„Elnézést, használhatom a mellékhelyiséget?” – hangzik a kérdés, amire valószínűleg soha senki nem mondott nemet, de amitől szinte mindenkit némi aggodalom kap el: van papír? Nincs összehugyozva? Nem hagytam ott Fehér Klára egyik lányregényét, amit mégis ciki lenne a vécén olvasni? Egyáltalán: illik-e a vécén olvasni, és ha nem, mi köze hozzá annak, aki csak bemegy pisilni?

Megannyi kínzó kérdés, de ezek csak felszínesen kínosak: ha menni kell, hát menni kell, ha nem tetszik neki Fehér Klára, hát így járt, mindenesetre ez a fajta szorongás vagy visszafogottság rámutat a fürdőszoba-vécé-mellékhelyiség intimitására, ahova az ember azért beengedi rászoruló embertársait, de közben kicsit aggódik is. Nem véletlen, hogy a mosdó ablaka homályos, ha van egyáltalán – ha pedig mosdó sincs, még rosszabb a helyzet.

A legtöbbünknek a vécé adott: mindig is ott volt, a budi legfeljebb egzotikumnak, bizonyos esetekben megváltásnak számított, de nem a hétköznapi élet nélkülözhetetlen részének. Víz folyik a csapból, van csempe, fürdőkád, zuhanykabin. Ha ezek közül valami hiányzik, az olyan hiányként mutatkozik meg a hétköznapi rutinban, amit elfogadni is nehéz, megszokni pedig már szinte lehetetlen – akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy vannak emberek, tőlünk nem is olyan messze, akiknek ez a hiány a hétköznapi valóság. Rrre akarja felhívni a figyelmet a Klauzál téri Kult7 Galériában csütörtökön megnyitott kiállítás, a Szaniter.

Miről szólhat egy budikiállítás?

De hogy lehet érzékeltetni installációkon keresztül, hogy nincs víz, csak budi van? Az első feltevésem az volt, hogy kiállítanak egy deszkabudit és egy lavórt, végül is a telefonkiállításon telefonfülkéket is lehetett nézegetni, a tejeszacskó-kiállításon meg tejeszacskókat, egy újszülöttnek meg minden vicc új. Szerencsére nem ez történt, a kiállítás meglehetősen szikár anyaga nem ment át nyomorpornóba, hanem leginkább kérdéseket vetett fel, és az összeállítóinak sikerült elkerülnie azt a klisét is, hogy a pesti fiatal lemegy vidékre, és elcsodálkozik azon, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy vidék.

„A biztonságos ivóvízhez és a megfelelő higiénés körülményekhez való hozzáférés az emberi élet alapfeltétele és elismert emberi jog” – olvasható a kiállítás előterében, és itt még az ember arra is gondolhatna akár, hogy hát igen, valahol Afrikában vagy Ázsiában ez nem biztosított, de Európában igen, erre viszont rácáfol a valóság: ez a hiány akár itt is lehet, a szomszédban. Csak Magyarországon 230-250 ezer ember számára nem biztosítottak ezek a lehetőségek, és ez csak a jéghegy csúcsa, a lakhatási szegénység ennél sokkal több, akár egymillió háztartást is sújthat.

De csak a víznél maradva: a fürdőszoba még mindig intim téma, akkor is, ha nincs. Az előbb említett szövegen túl a kiállítás belépőjének egy hatalmas zuhanyfüggöny számít, amin szintén egy hosszú szöveg olvasható, ennek a zárómondata a címben is idézett sor: „Hogyan gondoskodunk egymásról egy olyan világban, ahol a legtermészetesebb erőforrás is kiváltsággá válik?”.

És ez sokat elmond a megtekinthető anyagról is, a galéria steril, fehér falai között körbejárható dobozról, amibe csak bekukkantani lehet, hogy megnézzük az egyik szereplő életkörülményeit, Horváth Júlia fényképeiről, amelyek megörökítik a higiéniai szegénység körülményeit, vagy akár arról is, hogy a szerzők hogyan próbálták megfogni azt a hiányt, ami a legtöbbünk számára extrém esetektől eltekintve idegennek tűnik, pedig itt van a szomszédban.

Van itt valami látnivaló

Az ötletgazdák, a Pompa Copia kreatív kollektíva tagjai látványtervezők. Kevés Eszter és Pregun Soma három éve működik együtt, és eredetileg filmes látványtervezéssel foglalkoztak; a kiállításban rajtuk kívül a már említett Horváth Júlia fotós, Páder Petra kurátor és Kalmár Bálint művészeti menedzser működött közre. A fiatal kollektíva tagjai a megnyitó előtt elmondták: valamit vissza akartak adni a világnak azokkal az eszközökkel, amelyekkel egyébként is dolgoznak – ingyen és bérmentve, azért, hogy valami társadalmilag hasznosat csináljanak.

