Míg egyes ókori népeknek jelentős nimbuszuk van Európában, másoknak alig jutott a dicsőségből. A keltáknak ott van Artúr király, a rómaiaknak Russell Crowe, a görögöknek Stephen Fry, a hunoknak Attila, bezzeg a szarmatáknak nem jutott szinte semmi, pedig hát ők is itt voltak, csak épp nem sikerült felmutatniuk egyetlen valamire való szuperhőst sem. Ezt a hiányt pótolja a BTM Aquincumi Múzeum új időszakos kiállítása, A pesti oldal új urai – Szarmaták Aquincum szomszédságában, ahol Asterixhez (tessék, a galloknak is van hősük, hiába kelták!) hasonló hírességekről ugyan nem esett szó, de hétköznapi szarmatákról már igen. Jól mutatja az is, hogy mennyire méltatlanul hanyagolt népekről (és nem népről; a szarmata kifejezés, hasonlóan a keltához, több törzset jelöl, akik nem is voltak egymással feltétlenül túl jó viszonyban) van szó, hogy a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékénél megjelent könyv is azt az alcímet viseli, hogy „egy elfeledett nép nyomában”. És ha mindez még nem mutatná eléggé, hogy szegény szarmatákat mennyire hanyagolta mindenki: eredetileg nem is ezt a kiállítást akartam megnézni, hanem Az utolsó szállítmány címűt, ahol egy Horvátországban feltárt római kereskedőhajó kincseit mutatták be.

Piruzi kitérő

A hajó az ötödik században süllyedt el, Afrikából indult, és valószínűleg a mediterrán térségbe szállított volna bort, olívaolajat és persze garumot. A kiállítás az Aquincumi Múzeum legszűkösebb kiállítóterében kapott helyet, nem is véletlenül: az itt kiállított kincsek kimerültek néhány amforában, egy római mélységmérő ólomban és pár tányérban, amiből valószínűleg a hajó legénysége evett, ezeket nem importra szánták. Az ólmot egyébként ki is lehetett próbálni: amellett, hogy a hajósok ezzel mérték le, hogy milyen mély a tenger, a fenékről is információkat szereztek azzal, hogy a harang alakú eszköz belsejét zsírral kenték ki, kiemeléskor pedig megvizsgálták, hogy milyen a tengerfenék ott, ahol épp járnak.

A kiállított tárgyak között nemcsak a roncsról származók szerepeltek, hanem más, a Római Birodalom távoli részeiből importált, Aquincumban fellelt tárgyak is, ezek közül a leglátványosabb egy hordó volt, amin a mai napig olvasható a ráégetett felirat, amely szerint a szállítmányt a hadikórháznak szánták.

Érdekes módon bíborcsigák is előkerültek a feltárások során, de hogy miért hozták el a vázakat idáig, rejtély: ugyan a csigából készült festékkel festett kelme többet ért, mint az arany, a héjat a tengerparti gyárakban csak úgy eldobálták. Lehet, hogy ide, a távoli provinciába már csak így jutott el a luxus: kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. A múzeum állandó kiállításán egyébként többet lehet megtudni az aquincumi importról: a drága üvegedények Itáliából, a dísztálak Galliából vagy a Rajna mellől érkeztek, hiába voltak Pannoniában is kiváló fazekasok. Egyébként az állandó kiállítás egyik leglátványosabb darabja a cserélhető fejű császárszobor: a rómaiak rájöttek, hogy császárkultusz ide vagy oda, a fene se fog kifaragni egy új császárt minden alkalommal, amikor meghal, megőrül vagy meggyilkolják, úgyhogy egy vasat ütöttek a nyakrészbe, és szükség esetén elég volt egy új fejet készíteni rá.

Álszarmata lengyelek

De vissza a szarmatákhoz! A június 19-én megnyitott időszakos kiállításon sok mindent meg lehet tudni a szarmatákról, akik évszázadokon keresztül éltek Magyarország területén, mégsem olyan népszerűek, mint a velük rokon szkíták, az alternatív történelem nagy kedvencei, illetve a görögök vagy a rómaiak, akik a reneszánsz idején élték a reneszánszukat. Szarmata reneszánsz nem volt, legfeljebb Lengyelországban, ahol a 17. században a nemesség köreiben az oroszokkal szembeni ellenállásként divatba jött a szarmata eredet hangsúlyozása – annak ellenére, hogy Lengyelország területén mindmáig nem találtak szarmata leleteket.

