Ott tartottunk, hogy az elmúlt évtizedek gazdasági növekedése a legnagyobb jövedelmeket emelte elsősorban, és ezeknek a jövedelmeknek a nagy része pedig zártkörűen működő cégekből származik, ahol a gazdagok dolgoznak.

Mi ezzel a baj? A vagyonosak is értékteremtő tagjai tehát a társadalmunknak, nincsen semmi szégyenkeznivalójuk. Akad viszont egy bökkenő: a tőkejövedelmeket nem adóztatjuk annyira, mint azt, ami munkából származik. Méghozzá azzal a (már láttuk: téves) felkiáltással, hogy az csak a korábban félretett pénz kamata, az adó pedig feleslegesen büntetné azt, aki nem zabálta fel hamarjában a már egyszer úgy is leadózott jövedelmét.

Pedig ha valaki pármilliós alaptőkéjű cégében csinál sok milliárdos nyereséget, az tisztes (vagy tisztességtelen) munkának hívható, szerencsés befektetésnek, kamatoztatott megtakarításnak aligha. Ezek a tulajdonosok — cégvezetőként, partnerként vagy máshogy — eredeti jövedelmet szereznek, miközben szorgalmasan tolják a cégük szekerét. Az eredeti jövedelem pedig adóköteles, szerencsés országokban annál inkább, minél több ez a jövedelem. Ha egy cégtulajdonos alig adózik a munkával termelt nyereségén, lényegében megkerüli a jövedelemadót, ami ráadásul a gazdagoknak kéne a legmagasabb legyen a progresszív adózást hirdető országokban.

Így történhet meg, hogy Amerikában a gazdagok majdnem ugyanolyan arányban adóznak, mint a szegényebbek: a fenti grafikon több idősort mutat be, az átlagos adókulcsokat a jövedelmi rangsor különböző szeleteire az évek során. Ezeket a szeleteket ugyanúgy kell elképzelni, mint a tornasort az előző posztban, a forrás is ugyanaz a tanulmány.

A világos lila vonal azt mutatja, hogy a (bruttó) jövedelmük hány százalékát fizették be évente a közösbe Amerika felső egy ezrelékének tagjai az elmúlt száz évben, a felső tízezrelék nélkül. Ebben minden közteher benne van, a szövetségi jövedelemadótól és járulékoktól a tagállami és városi forgalmi adókig vagy az iskolakörzeteket finanszírozó ingatlanadókig. A felső tízezreléket a sötétlila vonal mutatja, a felső fél százalék alsó négyötödéé a kék vonal, a sárga szín pedig a felső egyszázalék alsó feléé. Piros színnel ugyanilyen történetet látunk az amerikaiak szegényebb felére, feketével pedig az országos átlagot látjuk.

Aránytalan arányok

A kék vonal kevesebb mint 10 százalékponttal van a piros felett az utóbbi harminc évben, pedig a jövedelemadó-kulcsok különbsége 25 százalékpont lenne erre a két csoportra. (A felső fél százalék a legfelső adósávban adózna, annak 2017-ben 39,6% volt a kulcsa. Az ország szegényebb fele, évi kb. 10 millió forintos bruttó jövedelemig is legfeljebb csak egy 15%-os kulccsal adózik.)

Azt pedig láttuk, hogy a különböző jövedelmi csoportok milyen egyenlőtlenül tudták kivenni a részüket a gazdasági növekedésből. A felrobbanó jövedelemkülönbségeket csekély mértékben kompenzálta az állami újraelosztás.

Ráadásul az adókedvezményektől is várhatnánk, hogy egy kisebb jövedelem nagyobb hányadát mentesítik az adófizetés alól—de ezek perverz módon Amerikában is járnak, például a lakáshitelek adómentessége nagy házzal nagy ajándék, míg az albérletben élőknek nem ad semmit. A járulékok vagy a fogyasztási adók pedig mindenkit egyenlő arányban sújtanak, vagy a gazdagok nem is fizetik, mert pl. osztalék után nem kell társadalombiztosítási járulékot fizetni.

Magyarországra hasonló, úgynevezett elosztási nemzeti számlák nem készültek. Az biztosan igaz, hogy Amerikában az Obama-évek végére legalább a legtöbbet kereső pár százezer ember nagyobb arányban fizetett adót, mint amekkora hányada ott az állam a gazdaságnak (ez a GDP 37%-a, a két lila vonal legalább az utolsó két évben meghaladta ezt a 37%-ot). Magyarországon az állam költi el a nemzeti összjövedelem felét, ezt kéne valahogy összedobnunk. Átlagosan a jövedelmek felét kell kitegye hát az adó. Nyitott kérdés, hogy a magyar felső ezrelék befizeti-e a jövedelmének több mint felét a közösbe. Mert ha ők nem, ki fizessen az átlagnál többet? 2008-ban évi bruttó tízmillió forintos keresettel már a felső 1%-ba lehetett kerülni, ezt találta Kiss Áron az adóhivatali jövedelemadatok alapján.

Elvében él a nemzet

A munkajövedelmeket azon az elven adóztatjuk progresszívan (már ahol), hogy szerencse kérdése is, ki mennyit tud keresni, és ez alapján a szerencse-balszerencse alapján osztjuk el a közös terheinket. Ha már valakinek fizetnie kell, inkább fizessen az, aki könnyebben kereste meg, amit. De nem adózik a munka sem korlátok nélkül: nehéz a szerencsét megkülönböztetni az erőfeszítéstől, márpedig ha utóbbit is adóztatjuk, azzal visszavetjük az országot.

Tegyük fel, hogy valaki kételkedik abban, hogy az előző poszt tanulmánya érvényes-e Magyarországra is, és nem biztos abban, hogy a magyar gazdagok is munkával keresik a tőkejövedelmüket. Akkor is két eset lehetséges: vagy azt mondja valaki, hogy a kirívó hozama a kis befektetésén elképesztő erőfeszítés (szemfülesség, utánajárás, ellenőrzés, elemzés stb.) eredménye, amit ugye káros lenne túlságosan megadóztatni és visszavetni; vagy azt, hogy ez nem munka, hanem szerencse kérdése. Igen ám, de az első esetben azért lehetne bátran adóztatni ezeket a pénzeket, mert akkor ez eredeti munkajövedelem volt (ahogy az amerikai cégtulajdonosok esetében), a második esetben azért, mert a vakszerencsét hivatott ellensúlyozni, kiegyenlíteni az adórendszer.

Egy (téves) aforizma szerint a bankrablók azért rabolnak bankot, mert ott a pénz. Ha a mai világban valaki adót kényszerül szedni, neki talán a legfontosabb kérdés, hogy hol is a pénz. Ez nem is elvi kérdés, hanem ténykérdés. A gazdasági növekedés ma kirívó mértékben a leggazdagabbak jövedelmeit emeli, így a legfontosabb adóügyi kérdés, hogy az ő jövedelmük hol és milyen formában keletkezik, majd mennyit és miért, illetve miért nem adózik. Ha ez a pénz talán csak névlegesen tőkejövedelem, de valójában eredeti jövedelem, kevés közügyünk fontosabb, mint hogy ezt tisztázzuk.

A szerző a Luxemburgi Egyetem munkatársa.

sandorl+qubit@gmail.com