Létezik demokrácia választás nélkül?

november 20.
tudomány

A képviseleti demokrácia egyik alapvetésének tekintjük, hogy a polgárok választásokon döntik el, kikre bízzák a közügyek intézését. A választási verseny, a politikai pártok és a parlamenti képviselet olyan természetes elemei lettek a modern demokráciának, hogy nehéz elképzelni, milyen lehetne egy ezek nélkül működő politikai rendszer. Pedig a választás egyáltalán nem az egyetlen lehetséges módja annak, hogy egy közösség kiválassza a döntéshozóit. Az ókori athéni demokráciában például a közhivatalok jelentős részét sorsolással töltötték be, és egyre több kortárs politikatudós gondolja úgy, hogy érdemes lenne visszatérni ehhez a gyakorlathoz.

A társadalmi, gazdasági kérdésekkel foglalkozó Freakonomics Podcast november 6-i adása azt a provokatívnak tűnő kérdést járja körül, hogy vajon a demokrácia megújításának legjobb módja nem a választások felszámolása lenne-e. A beszélgetés két meghatározó szereplője Hélène Landemore, a Yale Egyetem politikatudományi professzora, valamint Terry Bouricius vermonti törvényhozó, a sorsolásos demokrácia egyik legismertebb amerikai képviselője. Mindketten úgy vélik, hogy a választási rendszer nem egyszerűen rosszul működik, hanem olyan ösztönzőket teremt, amelyek eleve a politikai hatalom megszerzésére legalkalmasabb, de nem feltétlenül a közjó iránt leginkább elkötelezett embereket juttatják döntési helyzetbe.

A kiindulópontot az amerikai politikai rendszer válsága adja. A választók jelentős része elégedetlen mindkét nagy párttal, miközben a választásra jogosultak körülbelül fele részt sem vesz a szavazásokon. Terry Bouricius szerint az amerikai választási rendszer „szinte minden más választási rendszernél elavultabb és antidemokratikusabb”. A probléma szerinte nem pusztán az, hogy a választásokon időnként rossz politikusok győznek. Maga a versengő politikai logika jutalmazza azokat, akik képesek félelmet kelteni, ellenségeket kijelölni, és a választókat érzelmileg mozgósítani. Ez a gondolat és jelenség Magyarországon sem ismeretlen, sokan ezzel is magyarázták a Fidesz 16 évig tartó hatalmát.

A hatalomra vágyók problémája

Bouricius korábban maga is politikusként dolgozott: egy Vermont állambeli kisváros, Burlington önkormányzati testületének tagja, majd vermonti állami törvényhozó volt, és három különböző politikai párt alapításában is részt vett. Saját magát „felépülő politikusnak” nevezi, mert szerinte a politikai hatalom megszerzésének vágya könnyen függőséggé válhat. A választási versenyben ugyanis nem feltétlenül azok jutnak előre, akik a legjobb közpolitikai megoldásokat kínálják, hanem akik a leghatékonyabban képesek megszerezni és megtartani a hatalmat.

„A választásokra épülő rendszer természetes ösztönzői miatt azok, akik hajlandók hazudni és nárcisztikusak, kifejezett előnyben vannak” – mondja Bouricius. Szerinte a választási kampányokban a félelem és a gyűlölet felkorbácsolása hatékony eszköz, mert a politikusoknak elsősorban a győzelemhez szükséges támogatást kell megszerezniük, nem pedig a választók alapos tájékoztatását vagy a társadalmi problémák közös megoldását elősegíteniük. (Ez a jelenség sem ismeretlen a magyar politikában, gondoljunk csak a Fidesz kék plakátjaira.)

A választók informáltságának is vannak rendszerszintű korlátai. Egy több millió embert megmozgató választáson rendkívül kicsi a valószínűsége, hogy egy egyéni szavazat eldöntse az eredményt. Emiatt az állampolgárok többségének nincs különösebb ösztönzője arra, hogy részletesen tájékozódjon a jelöltekről és a szakpolitikai kérdésekről. A választási kampányok viszont éppen az érzelmi reakciókra építenek, és a politikusok számára sokszor kifizetődőbb az ellenfelek lejáratása, mint a bonyolult problémák megértése.

