Monaco nemcsak a pénzmosók paradicsoma, hanem a polipoké és a cápáké is

Monaco tetején, egy sziklán, nyolcvanöt méterrel a tenger fölé magasodva áll egy épület. Az ember azt hinné, hogy az a hercegi palota (miért is ne lehetne az), esetleg, a városállam hírét ismerve valami baromi drága autószalon, hiszen itt Porsche 911 Targa alatt az ember képtelen létezni, de nem: ez egy oceanográfiai múzeum, I. Albert monacói herceg megvalósult álma. Ráadásul nem is ez az egyetlen. Albert, a „tudós herceg”, aki 1889-től 1922-es haláláig uralkodott a városállamban, megalapította a Nemzetközi Hidrográfiai Szervezetet és a helyi antropológiai múzeumot, ráadásul humanista tudósként és kutatóként 1903-ban egy nemzetközi békeügyi szervezetet (Monaco International Institute for Peace) is létrehozott.

Ez utóbbi nem muzsikált túl fényesen: Albert hiába próbált közvetíteni Franciaország és Németország között, kitört az első világháború, a szervezetet mégis az ENSZ és az Interpol elődjének tartják. Albert egyik legnagyobb műve az oceanográfiai múzeum, amitől azt remélte, hogy egybekovácsolja a világ tengerkutatóit és a tenger védelmezőit, amellett, hogy a nagyközönséget is megismerteti a mélység titkaival.

Cthulhu katedrálisa

Miután a hercegi palota már megvolt valamivel arrébb, mire a múzeum 1910-ben megépült, a helyszínválasztás nem igazán tekinthető szimbolikusnak, de talán mégis az: az épület a tenger felől uralja a látképet; nagyobb, mint a katedrális, a szikla folytatásaként magasodik az öböl fölé, a tér felé néző homlokzatát pedig polipok, rozmárok, tengeri állatok díszítik, valamint húsz kutatóhajó neve olvasható rajta – ezek közül a legismertebb talán a Fram, Amundsen és Nansen hajója, de helyet kapott köztük Albert saját hajója, a Hirondelle is.

És ez még csak a homlokzat, mert odabent aztán elszabadul az őrület. A padlók mozaikján lámpáshalak kergetőznek polipokkal, a grandiózus lépcsőket kagylók díszítik: nem is múzeum ez, hanem a tengernek emelt templom. Nem csoda, hogy Albert csak egy szobrot kapott benne, amin egyébként teljesen úgy néz ki, mint a mirelit halrudacskákat friss fogásként eladni próbáló Iglo kapitány: hiába volt herceg, nemcsak rajongott a tengerért, hanem a már említett Hirondelle és a homlokzaton szereplő Princess Alice fedélzetén járta is, a kutatásainak eredményeit pedig 110 kötetben publikálta is. A múzeumban a kutatóhajók felszereléséből is láthatók műtárgyak, de a legnagyobb szenzáció kétségkívül az alagsor, ahol az akváriumok vannak: itt az ember tényleg a tenger mélyén, sőt, inkább egy másik bolygón érezheti magát. Ez még 2026-ban is meghökkentő élmény, de a múzeum megnyitásakor egészen hihetetlennek tűnhetett.

Hogy mekkora szenzáció, azt mi sem mutatja jobban, mint annak a 8 év körüli kislánynak az öröme, aki életében először pillanthatta meg Szenillát (egy palettás doktorhalat, Paracanthurus hepatus). A Némó nyomában Pixar-rajzfilmből ismert figura láttán először heves ugrálásba kezdett, majd egy öblöset fingott, aminek a hangja végiggördült az ódon termeken, de ez egy cseppet sem zavarta; ekkor döntöttem úgy, hogy az életben még legalább egyszer megpróbálok ennyire megörülni valaminek. Itt nem sikerült, szerencsére, de ez nem azt jelenti, hogy rossz lett volna a múzeum, sőt. De ez már az alagsorban, az akváriumoknál történt, odáig meg még el is kell jutni.

