„Reggel hatra kellett volna jönni” – panaszkodott Son Goku a Hungexpo előtti kilométeres sorban, ahol a békés geekek dupla sorban araszoltak a fénykardokat, társasokat, cosplayeseket és képregényeket felvonultató irdatlan geekbuli bejárata előtt. Nem ő volt az egyetlen, akinek gondot okozott a bejutás: a környéken egyetlen szabad parkoló sem maradt, erről tanúskodott az is, hogy dél körül a H épület bejáratánál nagy csattogással megjelent egy kereszteslovag is, akinek egy másfélkezes kard verdeste a páncélját, rágyújtott egy cigire, és arról kezdett el magyarázni egy meglepően hétköznapinak tűnő haverjának, hogy nagyon messze tudott csak megállni a kocsival.

A geekek lázadása

A két eset külön-külön is elég furcsának tűnt volna, de itt nem volt az: a Comic Con egész Magyarország legnagyobb geek-összejövetele, ahol teljesen elfogadottnak számít, ha Boba Fettnek, Darth Vadernek, Yodának, Mariónak vagy épp zombinak öltözöl, de akkor sem néznek ki, ha normálisnak látszol, úgyis tudja mindenki, hogy nem vagy az. Normális emberek nem költenek százezreket játékokra, nem tartanak otthon fénykardot, és azt sem tudják, hogy a Kaland, játék, kockázat-könyveket (KJK) eszik-e vagy isszák, a d20-ról meg jobb esetben azt hiszik, hogy egy vontatott tarackágyú, rosszabb esetben meg azt, hogy valami vitamin (egyik sem: a húszoldalú dobókockát hívják így). Bár különböző rendezvényeken néha elkap az érzés, hogy nem épp az alkalomnak megfelelően öltöztem (a kivétel az a hódkonferencia volt, ahol hozzám hasonlóan mindenki más is katonai gatyában és késtokkal az oldalán jelent meg, csak épp ők javarészt erdészek voltak), még sosem éreztem úgy, hogy kár volt otthon hagyni a kardot és A skorpiók mocsarát, most viszont mindkettőt hiányoltam.

Az előbbit gyakran hiányolom, az utóbbit nem annyira: bár megfordult a fejemben, hogy leszedem a Fighting Fantasy-könyveket digitalizáló Tin Man Games appját a telefonra, hogy ha utazom, tudjam pörgetni a gyíkkirályt, magukat a könyveket nemigen szoktam magammal hordani. Most mégis betettem egyet a táskába, a Comic Con egyik díszvendége ugyanis az a Sir Ian Livingstone volt, akinek legalább felerészt magát a lapozgatós műfajt is köszönhetjük. Bár az egyik teremben megcsodálhattam magát a mestert is, a sorba már nem akartam beállni – a gyíkkirályt így kénytelen leszek betenni Eco, Pamuk és Pelevin mellé, a mégsem dedikáltatott könyvek szekciójába. Van egy másik szekció is, a nem nekem dedikált könyvek, ezekbe jellemzően teljesen ismeretlen emberek írtak jókívánságokat teljesen ismeretlen embereknek, innen is csókoltatom Arankát, remélem, tetszett neki a Meztelenek és holtak!

Magyarország geekpartija

Livingstone viszont csak a hab volt a geektortán. A rendezvény négy csarnokban zajlott, de ami még fontosabb: az egyik csarnokban rögtön két helyen is lehetett fénykardot vásárolni, 35 ezer forinttól nagyjából 220 ezerig – szerencsére egy plexi fénykardtartó csak kétezer forintba került hozzájuk. Mint megtudtam, az olcsóbb fénykardokat vívásra veszik (több fénykardvívóklub is működik), a drágábbakat dísznek vagy egy meglévő jelmez mellé, hogy autentikus legyen. És míg az olcsóbb verziók csak négy hangeffektet tudnak, a drágábbakban már 14, 28, vagy akár 30 különböző hang is van, sőt sajátokat is rájuk lehet tölteni USB-n keresztül. Ha ezt szegény Luke Skywalker megérhette volna!

A rendezvény sokszínűségét jól mutatja, hogy a fénykardosoktól két lépésre már a Bismarck hadihajó makettjét lehetett megtekinteni, valamivel arrébb pedig tányérból árulták a legóemberfejeket és egyéb alkatrészeket. Valamivel arrébb mesterséges japán cseresznyefavirágzást lehetett látni, ahol az ember segíthetett teát tölteni Minkynek, bárki is legyen az.

A látványosságok között itt-ott felbukkant egy-egy gyűrűlidérc, Boba Fett vagy a texasi láncfűrészes gyilkos, róluk gyakran nehéz is volt eldönteni, hogy fellépők-e vagy csak sima látogatók. Freddy Kruegerről biztosan tudom, hogy civilként vett részt a rendezvényen, mert kifele menet, az Albertirsai úton találkoztam vele.

