A türoszi bíborfesték alighanem az antikvitás legdrágább és legelőkelőbb anyaga volt, ami nem is csoda: egyetlen unciányi anyag előállításához 250 ezer tengeri csiga lemészárlására volt szükség, és ez csak a jéghegy csúcsa, hiszen a festéket utána még el is kellett készíteni. Erre a célra csak három csigafaj volt alkalmas, a Stramonita haemastoma, a Murex (vagy Bolinus) brandaris és a Hexaplex trunculus, amelyek a Mediterráneumban és Észak-Afrika partvidékén élnek, a festék előállításában pedig leginkább a türosziak jeleskedtek, ezért is kapta innen a nevét a festék, és utána maga a szín is. Mivel ritka és drága volt, egészen a szintetikus lila festék feltalálásáig, illetve a recept feledésbe merüléséig a bíbort az előkelőséggel és az uralkodókkal azonosították, és ezzel a föníciaiak vagyonokat kerestek az ókorban.

A szenzációs carlisle-i lelet

A szín eredete sokáig rejtély maradt: bár a festékanyag nyomait néhány pompeji festményen és egyiptomi síron is megtalálták, magából a felhasználatlan anyagból addig egy morzsányit sem láttak, míg a carlisle-i római fürdő tavalyi ásatásán rá nem bukkantak egy egész golyóbisnyi türoszi bíborra, méghozzá a fürdő egykori lefolyójában. Ez Frank Giecco, a feltárást támogató Wardell Armstrong műszaki igazgatója szerint történelmi jelentőségű felfedezés: Észak-Európában biztosan nem találtak hasonlót, de nagy valószínűséggel az egykori Római Birodalom területén sem.

A fürdőre a helyi krikettklub bővítésekor találtak rá 2019-ben, az azóta előkerült leletek alapján pedig valószínű, hogy az itt lévő településnek szoros császári kötődései lehettek: az egyik legkorábbi itteni lelet két szoborfej volt, amely valószínűleg Septimus Severus császárt és feleségét, Julia Domnát ábrázolta. A mostani lelet is alátámasztja, hogy fontos helyszínről lehetett szó, a festéket pedig eredetileg valamilyen fontos épület díszítésére szánták.

Háromszor annyit ért, mint az arany

A lila díszítés márpedig hatalmas fényűzésnek számított: a festék egyes becslések szerint háromszor többet ért, mint a súlya aranyban, de Kassia St. Clair újságíró, a Secret Lives of Color című könyv szerzője még többre becsüli az értékét, legalábbis a római időket tekintve – szerinte az időszámításunk előtti negyedik század környékén egy türoszi bíborral festett ruha ért annyit, mint a súlya ezüstben, nem maga a festék. Ez később már röhejesen olcsónak tűnhetett; a negyedik században a kelme kilója az arany kilójának felelt meg. Ez annyira drága volt, hogy az időszámításunk szerinti negyedik században állítólag még egy római császár sem engedhette meg magának, hogy ilyen ruhát vegyen a feleségének.

A bíborfesték mindenesetre kétségtelenül nagyon drága holmi volt, aminek részben a történelmi nimbusza volt az oka. Mint St. Clair írja, a régészeti adatok tanúsága szerint időszámításunk előtt körülbelül 15 ezer éve már foglalkoztak Türosz környékén festékkészítéssel, a történet pedig a főníciaiak szerint magukkal az istenekkel kezdődött, illetve Melkarttal, a városok védelmezőjével, illetve az ő szeretőjével. Még inkább a szerető kutyájával, aki a tengerparton elkapott egy csigát, ami lilára színezte a száját, és ebben az ókori kereskedők azonnal meglátták a fantáziát. A rómaiak is: szerintük Herkules kutyája kóstolta meg a bíborcsigát, innen a felfedezés. Egyes történészek szerint maguk a főníciaiak is a görög bíborvörös (foinosz) szóról kapták a nevüket.