De kik voltak a szarmaták, és mit műveltek a mai Pest területén? Röviden: éltek, gazdálkodtak, harcoltak és kereskedtek, mint nagyjából mindenki más. Hogy kivel háborúztak és kivel kereskedtek éppen, az folyton változott; a második században apró falvakat alapítottak, amelyek a negyedik századra szinte már város nagyságúra nőttek. Az egykori nomádok búzát és szőlőt is termeltek, valószínűleg bort is készítettek, és amikor épp nem keltek át csontkorcsolyán a befagyott Duna jegén fosztogatni Pannóniát, kereskedtek is a rómaiakkal, akiktől aztán a többi itt élő népcsoporthoz hasonlóan el is tanultak ezt-azt – így például akadnak olyan sírleletek, amelyekben obulust helyeztek a halott mellé, hogy megfizessék vele a régészt. Miután a leggazdagabb forrásnak a sírok számítanak, hamar kiderül, hogy ezt nem minden esetben tették meg: a hagyományosan délre tájolt sírokban a mellékletek inkább hétköznapi használati tárgyakból, késből, kovából, csiholóból és fenőkőből álltak. Miután a ruhák szövete elbomlott, a szarmaták viseletére csak a gyöngyök és hasonlók alapján lehetett következtetni, de úgy tűnik, hogy a nők kedvelték az üveggyöngyöket és a borostyánt, a férfiak dísze pedig az öv, az övveret és a lábbelin elhelyezett veret lehetett. Erről árulkodik a római Traianus-oszlop is: a domborművön szarmata harcosok láthatók, méghozzá a viseletük alapján roxolánok és jazigok.

Szarmaták Zuglóban

A leletek megkerülési helye is érdekes: bár a kiállításon nem kaphatott helyet minden szarmata lelet, úgy tűnik, hogy Zuglóban és a Péceli úton kifejezetten aktívak voltak. Egy szarmata faluban a szerszámok tanúsága szerint volt kovács, csontfaragó, pék és takács is. A szarmaták először szívesen fosztogatták a rómaiakat, aztán szövetségre léptek velük a dákok ellen. Végül a velük rokon alánok a hunokkal léptek szövetségre, a szarmaták pedig maradtak, ahol voltak, békésen eléldegéltek a hunokkal és az alánokkal együtt, amíg fel nem oldódtak ebben a hatalmas olvasztótégelyben.

Szarmata-expert lettem-e a kiállítástól? Nem, bár az biztos, hogy többet tudtam meg róluk most egy óra alatt, mint amennyit eddig összesen, nem utolsósorban azért, mert szegények még mindig nem tartoznak a mainstreambe. A kiállítás hibája ez? Megintcsak nem: amennyi belefért, beletették: volt itt amulett, rejtélyes temetkezés, kard, malomkő és minden egyéb, ráadásul az is kiderült belőle, hogy mi az, amit nem tudunk róluk. A szarmaták körül nagy a bizonytalanság, és a viszonylag sok régészeti lelet ellenére kevés a bizonyíték – azt sem lehet tudni például, hogy egyes temetkezéseknél miért változott az alapvetően déli tájolás, miért változtak a sírmellékletek, de következtetni lehet rájuk, természetesen a tévedés lehetőségét fenntartva. Az egészben a legkülönösebb persze az, hogy a szarmaták évszázadokon át jelentős politikai és gazdasági erőt képviseltek, mégis elfelejtette őket mindenki – de hát azért is vannak az ehhez hasonló kiállítások, hogy eloszlassák a homályt. Bár minden hülyeséget szokás interaktívnak kikiáltani, ez itt sikerült is, és nemcsak a gyerekeknek szóló részekre gondolok: az időszaki kiállítás végén található Honfoglaló-szerű játék tényleg segített rögzíteni a látottakat, ráadásul le is győztem benne a rómaiakat.

A roncskiállítás az elvárásaimhoz képest némi csalódást okozott, a szarmaták viszont felülteljesítettek – és akkor ott van még a régi múzeumépület, ahol épp most készül egy új kiállítás, a Mithrász-szentély, a kőtár, a téglatár, az állandó kiállítás a volt ELMŰ-székházban és maga a romkert, ami egyébként semmi ahhoz képest, mint amekkora lehetne: a Szentendrei út túloldala is tele van egyszer már feltárt, majd visszatemetett romokkal. Ahogy egész Óbuda is: nem messze a múzeumtól két amfiteátrum és egy fürdő romjai is látogathatók, de ezeket bátran ki lehet hagyni, mert már a múzeum is simán egy fél napos program.

(Aquincumi Múzeum, Budapest, 1031, Szentendrei út 135. Az időszaki kiállítás 2026. december 31-ig látogatható keddtől vasárnapig, 10 és 18 óra között, a régészeti park 9-től 18 óráig tart nyitva.)