Cousteau és a rozmárok

A múzeum bejárata már önmagában is tiszteletet parancsol, az meg pláne, hogy ki van állítva előtte az a kétszemélyes kis tengeralattjáró, amit Jacques-Yves Cousteau tengerkutató használt a merüléseihez (Cousteau 1958 és 1988 között az intézmény igazgatója volt). A polipok és rozmárok árnyékában aztán be lehet lépni az előtérbe, ami ugyanolyan lenyűgöző, mint a múzeum többi része: akárhová néz az ember, a tenger néz vele szembe. És akkor még nem indult meg az akváriumok felé, ahol cápák, ráják, bohóc- és doktorhalak úszkálnak, a legnagyobban két emelet magasan, két oldalról megfigyelhetően – ebben akad teknős és cápa is, nem is beszélve a többi fajról. A múzeumban összesen 4000 tengeri állatfaj és nagyjából 200 különböző puhatestű tekinthető meg, változatos felosztásban, de ember legyen a talpán, aki képes mindet felfedezni.

A tájékozódást táblák és tabletek segítik, de gyakran még egy-egy kisebb akváriumban is nehézséget okoz megkülönböztetni egymástól őket. Itt merült fel bennem a kérdés, hogy vajon nem túl kicsik-e ezek az akváriumok ahhoz, hogy komfortosan lehessen tartani bennük az itteni fajokat, erre viszont a múzeum tájékoztató anyagai között nem találtam választ – ami valószínűleg az lenne, hogy igen, hiszen gyakran antropomorf módon túlbecsüljük a szabadságot, és alábecsüljük a folyamatos ellátás adta biztonságot. No és persze a világ egyik vezető oceanográfiai intézményében nem fogják elmérni a méreteket, mint Pistike a gömbakváriumban tartott aranyhallal.

Oldfield a halszagban

A mélyben halk tengerzúgás és kék fények fogadják a nézőt, ezzel is ráerősítve a földöntúli hangulatra; akinek megvan, bizonyára eszébe jut Mike Oldfieldtól a Távoli Föld dalai, aztán persze a regény is. A lépcsőfordulóban pingvinszobor, a plafonról bálnacsontváz lóg; még a vécében is kék fények világítanak, a piszoár mellett pedig apró tábla figyelmeztet arra, hogy a készülék gyakorlatilag vízmentesen működik. Ilyen a mozikban is van, de itt valahogy helyénvalónak tűnik. Aztán jön az alászállás a fingós kislányhoz.

A sötét termekben folyamatos, enyhe halszag terjeng, ami nem is csoda, hiszen úszkál itt vagy hatezer hal, a többi szörnyetegről nem is beszélve: egy tartályban medúzák köröznek, egy másikban tengeri uborkák hömbölögnek – nekik, úgy tűnik, alig kell hely. Külön részleget kapott az Adria és a korallzátonyok, ami azért is érdekes, mert ez utóbbiban a múzeum kifejezetten erős: nemcsak látványosak az itt élő állatok, hanem 1981-ben itt sikerült először mesterséges körülmények között korallokat szaporítani, ami már csak azért is fontos, mert a zátonyok talán még sosem voltak rosszabb helyzetben a világtörténelem során, mint most. Ahogy Albert, úgy Jean Jaubert, a Nizzai Egyetem korallkutatója is megelőzte korát: a herceg azért, mert már a századfordulón elkezdett aggódni az óceán egészségéért, a korallkutató pedig azért, mert 40 évvel azelőtt, hogy elkezdték volna kongatni a vészharangot, tett valamit a zátonyok ökoszisztémájának megőrzéséért.

A tenger mélyén azért élnek fura alakok is. Az akváriumok között fotelek várják a nézőket, hátha előkerül egy-egy rejtőzködő látogató– egy egész napot el lehetne tölteni itt, a kék halszagban. Mellékszál, de némileg hátborzongató belegondolni, hogy milyen karbantartási munkák folyhatnak az akváriumokban: valamivel följebb, az egzotikus növények kertjében is úgy burjánzik a természet, hogy ott a meredek hegyoldalon valószínűleg kertészek sokasága ügyel rá, hogy virágozzék ezer kaktusz. Ez a víz alatt még macerásabb lehet – igaz, itt nem kaktuszok között kell dolgozni, hanem cápák és ráják között, azok viszont legalább talán arrébb tudnak menni.