A türoszi festék mindenesetre idővel olyan márka lett, amiről még Homérosz is megemlékezett az Odüsszeiában („Apja nevét hallván, könnyét hullatta a földre, és bíbor köpenyét tüstént odavonta szemére”), sőt még Vergilius is az Aeneisban. Nem csoda, hogy ezek után mindenki bíborban akart járni – ám ahhoz, hogy ez szélesebb körben is hozzáférhető legyen, az egyik legelső szintetikus festék megjelenéséig, 1856-ig kellett várni, és emiatt olyan ritka a lila szín a nemzeti lobogókon is.

Macerás, lassú és büdös

A türoszi bíbor előállítása nemcsak drága volt, hanem macerás, lassú és büdös is, nem véletlen, hogy csak a várostól messze, 14 kilométeres távolságban működtek ezzel foglalkozó műhelyek. Az még csak hagyján, hogy a csigák mirigyéből csak egy csepp – méghozzá fokhagymaszagú – nedvet lehetett kipréselni, de ehhez az állatokat meg is kellett hagyni rohadni a napon. Mikor kellően megértek, kinyomták belőlük a nedveket (a különböző fajtákból különböző színű festékanyagot lehetett kinyerni). Az idősb Plinius szerint ehhez előzőleg le is kellett sózni az állatokat, majd kifőzni a festéket.

St. Clair szerint ez nem is sima vízben történt, hanem állott vizeletben, amiben tíz napig hagyták érni a festéket, ezután egy, esetleg két alkalommal is megáztatták benne a kelmét. Maga a vizelet használata még nem számított volna ritkaságnak: Rómában számtalan célra használták ezt az anyagot a tisztítószerektől a kozmetikumok készítéséig, a kelmefestésben azért volt fontos szerepe, mert az ammóniatartalma miatt az anyag jobban bevette a festéket. A türoszi bíbor esetében ez különösen jól működhetett, ugyanis egyebek mellett a szín tartóssága miatt is nagy becsben tartották a lila ruhákat.

Ehhez annyi tengeri csiga kellett, hogy a héjak már külön geológiai jelenségnek számítanak a festékkészítéssel foglalkozó műhelyek partjain, Karthágóban, Rodoszon, Szicíliában és Olaszország déli partvidékén. A folyamat így sem egyszerű, de a főníciaiak még titkos hozzávalókat is használtak a festékhez – csupa olyasmit, amit üzleti titokként tarthattak nyilván, mindenesetre az eredeti recept már rég feledésbe merült.

Császári pompa

Az, hogy a festékkészítés titkát a főníciai gyarmatokon is ismerték, azt is jelentette, hogy a recept elterjedhetett. És el is terjedt: az utolsók, akik tudtak róla, hogy hogyan kell türoszi bíbort előállítani, a konstantinápolyiak voltak. Addig viszont nagy becsben tartott tudásról volt szó: Julius Caesar után csak a római előkelők hordhattak bíbort (hadvezérek, praetorok, lovagok), később viszont császári privilégiummá vált a szín. Diocletianus mondjuk éppenséggel nem ragaszkodott hozzá, hogy csak a császár pompázhasson bíborban – de ahhoz igen, hogy az, aki erre vágyik, neki fizessen érte. Ez még mindig semmi ahhoz képest, hogy voltak idők, amikor a bíborszín viseléséért (ahogy a nadrágéért is) halálbüntetés járt, sőt ez diplomáciai bonyodalmakhoz is vezetett: 40-ben Mauretania királyát is azért gyilkolták meg Rómában, mert bíbor öltözékben tekintett meg egy gladiátormérkőzést. Más bűne, legalábbis a rómaiak szemében, nem volt; a két ország egyébként jó viszonyban állt egymással.