Bouricius szerint a választások nemcsak a politikai versenyben részt vevők személyiségét torzíthatják, hanem már a jelöltek kiválasztásánál is súlyos egyenlőtlenségeket teremtenek. A politikai induláshoz szabadidő, pénz, kapcsolatok és megfelelő társadalmi háttér szükséges. Így a választók valójában eleve egy szűk, társadalmilag torzított csoportból választhatnak. Az amerikai Kongresszus tagjai között például sok a milliomos, az ügyvéd és a vállalkozó, miközben a hétköznapi munkavállalók, a bérlők vagy a szegényebb társadalmi rétegek tapasztalatai jóval kevésbé jelennek meg a törvényhozásban. Magyarországon ennél még egyszerűbben tetten érhető torzítások is vannak: gondoljunk csak arra, hogy még most is mennyivel több férfi kerül a Parlamentbe, mint nő.

Bouricius saját vermonti törvényhozói tapasztalatával példázza a problémát. Egy lakhatási törvényjavaslat vitájában azt tapasztalta, hogy a bizottság tagjai elsősorban saját társadalmi kapcsolataikból származó anekdotákra támaszkodtak, nem pedig statisztikai adatokra vagy a bérlők képviselőinek beszámolóira. Amikor megvizsgálta, hány bérlő ül a bizottságban, egyet sem talált. A teljes, 150 fős képviselőházban pedig mindössze egyetlen bérlőt sikerült azonosítania, miközben Vermont lakosságának csaknem egyharmada bérelt lakásban él.

A különböző társadalmi helyzetből érkező emberek pedig más-más információkkal és tapasztalatokkal rendelkeznek, amelyek együttesen jobb döntésekhez vezethetnek. Bouricius az úgynevezett Hong–Page-tételre hivatkozik, amely szerint bizonyos problémák megoldásában a gondolkodásmódok és a tapasztalatok sokfélesége fontosabb lehet, mint az egyéni szakértelem. Egy homogén döntéshozó csoport tagjai ugyanis gyakran hasonló dolgokat tudnak, és ugyanazokat a szempontokat hagyják figyelmen kívül.

A választási verseny korlátainak felismerésének azonban nem feltétlenül kellene azt jelentenie, hogy maguktól a választásoktól kellene megszabadulnunk - véli Bördős Éva, a sorsolásos demokrácia hazai elterjesztésén dolgozó DemNet igazgatója, aki szerint érdemes inkább azt megvizsgálni, hogy a választások mellett milyen más módokon lehetne bevonni az állampolgárokat a demokratikus döntéshozatalba.

„Én jóval kevésbé vagyok radikális Terry Bouriciusnál – mondja Bördős. – Szerintem nem az az igazán érdekes kérdés, hogy szükségünk van-e választásokra, hanem az, hogy miért gondoljuk azt, hogy a demokrácia lényegében kimerül a választásokban. A választások nélkülözhetetlenek a politikai elszámoltathatósághoz, de önmagukban nem biztosítják, hogy az állampolgárok érdemben beleszólhassanak a közös ügyeik alakításába. A közösségi gyűlések nem a képviseleti demokrácia alternatívái, hanem annak nagyon fontos kiegészítői lehetnek.”

A DemNet egy magyar nyelvű videót is készített a közösségi gyűlések megértéséhez.

Forrás

Az athéniak már ismerték a megoldást

A választások lehetséges alternatívája a sorsolás, amikor a politikai döntéshozókat nem választják, hanem véletlenszerűen kiválasztják az állampolgárok közül. Ez hasonló ahhoz, ahogyan az esküdtszékek tagjai kerülnek a bíróság elé az angolszász országokban. A kiválasztottak meghatározott ideig, megfelelő szakmai háttér és tájékoztatás segítségével, közösen vitatják meg a rájuk bízott kérdéseket, majd döntéseket hoznak.