Normális esetben ugyan keltett volna némi feltűnést, de egy olyan helyen nem, ahol a táncoló levestől a láncfűrészfejű láncfűrészig minden volt, ami szem-szájnak ingere. A látogatók között akadt olyan család is, ahol a buckalakó apa és a jedi-lovag anya egy TIE fighterben tolták a kisjedit – ezt valóban nehéz felülmúlni. Ők a társasjátékos részleg irányából érkeztek a színpad irányába, a Jurassic Parkból ismert terepjáró környékén futottunk össze velük – és nem csoda, hogy lekötötték őket a játékok, ugyanis ha valakit hozzám hasonlóan egy idő után már nem tudnak nagyon megmozgatni a furcsán felöltözött emberek, itt azért el lehet veszni rendesen.

A Big Bang Theory óta nem annyira kínos geeknek lenni, és egy ideje már a társasjáték is inkább menő, mint ciki. Ez látszott a társas-szekción is, és az árain is: egy-egy játékért most már olyan pénzeket kell fizetni, amihez az átlagfizetés kevés, mármint akkor, ha az ember szeretne enni és aludni is valahol. Ez persze nem minden játékra igaz, de az Elder Scrolls univerzumában játszódóra mindenképp, ez ugyanis 10 és fél kilót nyom, egy játék 14-15 órán át tart, ráadásul minden eleme „sörálló”, pókerzseton, műanyag, gumi vagy laminált kártya. Kár, hogy a Másodkor árulása 120 ezer forintba kerül, de mint ahogy a játék felett beszélgetve megtudtuk, ez drága ugyan, de van rá vevőkör, ahogy a fénykardokra is: a társas magyarul 500 példányban jelent meg, és ennyi valószínűleg el is fog kelni belőle.

Ezen sokat segíthet, hogy a maratoni játékidőhöz olyan jelzőtartók és egyebek is járnak, amikkel el lehet menteni a játékot, akárcsak a Morrowindben, az Oblivionban vagy a Skyrimben (itt kérnék elnézést a korábbi játékok rajongóitól, a Daggerfall nekem már vagy még kimaradt): elpakolhatod, és folytathatod akár hónapok múlva is. Mivel nem volt 15 óránk, a próbajátékról lemondtunk, de nem szívesen: az Elder Scrolls-univerzumnál csak egy menőbb dolog lehet, az asztali verziója (azt leszámítva, hogy ha az ember történetesen tényleg egy nord stealth archer).

A könyvek, képregények, társasjátékok között az ember azért el tud veszni. Elmegy egy fél óra a fénykardokra, egy másik fél a buborékokra, a társasjátékokról nem is beszélve: mint kiderült, van társas a Simsből, a Witcherből, nagyjából mindenből, amit el tudsz képzelni, csoda, hogy a Quake III még nem jutott erre a sorsra. Amilyen meglepő beállni a sorba Son Gokuval vagy Marióval, olyan felszabadító látni, hogy vannak, akik teljesen normálisnak tartják, hogy egy TIE fighterben tologatják a gyereküket buckalakónak öltözve: mindenki tegye a szívét a kezére, és úgy mondja, hogy sosem akart még hasonlót csinálni, csak nyúl volt hozzá. Ugyanez igaz a fénykardokra is: meggyőződésem, hogy a zseblámpákat direkt csinálják fénykard-szerűre, aki pedig még nem gondolkozott el rajta hosszasan, hogy miért olyan hosszú egy fénykard, és mitől van vége, az annyit is ér (bónusz, ha elgondolkoztál már azon is, hogy vajon van-e fénybicska, és mivel szalonnáztak a jedik, ha nincs).

Ezekre a nyomasztó kérdésekre a Comic Con nem ad választ, de nem is akar. Attól tartottam, hogy mivel az MVM és az MCC is támogatta a rendezvényt, minden ki lesz plakátolva a Magyar Péterről szóló kétarcú-képregénnyel, de ennyire nem volt súlyos a helyzet: a Librinek volt kinn üzlete, de miért ne lett volna, ugye, az MCC-nek volt standja, de ott nem volt semmi, katonák meg voltak ugyan (állítólag), de kinek tűnne föl néhány toborzó a második világháborús, zombis, falloutos cosplayesek között? Hát ugye, hogy senkinek. Jártam játszani a M.A.G.U.S. szerepjátékkal, játszottam KJK könyvekkel, tudom, mi a bolhataxi a Morrowindben, még HKK-ztam is, de sosem láttam még egy helyen ennyi boldog geeket, akik végre kiléphettek a nem is létező barlangjukból: igen, meglett emberek is játszanak, és igen, aki melletted áll a villamoson, lehet, hogy egy atom orkpakli tulajdonosa, van otthon vagy egy kilónyi különböző dobókockája, és fejből vágja, hogy mekkora a rapír sebzése, ha egy gorviki fejvadász forgatja, csak épp közben bankigazgató, taxisofőr vagy pék. Vagy újságíró, aki ugyan elvitte magával a Haláltalizmánt dedikáltatni, de csak későn jött rá, hogy nincs türelme kiállni a sort, és amúgy is, mint később kiderült, a könyvet nem is Ian Livingstone írta, csak a kilencvenes években elfelejtették ráírni azt az apróságot, hogy az ő ajánlásával jelent meg. Még jó, hogy nem álltam be a sorba.