A lila vagy bíbor színt annyira összekötötték a nemességgel, hogy a (már nem türoszi festékkel készült) lila ruha még 1547-ben is komoly indulatokat váltott ki az uralkodókból: amikor Henry Howardot, Surrey grófját felségárulás vádjával kivégezték, az egyik vád ellene éppen az volt, hogy bíbor ruhát viselt (igaz, már régóta VIII. Henrik bögyében volt). Ez épp elég szigorú büntetésnek tűnik, de Henrik lánya, Erzsébet még tovább szigorított a ruházkodásra vonatkozó törvényeken, és megszabta, hogy bíbort csak a király és a szűkebb családja viselhet. A lila kisajátítása tulajdonképpen végigkövette a szín történelmi karrierjét: a hatodik századi Perzsiában a lila a királyé volt, ami miatt az uralkodás szimbólumának is számított, de ez azt is jelentette, hogy kedve szerint adományozhatta a türoszi festékkel színezett holmikat.

A bizánci bíbor

Bizáncban mégis megmaradt a festékkészítés tudománya: ennek állít emléket a bíborban születettek hagyománya is, amivel a trónörökösök nemességét és uralkodáshoz való jogát próbálták idejekorán bebiztosítani. De mint tudjuk, semmi sem tart örökké: Konstantinápoly 1453-as elestével a türoszi bíbornak, legalábbis úgy tűnt, végképp befellegzett. Könnyen lehet, hogy a festék napjai már így is meg voltak számlálva, egy 2007-es kutatásban ugyanis megvizsgálták az ősi csigaházhalmokat, és rájöttek, hogy míg az aljukon nagyobb termetű példányok voltak, a fogás idővel egyre rosszabb lett: akkora volt a festék iránti igény, hogy az alapanyagául szolgáló állatok eddigre már valószínűleg a kihalás szélére jutottak.

Ez rossz hír volt az igazi bíborra vágyó divatfik, sőt még a katolikus egyház számára is, ugyanis a bíborosok olyan ruhákat hordtak, amit az itt készült festékkel színeztek. Valamit tenni kellett: II. Pál pápa végül 1464-ben elrendelte, hogy a bíborosok vörös, ne lila ruhát viseljenek. A reform sikerült, de ez nem jelentette azt, hogy gazdaságosabb lett volna az egyházi elit felruházása, a kármintetűből előállított festék ugyanis majdnem olyan drága volt, mint a türoszi bíbor – de legalább volt, viszont előkelőségben nem vehette fel a versenyt az eredetivel.

Itt némi probléma adódik a bíbor definíciójával: az idősb Plinius szerint a türoszi festék egyszerre volt rózsás és feketébe hajló, miközben csillámlott is. Charlene Elliott történész szerint a vöröses és az alvadt vérre egyaránt emlékeztető árnyalat tette különösen vonzóvá a türoszi festéket: egyszerre szimbolizálta a vért, a napot és az életet. A most előkerült festék, illetve azok a tárgyak, amiket ezzel díszítettek, viszont mai szemmel határozottan lilának tűnnek – igaz, a színek leírása nem éppen egyszerű feladat, a liláé pedig különösen nem az.

A lila titka

A lila másodlagos szín, vagyis csak két elsődleges szín keverésével lehet létrehozni. Egyebek mellett ez is magyarázza, hogy miért született olyan sokféle leírás róla, és milyen titkokat őrizhettek a türoszi festékkeverők: a szín létrehozásához többféle csiga nedve és a sós tengeri levegő is kellett. Hogy ez mennyire nem egyszerű feladat, azt nemcsak a festék horribilis ára és csigaszükséglete érzékelteti jól, hanem az is, hogy egy lelkes amatőr kutató, Mohammed Ghassen Nouira Tunéziában 16 évet szánt arra, hogy kikísérletezze az igazi türoszi bíbort. Ehhez a némileg homályos görög és római forrásokon kívül nem sok segítsége akadt: ahogy Maria Melo, a lisszaboni NOVA Egyetem restaurátorprofesszora is felhívta rá a figyelmet, a festékkészítőknek nem állt érdekében írásba foglalni a titkos receptet. Melo szerint az eredeti türoszi szín több pigmentmolekulából áll össze: a kék indigóból, a lila 6,6’.-Dibromoindigóból és a vörös indirubinból. És ez még nem minden: az érleléstől, a különböző felhasznált csigafajtáktól, a levegőtől, a fénytől és az adalékanyagoktól is függ, hogy milyen lesz a végeredmény.

