Honnan tudjuk, melyik kórház a jó kórház?

Ezen a héten azt nézem meg, mikkel foglalkoznak Amerika legígéretesebb doktoranduszai. A Review of Economic Studies nevű folyóirat minden évben kiválasztja a világ összes egyeteméről a hét vagy nyolc legjobb végzős PhD-hallgatót, és meghívja őket, hogy adják elő disszertációjuk első fejezetét három európai egyetemen. Idén nyolc doktoranduszt hívtak meg, Eric Auerbachot (Berkeley), Vivek Bhattacharyát (MIT), Natalie Coxot (Berkeley), Piotr Dworczakot (Stanford), Peter Hullt (MIT), John Humphriest (Chicago), Moritz Lenelt (Stanford) és Meredith Startzot (Yale).

Honnan tudja egy lagosi kereskedő, hogy milyen az áru Kantonban?

Ezzel a kérdéssel kezdődik Meredith Startz disszertációja. Startz idén végzett a Yale-en és a Stanfordon kezd el tanítani, Afrikában végzett kutatásai pedig azt vizsgálják, hogy hogyan működnek a cégek, hogyan kereskednek és kötnek szerződéseket a gazdasági szereplők egy a miénkénél sokkal szegényebb és információhiányosabb világban. Ahhoz hogy egy nigériai kereskedő megtudja, milyenek a kínai cipők, melegítők és tamagocsik, elutazhat például Kínába. Ez azonban meglehetősen drága, és internet meg telefon is van a világon. Startz felismerése az, hogy mivel a kereskedők valószínűleg nem hülyék, tanulhatunk abból, hogy mikor utaznak és kereskednek személyesen, és mikor intézik inkább a kanapéjuk kényelméből, telefonon az ügyeket.

Mivel általában is keveset tudni arról, hogy mit csinálnak Lagos Stadler Józsefei, Startz fogta magát, és felmért 50 ezer boltot Lagos üzleti negyedében, majd 620 importőrnél részletesen megnézte, hogy pontosan mikor bizniszelnek személyesen, mennyiért mit vesznek. Talán nem meglepő módon azt találta, hogy minél drágább elutazni egy másik országba, annál kisebb eséllyel teszik meg ezt a kereskedők, de a kutatás azt is kimutatja, hogy jó sok pénzért repülgetnek, és az importált árucikkek értékének 9%-át költik el utazásra.

Startz azt is megállapítja, hogy a kereskedők olcsóbban jutnak áruhoz, amikor el is utaznak a helyszínre, és gyakrabban vesznek új árukat korábban ismeretlen partnerektől. Már ez is elég sok munka lehetett, de messze még a vége. Startz először is elmagyarázza, hogy ebből úgy tűnik: az információhiány meglehetősen fontos tényező, és hogy nem lehet csak úgy látatlanban megbízni mindenkiben. Aztán pedig számokat is sorol: a fogyasztók 29%-kal járnának jobban, ha csak úgy lehetne rendelgetni pár száz kínai Tisza-sportcipőt vagy csodazongorát a netről Lagosba. De még abból is 650 millió dollárt profitálnának a nigériai fogyasztók, ha csak liberalizálnák a repülést Kína és Nigéria között.

A Jánosba vagy a Lászlóba menjek a fülzsírgyulladásommal?

Peter Hull az MIT-n végzett, és a Chicagói Egyetemen kezd majd tanítani. A főként alkalmazott ökonometriával, vagyis közgazdasági kérdések megválaszolásához hasznos statisztikai eszközökkel foglalkozó fiatal kutató disszertációjában olyan kérdésekkel foglalkozik, mint hogy hogyan mérjük, hogy melyik iskola és melyik kórház a jó. Az alapvető probléma mindannyiunknak ismerős lehet: alma materem, a Radnóti szívesen mondja magáról, hogy Magyarország egyik legjobb iskolája, de valóban így van, vagy csak ide veszik fel a legokosabb-legjobb családi háttérből érkező gyerekeket, akik aztán egész nap cséznek a számtekteremben, mégis jól sikerül az érettségijük?

Magyar kontextusban például Nahalka István oktatáskutató próbált olyan rangsort készíteni, ami a ,,Magyarország legjobb gimnáziumai”-szerű kiadványok helyett figyelembe veszi a diákok családi hátterét a ,,pedagógiai hozzáadott érték” kiszámitásánál. Hull munkássága is ilyen kérdésekre próbál választ adni, illetve a válaszadásra alkalmas eszközöket kidolgozni. Josh Angristtal, Parag Pathakkal és Christopher Waltersszal idén megjelent egy közös cikkük az oktatásban mért hozzáadott értékről, de hasonló dolgokkal foglalkozik az egészségügyben is.