Hélène Landemore szerint az ókori görögök nagyon is tisztában voltak azzal, hogy milyen veszélyeket rejt a hatalom megszerzésére irányuló személyes ambíció. „A görögöknek igazuk volt. Tudták, hogy nem szabad hatalmat adni azoknak, akik hatalomra vágynak” – fogalmaz. A klasszikus athéni demokráciában ugyanis a legtöbb közhivatalt nem választással, hanem sorsolással töltötték be.

Bouricius Arisztotelész megállapítását idézi: „A sorsolás demokratikus, a választás oligarchikus”. Szerinte az amerikai alapító atyák is tisztában voltak ezzel a különbséggel, ám ők nem valódi népuralmat akartak létrehozni. A választási rendszer éppen azt a célt szolgálta, hogy a politikai döntések a vagyonosabb, műveltebb és társadalmilag függetlennek tekintett rétegek kezében maradjanak.

A sorsolásos demokrácia azért tűnt el a modern politikai gondolkodásból, mert a 17–18. századtól egyre inkább az egyéni beleegyezés és a választásokon keresztül kifejezett politikai akarat vált a hatalom legitimációjának alapjává. Landemore szerint a felvilágosodás korában az egyéni ítélőképesség és racionalitás felértékelődése is hozzájárult ahhoz, hogy a véletlenszerű kiválasztás háttérbe szorult. A statisztikai tudomány, amely lehetővé tette a reprezentatív mintavétel tudományos megalapozását, csak a 19. században alakult ki.

Landemore szerint azonban a véletlenszerűen kiválasztott emberek nem kevésbé alkalmasak a közös ügyek eldöntésére, mint azok, akik önként jelentkeznek politikusnak. A politikai egyenlőség ugyanis nem azt jelenti, hogy csak a magabiztos, jól képzett, jó kapcsolatokkal rendelkező embereknek kell lehetőséget biztosítani a közügyek alakítására. „Nem szabad megkülönböztetést tennünk az emberek között az önbizalmuk, a tudásuk vagy a származásuk alapján, amikor a közjót érintő kérdésekről van szó” – mondja. A véletlenszerű kiválasztás olyan embereket is bevonhat a politikába, akik soha nem indulnának választáson, nem járnak politikai gyűlésekre, és nem tartják magukat alkalmasnak arra, hogy közéleti kérdésekben véleményt nyilvánítsanak. Pedig a politikai közösséghez ők is hozzátartoznak. A megfelelően megszervezett tanácskozásokon pedig a moderálás és a csoportmunka eszközeivel biztosítható, hogy a hangosabb, dominánsabb résztvevők ne nyomják el a visszahúzódóbbakat.

Bördős Éva is egyetért azzal, hogy a sorsolás egyik legfontosabb demokratikus ígérete, hogy olyan emberek előtt is megnyitja a részvétel lehetőségét, akik egyébként soha nem kerülnének döntéshozói pozícióba. De, mint mondja, „önmagában attól, hogy véletlenszerűen választunk ki embereket, még nem lesz egy folyamat reprezentatív, inkluzív, vagy valóban jó minőségű. Ehhez rengeteg egyéb feltételnek is fenn kell állnia.”

Mit tudnak a hétköznapi emberek?

A sorsolásos demokrácia egyik fontos intézménye a közösségi gyűlés. Ezeken véletlenszerűen kiválasztott állampolgárok vesznek részt, akik egy adott közpolitikai kérdést több hónapon keresztül tanulmányoznak és vitatnak meg. A folyamatnak rendszerint három szakasza van: először a résztvevők szakértőktől és különböző érdekcsoportoktól tájékozódnak, ezt követi a közös mérlegelés, majd a javaslatok és döntések kialakítása.

Landemore szerint a reprezentativitás nem csupán azt jelenti, hogy a résztvevők demográfiai összetétele hasonlít a teljes társadaloméhoz. A különböző tapasztalatok és nézőpontok olyan információkat hozhatnak be a döntéshozatalba, amelyek egy hagyományos politikai testületből hiányoznának.

