktól az absztrakt festészetig. És könnyen lehet, hogy ez az egész azzal kezdődött, hogy valaki egy fűszálat dugott a seggébe.

Legalábbis akár az emberi kultúra evolúciós gyökereire is rávilágíthat az a július elején megjelent tanulmány, amelyben egy zambiai csimpánzmenhelyen végzett megfigyelésekről számoltak be. A kutatók először 2010-ben figyelték meg, hogy egy Julie nevű csimpánz látszólag minden várható haszon nélkül egy fűszálat dugott a fülébe, és úgy parádézott a rezervátumban. Az esetről szóló tanulmány 2014-ben jelent meg, de ebben még csak Julie csoportjával foglalkoztak: a 12 állatból 8 utánozta a feltaláló viselkedését, míg a szomszédos csoportoknál csak egy-egy esetben figyeltek meg hasonlót.

GIEB

Ez Edwin van Leeuwen biológus, a fű-a-fülben-viselkedés (grass-in-ear-behaviour, GIEB) felfedezője szerint azt bizonyítja, hogy a csimpánzok akkor is képesek eltanulni egymástól egyes viselkedéseket, ha ennek semmilyen kézzelfogható haszna nincs. Azt már korábban is megfigyelték, hogy az állatok utánozzák egymást, ha az egyikük valamilyen hasznos találmánnyal áll elő, például valami olyasmivel, ami megkönnyíti az élelemszerzést, de ez volt az első eset, hogy egy látszólag haszontalan szokás elterjedését dokumentálták.

Van Leeuwen szerint az, hogy a 2014-ben megfigyelt viselkedés szinte csak Julie csoportjában terjedt el, arra utal, hogy szociális szerepe lehet: a többi csoport ugyanazon az erdős területen él, ugyanahhoz a fajhoz is tartoznak. Egy ettől független kutatásban azt is vizsgálták, hogy milyen közeli viszonyban állnak egymással a csoporton belül az egyes csimpánzok, ebből pedig kiderült az is, hogy minél közelebb állt egy állat az ötletgazda Julie-hoz, annál hamarabb kezdte el utánozni a fülfű-viselést is.

A kutatók az elmúlt tíz évben kiterjesztették a kutatást a rezervátum többi csoportjára is, és meglepő eredményekre jutottak. Egyrészt arra, hogy a csimpánzok Julie halála után is megtartották a szokást, ezzel pedig van Leeuwen szerint kulturális tradíció született, másrészt arra, hogy bár a GIEB még mindig nem ment ki a divatból, egyes állatok tovább is fejlesztették. Julie egykori csoportjából tíz év után még 2 csimpánz hódolt még a divatnak.

GIRB

A friss kutatásban egy másik csoport tagjainál is megfigyelték a viselkedést, ezek az állatok viszont nem álltak kapcsolatban Julie csoportjával, így nem is tanulhatták el tőlük. Az új csoportból 8 csimpánz közül 5 hódolt ennek a divatnak, hatan továbbgondolták a dolgot, és a fenekükbe is fűszálakat tűztek. Ezt a viselkedést a kutatók GIRB (grass-in-rectum-behaviour, fű-a-végbélben-viselkedés) névre keresztelték.

Tudományos szakmunkához méltóan a GIEB és a GIRB pontos definícióját is meghatározták: GIEBnek vagy GIRBnek csak akkor tekinthető valami, ha az ehhez használt fűszál vagy vékony bot anélkül is megáll a megfelelő testnyílásban, hogy ehhez manuális segítségre lenne szükség, és ott is marad egy darabig, amíg a csimpánz valami mással foglalkozik. Az, amikor egy csimpánz csak egy kicsit piszkálja meg a fülét valami bottal, még nem számít GIEBnek.

Szociális szerep

Van Leeuwen szerint nem az az érdekes kérdés, hogy a csimpánzok miért csinálják épp ezt, hanem az, hogy miért utánozzák egymást. A megfigyelések alapján a kutatók kizárták, hogy viszketett volna a fülük vagy a fenekük. Azt nem tartották valószínűnek, hogy Julie teljesen magától állt volna elő az ötlettel, ezért alaposabban megvizsgálták, hogy honnan tanulhatta. Kiderült, hogy a Julie csoportjához járó gondozók egyikének az volt a szokása, hogy egy fűszállal vagy gyufával piszkálta a fülét, a csimpánz innen leste el a mozdulatot – viszont a többiek már tőle tanulták el, a most vizsgált másik csoport pedig nem is találkozott vele, ők már a többi csimpánztól tanulták. Lehetett volna rosszabb is, elég csak a Morgue utcai kettős gyilkosságra gondolni.

Jake Brooker, a tanulmány társszerzője szerint sokan úgy gondolják, hogy egyedül az emberre jellemző, hogy olyan, látszólag lényegtelen apróságot is képesek lemásolni, és ez a képessége vezethetett végső soron az emberi kultúra kialakulásához – a mostani kutatás viszont cáfolta ezt, ezzel pedig az is elképzelhető, hogy a kultúra evolúciójáról is elárul valamit. Van Leeuwen szerint ha közvetlen gyakorlati haszna nincs is ezeknek a viselkedési formáknak, szociális értékük lehet: erősíti a csoporton belüli összetartozás érzését.