Könnyen elgondolható ugyanis, hogy nem pont ugyananolyan egy békéscsabai nyugdíjas és egy budapesti nyugdíjas egészségi állapota. Emiatt ha mondjuk mindketten infarktussal kerülnek kórházba, az egyikük a békéscsabai Dr. Réthy Pál Kórház és Rendelőintézetbe, másikuk pedig a budapesti Egyesített Szent István és Szent László Kórház és Rendelőintézetbe, akkor nem lesz elég azt megnézni, hogy mekkora eséllyel élik túl az infarktust - azt is figyelembe kell valahogy venni, hogy mennyire voltak egyébként betegek. Hull tanulmánya annyiban viszi előre a dolgot, hogy bemutatja, hogyan mérhetjük a kórházak minőségét jobban, mint ha csak statisztikai módszerekkel megpróbálnánk figyelembe venni a csabaiak és a pestiek közti megfigyelhető különbségeket.

Hull azt a gyakorlatot használja ki, miszerint az egyes mentőtársaságok véletlenszerűen más-más kórházakba viszik a betegeket, így például egy olyan ,,egészségesebb beteg”, aki egyébként biztos a Lászlóban landolna, néha a Jánosban köt ki. A korábban említett oktatásos munkájuk is valami ilyesmit csinál, csak ott konkrétan kisorsolták Bostonban, hogy kit melyik iskolába vesznek fel (Amerikában ilyen is van, képzeld el, ha besorsoltak volna a Fazekasba, vagy pláne az Istvánba... elképzelni is rossz, ugye?), így aztán meg tudták nézni, hogy mi történik egy olyan gyerekkel aki egyébként biztos az Apáczaiba menne, de most sorsolás miatt a Piaristákhoz kerül, ami jobb, mintha csak statisztikailag próbálnád figyelembe venni a különbségeket a két iskola diákjai között.

A kutató azt is bemutatja, hogy hogyan kombinálható optimálisan az a mérőszám, amit a viszonylag kis számú, random a Jánosba vagy a Lászlóba kerülő beteg követésével számolunk ki, illetve az a másik szám, ami abból jön ki, hogy az összes betegnél megpróbáljuk figyelembe venni a megfigyelhető különbségeket.

Mi történik a diákhiteleddel, ha okosabb és ügyesebb a bankod?

Amerikában eléggé pörög a diákhitelpiac, mert sok egyetemen magas a tandíj. A teljes piac mérete 1,3 billió dollár, ami elég sok pénz: 1300 milliárd dollár, 347 ezer milliárd forint, a magyar államadósság tizenháromszorosa. Nagyon nem mindegy, mi történik ezekkel a diákhitelekkel, és a kérdésről több száz könyvet írtak már. Natalie Cox, aki az idén végzett a Berkeley-n, és a Princetonon kezd majd tanítani, egy viszonylag kicsi, belátható részét vizsgálta a problémának disszertációjában.

Mivel a bankok egyre ügyesebben használják fel a rendelkezésükre álló, növekvő mennyiségű adatot, egyre pontosabban tudják megmondani, hogy egy-egy ügyfél mennyire kockázatos, és ennek alapján állapítják meg a kamatot. Ennek a rendszernek aztán vannak nyertesei, mégpedig azok, akiknek nem kell a korábbi átlagos kamatot fizetniük, hanem alacsonyabb kamat mellett vehetnek fel hitelt, hiszen alacsonyabb a kockázatuk. De vannak vesztesei is, mégpedig azok a kockázatosabb ügyfelek, akiknek innentől többet kell fizetniük, hogy hitelhez juthassanak. Cox kutatása azt nézi meg, hogy mi történik, amikor valaki átlép egy olyan hitelszerződésből, ahol csak egyféle, átlagosnak mondható kamat volt, egy olyan szerződésbe, ahol a bankok a saját kockázatainak jobban megfelelve tudják megállapítani a rá vonatkozó kamatot. (Ez akkor történik meg, amikor a szövetségi kormány egységes árat meghatározó diákhitelprogramját refinanszirozzák a hallgatók a szelektívebben árazó valódi piacon.)

Cox nem meglepő módon arra jut, hogy ezek a kevésbé kockázatos ügyfelek jobban járnak így, de modelljének segítségével például arra is választ tud adni, hogy mennyi pénzt kell a szövetségi kormánynak arra költenie, hogy egységes áron tudja adni a hiteleket mindenkinek. Hosszabb távon pedig elgondolkodhatunk azon, hogy milyen előnyök és hátrányok származnak majd abból, hogy a bankok sokkal jobban be tudják majd lőni, kinek és milyen kamattal adnak hitelt. Maradjunk annyiban, hogy nem mindenki lesz vidám.

A szerző a Harvard University PhD-hallgatója.