A sorsolásos kiválasztás ráadásul csökkentheti a politikai polarizációt is. A résztvevők nem egy párt vagy politikai tábor képviselőiként érkeznek, hanem magánemberekként, akiknek egy konkrét problémára kell közös megoldást találniuk. Landemore szerint a hagyományos parlamenti vitákban egyre kevésbé a másik fél érveinek megértése, sokkal inkább a politikai lojalitás dominál. A közösségi gyűléseken viszont a résztvevőknek ténylegesen együtt kell gondolkodniuk, hiszen nem a következő választáson elérhető politikai előny, hanem a közös döntés minősége a tét.

A modell gyakorlati alkalmazására Magyarországon is volt már több példa önkormányzati szinten. A főváros, Újbuda, Terézváros, a II. kerület, Érd, és Miskolc is kipróbálta már ezt a megoldást bizonyos kérdésekben.

Alkotmányozás

Izlandon a 2008-as pénzügyi összeomlás után próbálkoztak hasonlóval az ország alkotmányozási folyamata során. A bankok és a politikai elit összefonódása olyan mértékben megrendítette a közbizalmat, hogy az ország alkotmányának újragondolása is napirendre került. Landemore elmondása szerint a folyamatban először egy 950 véletlenszerűen kiválasztott állampolgárból álló testület fogalmazott meg ajánlásokat, majd egy 25 tagú, választáson kiválasztott, de politikusokat kizáró alkotmányozó tanács dolgozott az új szövegen. Az izlandi kezdeményezés végül nem vezetett új alkotmány elfogadásához,

Írországban viszont a sorsolással összeállított testületek több jelentős társadalmi kérdésben is politikai áttörést segítettek elő. A 2015-ös, az azonos neműek házasságáról szóló referendumot megelőzően egy olyan konvent vizsgálta meg a kérdést, amelynek kétharmada véletlenszerűen kiválasztott állampolgárokból, egyharmada pedig politikusokból állt. A testület a házasság intézményének kiterjesztését javasolta, az ezt követő népszavazáson pedig a választók több mint 60 százaléka támogatta az azonos nemű párok házasságát. Néhány évvel később az abortusz alkotmányos tilalmának eltörlését is egy sorsolásos testület vitatta meg, és az általa támogatott változtatást szintén népszavazás erősítette meg.

Franciaországban a köztársasági elnök, Emmanuel Macron kezdeményezésére 150 sorsolással kiválasztott állampolgár részvételével jött létre az éghajlatváltozással foglalkozó állampolgári konvent. A résztvevők 149 javaslatot fogalmaztak meg, többek között a nagy környezeti terhelésű termékek reklámozásának korlátozásáról és a vállalati osztalékok megadóztatásáról. A javaslatok jelentős része azonban a kormányzati és minisztériumi feldolgozás során felhígult. Landemore mégis fontos eredménynek tartja a folyamatot: a konvent hatására a klímaváltozásról folytatott közbeszéd megváltozott, és az állampolgári gyűlések intézménye is széles körben ismertté vált.

Döbrentey Dániel, a Társasága a Szabadságjogokért választási szakértője arra hívja fel a figyelmet, hogy a döntéshozók sorolásos kiválasztásának ötlete több irányból is kikezdhető módszer: egyrészt az ötletgazdák vágyaival szemben ez is magában hordozza a „politikusi kaszt” létrejöttének, az elitizálódásnak a veszélyét. Szerinte akarata ellenére senkire nem lehet rákényszeríteni, hogy választható (jelen esetben sorolható) legyen, ezáltal viszont itt is szelekció alakul ki a potenciális döntéshozók körében: meghatározó lesz, hogy egyáltalán ki vállalja a sorsolhatóságot. Azok az akadályok, amelyek bizonyos társadalmi csoportokat strukturális okokból akadályoznak a közéleti részvételben, itt is kiütköznek, így például a családi vagy munkahelyi kötelezettségek okozta időhiány vagy a szubjektíven megélt kompetenciahiány. De szerepet játszhatnak a távolmaradásban érzelmi okok is, vagy az az egyszerű megfontolás, hogy valaki nem akar döntéshozóvá válni.

