Az ég atlasza az év leginformatívabb képeskönyve

Ha az ember szereti a könyveket, esélyes, hogy szereti a szép könyveket is, ezekkel viszont az a baj, hogy hajlamosak csak azért jól kinézni, hogy helyet kapjanak a dohányzóasztalon, ahol néha le kell törölni róluk a port, de legfeljebb a vendégek nyitják ki őket, hogy udvariasan ámuldozzanak a házigazda műveltségén (a műfajnak angolul külön neve is van: coffee table book). Az egyik legangolabb nevű angol, Edward Brooke-Hitching könyve nem ilyen, bár tagadhatatlan, hogy jól néz ki: Az ég atlasza gyors áttekintést ad a csillagászat történetéről, és a szöveg mellett az illusztrációk is fontosak, mert segítenek megérteni, hogy az egyes korokban hogyan gondolkoztak az égről, és vajon miért alakultak ki a különböző kozmológiai elképzelések.

Teljes képet persze nem lehet várni a rövid fejezetektől, de ez nem is csoda: minden egyes téma van akkora, hogy önmagában is megérjen egy könyvet (vagy többet), így kár is lenne megpróbálni két oldalba beszuszakolni minél többet mondjuk Keplerről, Descartes-ról vagy a középkori asztronómiáról, de hát ugye erre valók a szakkönyvek. A két műfaj célközönsége viszont nem azonos: lehet, hogy valakit érdekel, hogy mit és miért gondolt Descartes a világegyetem működéséről, de nem szeretné végigolvasni az Elmélkedéseket, nem is beszélve az összes többi művéről és a könyvtárnyi szekunder irodalomról. És akkor még csak egy szerzőnél és egy korszaknál tartunk – bár Descartes éppenséggel jó példa rá, hogy az illusztráció mennyiben segít megérteni az elmélet lényegét, még akkor is, ha nem ez a leglátványosabb a könyvben.

A kezdetek

Brooke-Hitching az ősi kozmológiai elképzelésekkel indítja a könyvet (a kínai Pan-kutól, a szőrös óriástól, aki darabokra hullott, miután felhasította a tojást, amibe be volt zárva, és az ő tagjaiból keletkezett a világ), és egészen a New Horizons űrszondáig, illetve az első lefényképezett fekete lyukig jut, az pedig még a téma iránt kevésbé érdeklődőknek is nyilvánvaló lehet, hogy a kettő között azért történt egy s más. A könyv javarészt a csillagászat európai történetére koncentrál, bár a kezdeteket tárgyaló első fejezetben, nagyjából hatvan oldalon (mások mellett) helyet kapnak a babilóniaiak, a kínaiak és az egyiptomiak is, a középkorról szóló fejezetben pedig az iszlám csillagászok munkája és hatása az európai elméletekre. A maguk kronológiai helyén azért szóhoz jutnak a maják és az aztékok is.

Brooke-Hitching ahelyett, hogy ledarálná az anyagot, csak nagy vonalakban ismerteti az egyes elméleteket (terjedelmi korlátok miatt mást nem is nagyon tehetne), viszont rendszerint keres hozzájuk egy-két kevésbé ismert történetet is. Ez nem is annyira meglepő: Angliában a szerző az egyébként zseniális QI című kvízműsor egyik írója is, ahol elég könnyen lehet meglepő kérdésekkel és válaszokkal szembesülni. És persze azért sem meglepő, mert a szerzőnek volt már két olyan könyve is, ami kifejezetten ilyesmikre specializálódik: a Phantom Atlasban kifejezetten a régi térképek szórakoztató hibáival foglalkozott, a Fox Tossing, Octopus Wrestling and Other Forgotten Sports címe pedig magáért beszél. A fox tossing (rókadobálás) egyébként az európai arisztokrácia állatkínzó szórakozása volt, amelynek során minél magasabbra próbáltak feljuttatni egy rókát vagy valamilyen más kistestű állatot, de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz.

Egy újabb érdekes adat

Ezek után nem is csoda, hogy Az ég atlaszába is jutott néhány érdekes adat: rögtön a bevezetőben szembesülhetünk például Leo Allatius 17. századi vatikáni könyvtáros meglepő elméletével, amely szerint a Szaturnusz gyűrűi Jézus Krisztus fitymájából jöttek létre. Sajnos az ezt taglaló mű elveszett, de jó tudni, hogy létezett valaha. Kevéssé ismert a valamivel később szóba hozott berlini aranysapka is: a kési bronzkorban készült fejfedőt a feltételezések szerint nap- és holdnaptárként használták. Itt különösen jól jön az illusztráció, ahogyan akkor is, amikor Brooke-Hitching például a dendrai zodiákusról vagy Julius Schiller német jogász nagy vállalásáról, a csillagképek kereszténnyé formálásáról ír. A képen egyébként a mára elfeledett Noé bárkája csillagkép látható.

A könyvben a képaláírások mellett érdemes figyelni a lábjegyzetekre is: a szerző Allatius meglepő elméletét is így említi, de egy lábjegyzetben idézi fel azt a világméretű pánikot is, ami azután tört ki, hogy a New York Times azzal riogatta az olvasókat, hogy a Föld és a Nap között elhaladó Halley-üstökös mérges gázzal fogja elárasztani a Földet. Persze nem csak a Times közölt hasonló álhíreket, a New York-i Sun újságírója 1835-ben például egy komplett cikksorozatot szentelt John Herschel csillagász felfedezéseinek, csak az volt bennük a hiba, hogy Herschelnek semmi köze nem volt hozzájuk, az egészet Richard Adams Locke újságírója találta ki. Kár, mert a cikkek kétlábú, intelligens hódokról, emberdenevérekről és kék kecskékről szóltak.

A végtelenbe és tovább

A csillagászat története nem túl meglepő módon a töretlen fejlődés története is: Brooke-Hitching gyakran előrevetít későbbi felfedezéseket, amikor a kezdetekről ír, a későbbi felfedezéseknél pedig gyakran visszautal az első úttörőkre. Ebben nincs semmi különösebben meglepő, talán csak az, amikor a választott illusztrációkkal szemlélteti, hogy na, így néz ki az a galaxis, amit William Herschel fedezett fel – ezeket a felvételeket szórakoztató összevetni a csillagász ábráival és feljegyzéseivel. A történetnek persze nincs még vége, sőt, a jelen a legizgalmasabb kor, amivel a könyv foglalkozik (illetve, ha már itt tartunk, a közelmúlt, hiszen a kötet angolul 2019-ben jelent meg): ahogy Brooke-Hitching írja, „minket, akik egy felfedezni vágyó faj legkiváltságosabb nemzedéke vagyunk, magával ragad a tudományos fejlődés lendülete, a határtalan lehetőségek izgalma”.

A könyv elején és közepén látható csodálatos zodiákusokat és gazdagon díszített égtérképeket felváltják a közelmúlt legszebb felvételei a Teremtés oszlopairól vagy éppen a fekete lyukról, a határ pedig a csillagos ég: az utolsó fejezet arról szól, hogy 1900 óta milyen szédületes fejlődésen ment át a tudomány. Jó kérdés persze, hogy ezt csak mi gondoljuk-e így, vagy Descartes ugyanúgy meg volt róla győződve, hogy most aztán kitárult a világ – pedig ő még azzal kérkedett, hogy olyan távcsövet fog építeni, amivel meg lehet figyelni a sárkányokat a Holdon.

(Edward Brooke-Hitching: Az ég atlasza - Az univerzum káprázatos térképei, mítoszai és felfedezései. Corvina Kiadó, Budapest, 2025., fordította: Németh Anikó Annamária.)