Ha valaki nem dögunalmasan ír olyan dolgokról, amiket sokan dögunalmasnak tartanak, Magyarországon azonnal ráaggatják, hogy Szerb Antal-os (máshol csak örülnek neki). Angliában ennek régóta nagy divatja van: a műfaj egyik legnagyobb mestere Terence Hanbury White volt, aki nem írt sokat, de azt jól – olyannyira, hogy az ő fordításában jelent meg angol nyelven először egy középkori bestiárium.

Erre egészen 1960-ig kellett várni, de az eset jól mutatja, hogy soha nincs késő, ha igazán fontos dolgokról van szó. White irodalomtörténészként a fordítás mellett azt is elmagyarázta, hogy a középkori emberek miért hittek ezeknek a szörnyeknek a létezésében, milyen szimbolikát tulajdonítottak nekik, és egyáltalán, miért érdekelték őket. Mert érdekelték: a Biblia után a bestiáriumok számítottak a legnépszerűbb kiadványoknak, már azok körében, akik megengedhették maguknak, hogy ilyen kincseket vásároljanak, no meg el is tudták olvasni őket.

England Have My Bones

Az ismertséget mégsem ez, hanem egy jóval korábbi könyve, az 1936-ban megjelent England Have My Bones című önéletrajzi kötet hozta meg a számára. Ez annyira jól sikerült, hogy a mindössze harmincéves korában megjelent könyv után már kacérkodhatott a gondolattal, hogy az írásnak szenteli az egész életét. Az Artúr-mondakört feldolgozó könyve, ami magyarul Üdv néked, Arthur, nagy király címen jelent meg, és valójában négy, de inkább öt kötet, csak egybegyúrva, ezt lehetővé is tette a számára. Abban nincs is semmi érdekes, hogy White érdeklődött a mondakör iránt: annyira angol volt, hogy annál angolabb már nehezen lehet bárki, ráadásul középkorász is, de az, amit ebben a kötetben művelt, örökre rajta hagyta a bélyegét a popkultúrán.

Ha nem lett volna White, és nem írta volna meg az Üdv néked, Arthurt, nem lett volna Gyalog-galopp, sőt, talán Monty Python sem. Ebből is látszik, hogy mire képes egy megszállott középkorász, ha úgy istenigazából nekidurálja magát a munkának. White mondjuk csak úgy közepesen durálta magát neki: élete nagy részét vidéken, visszavonultan töltötte halászattal, vadászattal és solymászattal, de mint önéletrajzi könyvében írta is, így legalább megpróbált megszabadulni a modern világ talajvesztettségétől, ahol az ember mindent készen kap: a víz ideáját a csap teszi lehetővé, a villany a villanykapcsolóban lakik, aztán ha jön az áramszünet, a mai ember azt sem tudja, hol van.

A termékeny magány

Bezzeg az indián még tudta, a solymász-középkorász-irodalmár meg pláne. Más dolga mondjuk nem is nagyon akadt: életrajzírója, Sylvia Townsend Warner szerint White reménytelenül magányos ember volt, akinek nem volt ismert kapcsolata se férfiakkal, se nőkkel (ebből Townsend Warner valamiért arra következtetett, hogy homoszexuális és szadomazochista volt), egyedül a kutyáját, Brownie-t szerette. És persze Artúr királyt, illetve Thomas Maloryt, az Artúr-mondakör legismertebb krónikását, aki szerinte a második legnagyobb angol író volt Shakespeare után – csak épp a kutya sem olvasta, legalábbis kedvtelésből nem.

White az Üdv néked, Arthur első, 1939-ben megjelent részéhez, A kőbe foglalt kardhoz például John Masefield angol író két, a mondakört részben feldolgozó gyerekkönyvéből az 1927-es The Midnight Folkból és az 1935-ös The Box of Delightsból is merített. Masefield meséi, amiket ma valószínűleg ifjúsági fantasynek neveznének, már közérthetőbbé tették a Malory-féle körülményes Artúr-történeteket, de inkább gyerekeknek szóltak, White könyve viszont már elég sokféleképpen és sokak számára olvasható – akár történelmi fantasyként, akár a műfaj paródiájaként, sőt, még politikafilozófiai tanmeseként is. Nem csoda, hogy az angolszász világban annyian rajongtak érte: maga Anthony Burgess is az 1939 utáni angol nyelvű irodalom kihagyhatatlan klasszikusai közé sorolta.

A tökéletes tragédia

White nem egyedüliként fedezte fel újra az Artúr-mondakört: illusztris társasághoz csatlakozott vele. Az uralkodó, aki talán nem is létezett, a 19. századi Angliában a páratlan népszerűségre tett szert, ezzel együtt pedig a fikció és a történelmi valóság közötti határvonal végképp elmosódott. Maga Artúr mindenképpen nyert az ügyön: a kerekasztal legtöbb lovagjáról sem lehet tudni, hogy hús-vér személyek voltak-e, vagy fiktív alakok, de a történelmi hitelesség nem állhat egy jó sztori útjába.