A kiállítás anyagának összeállításához nemcsak a látványt kellett megtervezni, hanem terepmunkát is végeztek: szociális munkások és segélyszervezetek segítették őket, de természetesen nem rontottak be rögtön a nem létező vagy alig létező fürdőszobákba, hanem hosszas beszélgetéseken vettek részt. Aki meg akart nyílni, az megnyílt, aki nem, az nem, de mint kiderült, a higiénia úgy jut központi szerephez, hogy senki nem akarja ezt az intim teret kiteregetni, aztán előbb-utóbb már csak azért is szóba kerül, mert ez a nulladik lépés egy normális élet felé. Kalmár Bálint szerint ez azért is volt szembetűnő, mert Heves megyében, az egyik legszegényebb faluban azért spórolt egy család a fürdőszobára, mert a hosszabb távú terveik között szerepelt az, hogy Egerbe küldjék a gyerekeket tanulni – ehhez pedig nem ártott volna, ha lehet otthon mosakodni.

A beszélgetések során az alkotók nem ajtóstul törtek a vécébe, hanem hagyták, hogy kibontakozzon valami – már ott, ahol erre fogékonyak voltak, ebben többek között a Világítani Fogok Egyesület munkatársai nyújtottak nekik segítséget. Ahogy Kevés Eszter és Pergun Soma elmondta, ez lassú folyamat volt; egy-egy interjú, aminek a részletei a kiállítás anyagában is szerepelnek, egy-két napig is eltartott, utána pedig különös volt visszatérni a megszokott környezetbe, pláne úgy, hogy a város határában a fürdőszobaexpót reklámozó óriásplakát fogadta őket. Az sem véletlen, hogy a történet arcai nők: őket jobban sújtja az a láthatatlan munka, ami a víz beszerzésével, a melegítéssel és a vízhordással jár, mint a férfiakat. A szegénység ugyanakkor örök, mint a nyomorúság: az egyik történetben egy betörés szerepel, ahol egyebek mellett a kozmetikumokat vitték el az áldozattol, az intim szférájába is betörve; egy másiknál elromlott a bojler, a harmadiknál soha nem is volt külön fürdőszoba, évek óta gyűjtik hozzá az anyagot, hátha egyszer belefér. És ha már intimitásról van szó, Páder elmondása szerint a társaságnak is össze kellett melegednie, mielőtt belevágtak volna a közös projektbe, Kevés és Pergun ugyan ismerték egymást, de a többiekkel csak az elmúlt nyolc hónap alatt kovácsolódtak össze.

Nem válaszolnak, kérdeznek

A kiállítás központi installációja a videós tér mellett a kukucskálható doboz, de visszatérő elem a romos bicikli is: ami a pesti romkocsmák falán hupikékre festve dekorációs elemként bukkant fel a műfaj születésekor, az leharcoltan, lepattogzottan a valóság része valahol máshol, nem is annyira messze a bulinegyedtől.

A kiállítás nem akar válaszokat adni, inkább kérdéseket szeretne feltenni, párbeszédet kezdeményezni. Ahogy a kollektíva tagjai elmondták, nem akarták megváltani a világot, nem is sikerült, de az már valami, ha a nem is túl távoli vidék problémáit sikerül bevinni a Klauzál térre, esetleg a későbbiekben ismeretterjesztő módon iskolákba is, hátha így azokhoz is eljut a higiéniás szegénység kérdése, akikhez eddig nem. Bár a kiállítás üzenete szomorú, hiszen ez a fajta szegénység tömegeket érint, mégsem reménytelen: a legtöbb interjú, amit a tagok felvettek, pozitív végkicsengésű, egyszer csak jobb lesz, csak felépül az a fürdőszoba, a szegénység nem szégyen. Pedig szégyellik, akár kimondatlanul is: lehetne ez jobb a gyerekeknek, lehetne menni tanulni, de hát ha egy rohadt zuhanytálcára nem telik, nincs sok remény, de törekedni lehet rá.

Elnézést, használhatnám?

Kinek mit mond a kiállítás? Személy szerint nekem az a bizonyos kék utcai kút, amit a kollektíva tagjai szimbolikusnak tartanak, a valóság része: van egy a sarkon, magam is szoktam inni belőle. Látom, hogy emberek ide járnak vödrökkel vízért, ez is a hétköznapok része. Budapesten viszont ez már nem számít megszokottnak, hiába vannak kutak, és az ember egyre kevésbé gondol bele, hogy ez a víz aztán az intim terek része lesz: más megölteni egy kulacsot, és más az, amikor az emberek élete múlik rajta, hogy van-e kút, és más az is, amikor a fürdőszoba intim tere központi térré válik, a fatüzelésű tűzhelyen melegített vízben a nagyszobában mosakszik a család, a budi meg kint van a kertben. A lakhatási szegénységben, a higiéniai szegénységben nincs intim tér: erre emlékeztet a bejárat zuhanyfüggönye és a kukucskálós budi is a szűkszavúan előadott mikrotörténetek mellett, és az intim tér fontosságára hívja fel a figyelmet Páder Petra története is arról, hogy miért nem hívta meg magához mégsem az egész társaságot három héttel a megismerkedésük után: mi van, ha valaki ki szeretne menni a vécére?

Helyszín: KULT7 Galéria (1072 Budapest Klauzál tér 6.)
Kiállításmegnyitó: 2025. október 2. (csütörtök) 19:00 óra
Tárlatvezetések: 2025. október 11. és 18. (szombat) 11:00 óra
Látogatható: 2025. október 3. (péntek) és 2025. október 25. (szombat) között
Nyitvatartás: szerda, péntek: 13:00–18:00; csütörtök: 13:00–19:00; szombat: 10:00–14:00