Az akváriumoktól az út a konyhán át a teknősökig vezet, egy kilátóterasszal, ahonnan az öblöt lehet megnézni. Miután a múzeum egy hosszú szöveget rakott ki arról, hogy elkötelezett a tengeri teknősök megóvása mellett, kicsit különös egy példányt egy gyerekmedencényi helyen, a tűző napon látni, de bizonyára tudják, mit csinálnak – a teknős mindenesetre nem nagyon kíváncsi a látogatókra, egy kicsit feljön a felszínre, aztán bemegy duzzogni a kövek alá, hiába veri az akvárium oldalát egy feldühödött gyerek meg a hülye apja. Vagy talán éppen ezért.

Melyik tébolydából szökhetett meg?

A múzeum felső részén időszakos kiállítások kaptak helyet, illetve egy állandó is, ami Albert hőstetteiről, a hajókról és az expedíciókról szól. Meglepő módon a tengeri halakhoz történő leereszkedés nem hagyott bennem olyan mély nyomot, mint Móra Ferencben, aki szintén járt itt, hülyének is nézték érte („melyik tébolydából szökhetett meg, aki ezen a helyen oceanográfiai múzeumba akar menni?”): az igazán érdekes az volt, hogy hogyan jöhetett létre ez az intézmény. Ez bizony egy uralkodó súlyos őrülete volt, nagyjából olyan, mint Orbán Viktornak a focistadion, és mindent összevetve talán ez sem volt olcsóbb: százezer tonnányi kő, tizenegy év építkezés, hatalmas akváriumok, két alapítvány és két komolyan felszerelt kutatóhajó nem jön ki két fillérből. Albert javára legyen mondva, hogy már azelőtt elkezdte verni az asztalt, hogy ez bárkinek eszébe jutott volna; olyan műszaki megoldásokat talált ki a tengermélyi megfigyelésekre, amilyeneket előtte még senki; festőket vitt magával az expedíciókra, hogy minél pontosabban dokumentálja az általuk felfedezett új fajokat, és hosszú évekre biztosította a monacói tengerkutatás jövőjét is a Párizsban bejegyzett alapítvánnyal. Mert lehet, hogy pacifista volt, de hülye nem: akármi lesz, gondolhatta, Párizs csak megmarad, Monaco viszont a világ második legkisebb államaként azért nem egy életbiztosítás, ha hosszú távú tervekről van szó.

400 kiló/másodperc

És ahogy a díszteremben vetített filmből, az időszaki kiállításból és az itt elhelyezett fényképekből kiderült, hosszú távú tervekre szükség is van: másodpercenként 400 kiló szemét kerül a tengerbe, a hajók ballasztvizézben szállított invazív fajok veszélybe sodorják az őshonosok túlélését, a globális felmelegedés pedig már a meglévő állatoknak is leküzdhetetlen problémát jelent. Ehhez jön még a túlhalászat, a tengerek savasodása és a többi baj: az óceán templomának főtermében, egy sarokra Albert szobrától ezeket sorolják a tablók, és bár igyekeznek optimista válaszokat adni, nem igazán lehet. A múzeumot egy olyan korban emelték, amikor a tenger még kimeríthetetlen erőforrásnak mutatkozott, de Albertnek már akkor feltűnt, hogy nem az, és bár az intézmény igyekszik a herceg humanista és tengerbarát üzenetét megőrizni (a falakon külön napi menüt közölnek arról, hogy mit esznek aznap az akvárium hús- vagy növényevő lakói, a tengervizet pedig folyamatosan tisztítják és cserélik a sziklák mögött meghúzódó gépházban), úgy tűnik, hogy humanizmusból és tengerbarátságból is egyre kevesebb van ebben a világban.

Pontosan nem lehet tudni, hogy a múzeum 1910-es megnyitása óta hány tengeri faj pusztult ki véglegesen, és hány sodródott végveszélybe, de egy biztos: a múzeum még legalább száz évig nyugodtan bírja a megpróbáltatásokat, pláne úgy, hogy egyes fajokat itt biztosabban meg is lehet őrizni az utókornak, mint természetes közegükben, és visszatelepítéssel javítani is lehet azokon a károkon, amiket az ember okoz. És ehhez az egészhez egy szent őrült kellett, aki Monacóban nem luxusjachtokra, sportautókra vagy kokainra költötte a pénzét, hanem tengerkutatásra, amivel hagyományt is teremtett: az utána jött hercegek hiába szórták a pénzt ide-oda, erről az örökségről nem mondtak le, ezzel pedig a kis városállam be is biztosította a helyét a világ nagyjai között.