A történet márpedig annyira jó, hogy Burgess és Evans Lansing Smith irodalomtörténész szerint minden megvan benne, ami egy valódi tragédiához és egy kiváló regényhez szükséges, White pedig mesterien kezelte benne a karaktereket, az eseményeket, a dialógusokat és a megfelelően adagolt anakronizmusokat is. Nem csoda, ha másokat is megihletett: maga J. R. R. Tolkien és társasága, az Inklings is bőven merített a mondakörből.

Tolkien még le is fordított belőle valamit: a Sir Gawain és a Zöld Lovag története a 14. században született, az író pedig 1925-ben jelentette meg a kritikai kiadását angolul. Később a románcot átdolgozta modern angol nyelvre is, ezért gyakran, de helytelenül őt szokták emlegetni a mű szerzőjeként is, aki valójában ismeretlen. Az Artúr-mondakör népszerűsége azóta is töretlen: a történelmi és áltörténelmi könyvek tucatjain kívül a 20. században a neves írók közül John Steinbeck, a könnyedebb műfaj képviselői közül a kelta fantasy amerikai nagymestere, Stephen Lawhead foglalkozott vele bővebben (szó szerint: Lawhead öt vaskos kötetben dolgozta fel a történetet). Filmes feldolgozásokból sem volt hiány, az Üdv néked, Arthur, nagy királyt a Disney kétszer is vászonra vitte, először 1965-ben, majd élő szereplőkkel 1967-ben Camelot címen.

Artúr király története

Bár valószínűtlen, hogy lenne ember a Földön, aki ne ismerné Artúr történetét, talán érdemes dióhéjban összefoglalni, hogy miről is szól. A király története a születésével kezdődik, amiben már rögtön nem is értenek egyet a források, abban viszont igen, hogy jelentős uralkodóról volt szó, aki a történetek egyes verziói szerint kelta királyként visszaverte a római hódítók csapatait, és aki persze halhatatlan.

A Britannica szerint ezek a történetek javarészt a kelta mitológiában gyökereznek, de megtalálhatók bennük a Nagy Sándorról vagy Nagy Károlyról szóló beszámolók nyomai is; a Geddes & Grossett féle Celtic Mythology egy külön fejezetet szentel a mondakörnek, amelyben különböző kelta isteneket próbál azonosítani a Kerekasztal lovagjaiban. A részletek eltérőek, de maga a történet nagyjából mindenkinél azonos vágányon halad: Artúr, miután valahogy hozzájutott a kardhoz, amit egy kőből kellett kihúznia, megalakította a Kerekasztal lovagjait, ahova válogatott, tiszta életű vitézeket várt. Az asztal azért volt kerek, hogy senki se érezze magát kiemelt helyzetben az asztalfőn.

A lovagok egy szent célt kerestek maguknak, és meg is találták: a Szent Grált próbálták megszerezni, ehhez viszont számos akadályt kellett leküzdeniük. A legkülönb lovag, Lancelot viszont szerelembe esett Artúr feleségével, Guinevere-rel, és a házasságtörés, na meg a hübrisz végül tragédiához vezetett: Merlint egy gonosz varázslattal bebörtönözték, Arthur megsebesült, és Avalon szigetére távozott lábadozni, ahonnan egyszer majd visszatér, ha a népének szüksége lesz rá. Egyesek szerint ez azt jelenti, hogy meghalt, mások szerint nem (Megan L. Morris irodalomtörténész szerint a mondakör tizenkilencedik századi népszerűsége is bizonyítja, hogy a nép valamilyen formában várt a legendás királyra), a harmadik opció pedig az, hogy mivel soha nem is létezett, teljesen lényegtelen, hogy a történet szerint meghalt-e.

Art és Wart

Az irodalomban mindenesetre Artúr élt, él és élni fog, T. H. White pedig ebben a szellemben fogta meg a témát. Olyan ez, mint filmet nézni a Titanicról: az ember tudja, hogy ott van a hübrisz vagy a jéghegy, de még mindig reméli, hogy valahogy jól sülnek el a dolgok.

White-nál ez a várakozás fokozottan erős, mert az egész történet még csak nem is úgy indul, ahogy ezt a mondakör egyéb feldolgozásainál megszokta az ember: Art, vagy ahogy becézik, Wart még csak egy kisfiú nevelőapja, az enyhén hülye Sir Ector udvarában, ahonnan elkalandozva már idejekorán megkapja az első leckéit az időben visszafelé haladó mágustól, Merlintől, aki eltévedt hippiként hippibölcseségeket oszt meg a fiatal Artúrral (a magyar fordításban meg maradt az eredeti angol írásmód, az Arthur). Varázsol is, persze: Smith szerint ráadásul akkor, amikor a mágus különböző állatokká változtatja Artúrt, White még Malorynál is régebbre nyúl vissza, egészen a walesi mondákig. Ehhez hasonló transzformációkat ugyanis a mondakör nem ismer, a Lady Augusta Gregory által gyűjtött anyagban viszont található hasonló, csak itt nem Artúrt, hanem Gwiont, Ceridwen boszorkány inasát oktatják így.