A másik probléma Döbrentey szerint a számonkérhetőség: a hagyományos értelemben vett, szavazás útján történő választás nemcsak legitimációt ad, hanem el is veszi azt, amennyiben az újrainduló politikust nem választja meg a politikai közösség. Ezzel összefüggésben akárhogy is döntenénk, súlyos ellentmondás keletkezik. Az első esetben nem veszünk tudomást arról, hogy egy sorsolással kiválasztott döntéshozó is elveszítheti a bizalmat, és a következő sorsolásnál ismét bekerül a kisorsolhatók körébe, ezzel kizárva azt a szempontot, hogy a politikai közösség már nem bízik benne, és nem akar számára döntéshozói jogosítványokat adni. A második esetben kizárjuk a bizalmat elveszett döntéshozót abból, hogy újra sorsolható legyen. Ezzel viszont a sorsolás valódi véletlenszerűsége, mindenki számára egyenlő esélyeket kínáló jellege sérül – arról nem beszélve, hogy ki, milyen eljárásban és milyen legitimációval döntene arról, hogy valaki már nem sorsolható?

A politikusok nélküli demokrácia intézményrendszere

Bouricius szerint viszont még az sem elegendő, ha időnként közösségi gyűléseket hívnak össze, amelyek ajánlásokat fogalmaznak meg a választott politikusok számára. A nagy horderejű közpolitikai döntéseket fokozatosan ki kellene venni a politikusok kezéből, és sorsolással kiválasztott testületekre kellene bízni.

Az általa elképzelt rendszer nem egyetlen, véletlenszerűen összeállított parlamentből állna, hanem egymással együttműködő intézmények hálózatából. Lennének olyan testületek, amelyek a közpolitikai napirendet határozzák meg, mások egy-egy terület – például a lakhatás vagy az egészségügy – szabályozási javaslatait dolgoznák ki, és megint mások, a nagyobb létszámú szakpolitikai esküdtszékek hoznák meg a végső, kötelező érvényű döntéseket.

A rendszerben a szakértői és hivatali apparátusnak is fontos szerepe maradna. Bouricius szerint a politikusok valójában ma sem maguk végzik a törvényalkotás jelentős részét: a kutatás, az előkészítés és a normaszövegek megírása a szakapparátus feladata. A különbség az lenne, hogy a hivatalnokok nem a választási szempontokat követő politikusoknak, hanem a sorsolással kiválasztott, reprezentatív testületeknek tartoznának felelősséggel. Ma ez a reláció Magyarországon az önkormányzatokban is megvalósul, hiszen ott is a hivatalban van a szaktudás, a hivatal dolgozik a választott képviselők keze alá. Ezen az sem változtatna, ha a képviselőket sorsolnák.

Bouricius elképzelésében a végrehajtó hatalom szerepe is megváltozna. A kormányzat feladata elsősorban a meghozott döntések végrehajtása lenne, nem pedig a közpolitikai irányok meghatározása. Az elnöki tisztséget akár meg is szüntetné, mert szerinte a modern elnöki hatalom koncentrációja önmagában is az autoriter működés veszélyét hordozza.

A rendszerrel kapcsolatban természetesen komoly kérdések merülnek fel. Hogyan lehet megakadályozni a sorsolással kiválasztott döntéshozók megvesztegetését? Hogyan biztosítható, hogy a testületek valóban reprezentatívak legyenek? És mi történik, ha egy közösségi gyűlés súlyosan rossz döntést hoz? Bouricius szerint az utóbbi esetben éppen a sorsolásos rendszer egyik előnye érvényesülhet: az újonnan kiválasztott testületnek nem kell megvédenie az előző döntéshozók politikai örökségét, ezért könnyebben korrigálhatja a korábbi hibákat.

A korrupció veszélye azonban valóban komoly. A lobbisták és a milliárdosok elveszíthetnék a választási kampányok finanszírozásán keresztül gyakorolt befolyásuk egy részét, de ettől még rendelkezésükre állna a politikai reklámok és a közvélemény befolyásolásának lehetősége. Bouricius szerint tehát a sorsolásos demokráciának a politikai finanszírozás és a reklámok szabályozásával kapcsolatos kérdésekre is választ kellene adnia.