Johannisz Karapanagiotisz, a thesszaloniki Arisztotelész Egyetem vegyésze szerint a nedv a napsütés hatására néhány perc alatt színt kap, de hogy milyet, az a napon töltött időtől és a csiga fajtájától is függ. Mindennek ellenére Nouira végül sikerrel járt: a különböző prototípusokat régészeti leletekkel is összevetette, míg végül kikísérletezte azt a festéket, ami szerinte leginkább hasonlíthat az eredetire, az általa festett kelmék pedig már megfordultak a British Museumban és a Bostoni Szépművészeti Múzeumban is. Az már csak hab a tortán, hogy a BBC cikke szerint mindeközben valóságos művésze lett a tengeri csiga elkészítésének.

link Forrás

A most előkerült festékgombócból még ennél is több kiderülhet a rejtélyes, aranynál is többet érő festékről, de nem valószínű, hogy Nouirán kívül túl sokan foglalkoznának a készítésével – már csak azért sem, mert az alapanyagául szolgáló csigák 1453 után ismét veszélyben vannak, csak már nem a túlhalászat, hanem a globális felmelegedés és a környezetszennyezés pusztítja őket.

Függetlenedés a tárgytól

De miért éppen a lila kapott ilyen kitüntetett figyelmet? Elliott szerint az önmagában még nem elegendő, hogy a készítéséhez használt festék drága volt: valamikor a történelem során a szín elvált az anyagtól. A negyedik és hatodik század között ez végképp megszilárdult: minden, ami a császárhoz tartozott, úszott a lilában, I. León bizánci császár pedig még azt is elrendelte, hogy a császári ediktumokat lila tintával írják alá. A lila annyira fontos lett, hogy még visszamenőleg is mindent beliláztak, amit királyinak vagy előkelőnek akartak láttatni: mivel a bizánci császárok Isten földi helytartójának tekintették magukat, valahol természetes volt az az igény is, hogy Jézust és Szűz Máriát is lilában ábrázolják.

Elliott szerint a rómaiaknál a lila iránti vágy már valóságos őrületként jelent meg, és hiába teltek az évek, a szín nimbusza valamennyire megmaradt még akkor is, amikor a festék előállítása már nem volt annyira idő- és energiaigényes. Nem véletlen az sem, hogy William Henry Perkin, a szintetikus lila festék feltalálója is egyenesen a türoszi bíborhoz nyúlt vissza: hiába volt az ő festéke egészen más árnyalatú, jó ötletnek érezte ezzel reklámozni. Perkin egyébként a kinin előállításán fáradozott, amikor 1856-ban véletlenül felfedezte a festéket. Ugyanebben az évben Henri de Lacaze-Duthiers francia biológus pedig egy másik fontos felfedezést tett: a tengeri csigák megfigyelése közben rájött, hogy a nyálkájuk a sós tengeri levegőn elszíneződik és kiváló festékanyag készíthető belőle, ebből pedig az is kiderült, hogy mi lehetett a türosziak titka. Nouira kísérletei be is bizonyították, hogy mekkora munka van a festék előállításában, de a beszámolója szerint megéri a fáradság: az így megfestett kelme színjátszó, lila, vörös és fekete, nem csoda, hogy az idősb Plinius sem tudta tökéletesen leírni, hogyan is néz ki az igazi türoszi bíbor.