Akárhogy is, Artúr (Wart) a sötét erdőn keresztül, rövid találkozást követően Robin Hood társaságával (ami ugyan anakronizmus lenne, ha Robin Hood figurájának történelmi alapjairól többet lehetne tudni, mint Artúréról), elindul a királyság felé vezető úton. White nem véletlenül állította, hogy Malory minden idők legnagyobb írója: akármit is befolyásol az eredetin, tulajdonképpen az ő szövegét interpretálja. Ez pedig, Helen Moffett irodalomtörténész szerint, valódi örökzöldnek számít, ami már legkorábban 12. század óta foglalkoztatja a jó és kevésbé jó írókat.

Artúr és a háború

Moffett szerint White a jó írók közé tartozik, de a mű keletkezéstörténete azért a végső eredményen is rajta hagyta a nyomát. White eredetileg ötkötetesre tervezte a regényciklust, de a második világháború alatt nem jutott elég papír egy ilyen monstre mű megjelenítésére, ezért az író először kiadót váltott, majd a háború után átírta az egész történetet – és így került az első fejezetbe az eredetileg az utolsóban, a Merlin könyvében szereplő jelenetsor Artúr átváltozásairól.

Az eredeti koncepció ugyan sérült, és White több részt át is írt a könyvben, de ami miatt nekilátott, az változatlan maradt: egy volt egyetemi tanárának írt levelében szinte szóról szóra ugyanúgy dicséri Malory történetét, mint jóval később az ő átdolgozását Burgess – azt írja róla, hogy egy tökéletes tragédia. A középkori érdeklődés mellett ehhez az idők változása is kellett: White 1938-ban állt neki megírni a regény első kötetét, amikor már erősen sejteni lehetett, hogy Európa háborúra készül, Malory újraértelmezése pedig a menekülőutat jelentette az író számára. Olyannyira, hogy miután hosszú időn át őrlődött rajta, hogy fegyvert fogjon-e a náci Németország ellen, belépjen-e az egyházba, és elvonuljon a világ zajától, vagy folytassa Malory újraírását, ahogy ő nevezte, végül az utóbbi mellett döntött. „Bombákat dobálni akárki tud, de én bárd vagyok” – írta egy levelében öt hónappal azelőtt, hogy Nagy-Britannia hivatalosan belépett volna a háborúba.

Az erő politikája

És itt nyer még nagyobb szerepet az a rész, amit White eredetileg a könyv végére szánt: Artúr átváltozásai. A leendő király első tanára a várárokban élő vén compó volt, aki az erő tiszteletére tanította a gyereket – az író maga pedig mindennél jobban irtózott attól a világtól, ami egy compó filozófiai tételei alapján működik. A későbbi leckékben Wart tovább ismerkedik a különböző állatok morálfilozófiájával, és végül arra jut (igaz, csak későn, az elkerülhetetlen vérontás után), hogy a háború valóságos rémálom, amit mindenképpen el kellene kerülni – csakhogy akkor már késő volt.

A levelei alapján White is hasonló utat járt be: David Garnett írónak írott levelében a háború alatt arról számolt be, hogy neki már irodalmi kötelessége belépni a háborúba, mert hiába nem tudta először, hogy mire vállalkozik, Malory újraírásával egy hőseposzt írt a háborúról és annak értelmetlenségéről, amiből egy dolog derült ki világosan: az, hogy a Hitlerhez hasonló figurákat meg kell állítani, még akkor is, ha ő maga szívesebben maradna otthon, mint hogy lelőjék vagy felrobbantsák. A slusszpoén az, hogy minden őrlődése ellenére végül katonai szolgálatra alkalmatlannak találták.

A compó bukása

Az írásra viszont nem volt alkalmatlan: az Üdv néked, Arthur hatalmas sikert aratott, igaz, a könyv musical- és rajzfilm-feldolgozása már nyomokban sem tartalmazta azokat a morális dilemmákat, amiket White minden viccelődés és könnyed rész ellenére nem is elrejtett a könyvben, hanem ezek miatt írta meg újra az egész történetet – és az sem véletlen, hogy a csaták és a párbajok részletes leírását Maloryra hagyja – akit érdekel, nézzen utána ott. Megmaradt viszont egy olyan vidám történet, amit senki más nem tudott volna kihozni sem Maloryból, sem az Arthur-mondakörből, csak White, aki a maga háborús erőfeszítésének tartotta a könyv megírását, és akinek egészen az utolsó pillanatig elhisszük, hogy nincs hübrisz, nincs végzet, nincs kőbe vésve semmi, és talán az emberek sem olyan hülyék, mint a várárokban élő öntelt, zsarnoki compók.