A változást szerinte nem egyetlen nagy alkotmányos fordulattal kellene elérni, hanem fokozatosan, egy-egy szakpolitikai területen kellene kipróbálni, hogy a sorsolásos döntéshozatal működőképes-e. Első lépésként tanácsadó közösségi gyűléseket kellene létrehozni, majd olyan önkormányzati vagy tagállami szintű kísérleteket indítani, amelyekben egy-egy konkrét döntési területet teljes egészében átadnak a sorsolással kiválasztott testületeknek. Ahogyan történt már pár esetben Magyarországon is vagy ahogyan történhet még a mostani alkotmányozási folyamat során is.

A demokratikus döntéshozatal mint közös tapasztalat

A sorsolásos demokrácia kritikusai között DJ Hairston New York-i ügyvéd és stand-upos is megszólal a műsorban. Ő annak a büntetőügynek volt a védőügyvédje, amelyben a Frakonomics műsorvezetője, Stephen Dubner esküdtként vett részt. Hairston szerint az esküdtszékek működése bizonyos kérdésekben jól átültethető lenne a politikai döntéshozatalba, más kérdésekben azonban kockázatosnak tartja, hogy a döntések teljesen véletlenszerűen kiválasztott emberek kezébe kerüljenek: „Lehet, hogy egyszerűen rossz esküdtszéket kapunk”.

Landemore és Bouricius számára ugyanakkor a sorsolásos demokrácia nem pusztán hatékonyabb döntéshozatali technika, hanem a politikához való viszony alapvető átalakításának lehetősége is. Landemore egy francia állampolgári konvent tapasztalatát idézi fel, ahol a kezdetben bizalmatlan, egymástól idegen és politikailag különböző emberek néhány hét alatt szoros közösséggé váltak. A résztvevők meghallgatták egymást, ajándékokat cseréltek, türelmesebben vitatkoztak, és olyan közös élményre tettek szert, amelyet a hagyományos pártpolitika ritkán kínál.„Olyan víziót adott arról, hogy milyen lehetne a politika, amilyenre korábban soha nem gondoltam” – mondja.

A folyamat végén a kutató saját bevallása szerint a hazaszeretethez hasonló érzést tapasztalt: nem egy politikai vezető vagy párt iránti elköteleződést, hanem a közös ügyekről gondolkodó, egymást meghallgató emberek közösségéhez való kötődést.

A sorsolásos demokrácia persze egyelőre inkább kísérletek és elméleti modellek összessége, mintsem a képviseleti demokrácia reális, teljes körű alternatívája. Az eddigi példák azt mutatják, hogy az közösségi gyűlések képesek lehetnek összetett közpolitikai kérdések megvitatására, a társadalmi polarizáció enyhítésére és olyan javaslatok kidolgozására, amelyekhez a hagyományos pártpolitika nem szívesen nyúl. Azt viszont még nem bizonyították, hogy egy egész ország kormányzását is rájuk lehetne bízni.

A legfontosabb kérdés talán az, hogy a demokrácia lényege a vezetők időszakos kiválasztása, vagy inkább az, hogy az állampolgárok ténylegesen részt vegyenek a közös ügyeik alakításában. Ha az utóbbi, akkor a választások nem feltétlenül jelentik a demokratikus részvétel legtökéletesebb formáját. Hélène Landemore szerint a változáshoz arra is szükség van, hogy olyan dolgokat merjünk elképzelni, amelyeket ma még lehetetlennek tartunk: „Ahhoz, hogy megváltoztassuk a világot, akarni kell a lehetetlent”

Ezzel szemben Bördős Éva az arany középutat preferálja: szerinte nem kell végletekben gondolkodni. Az, hogy a sorsolásra épülő deliberatív folyamatok működnek és javítják a demokrácia minőségét, már nem elméleti kérdés. Az elmúlt években világszerte több száz folyamat és kutatás mutatta meg, hogy a módszer igenis működik. Az izgalmas kérdés az, hogy ezek a folyamatok hogyan építhetők be a képviseleti demokrácia eszközrendszerébe.