Az a baj azokkal a tévés antológiákkal, ahol az évadokat vagy részeket egybefüggő történet helyett csak a közös hangnem és tematika tartja össze, hogy hamar elfáradnak. A True Detective, az Amerikai Horror Story és a Fargo kifulladása után ideje volt, hogy a három évadon át szanaszét rajongott Black Mirror körül is szűnjön kicsit a hype. Utóbbinak azonban kicsit furcsa módon az a legnagyobb előnye a többivel szemben, hogy nincs szüksége hibátlan forgatókönyvekre – mivel minden epizód különálló történetet mesél el, az ötlet, a felütés gyakran fontosabb, mint a precíz kivitelezés.

A sorozat atyja, Charlie Brooker simán bejárhatta volna a brit tévés komikusok szokásos útját. Volt szkeccsműsora a Channel 4-on, vezetett szatirikus hírműsort a BBC-n, véleményeivel haknizott a Guardianben (bár amikor a 2004-es választás előtt azt írta George W. Bush-sal foglalkozó cikkében, hogy „John Wilkes Booth, Lee Harvey Oswald, John Hinckley, Jr. – merre vagytok, amikor szükségünk van rátok?”, azt nem díjazták) és még kvízshow-ja is volt. Innentől megélhetett volna abból, hogy zsűrizni, beszélgetni, szakérteni hívják kedvenc témáiban, esetleg nekifoghatott volna egy hatszázötvenharmadik Repülő Cirkusz-klónnak.

Ehelyett megcsinálta a jelenkor vívmányaiból egyenesen következő jövőképek és a beteg techno-disztópiák határán táncoló Black Mirrort, gyakorlatilag az Alkonyzóna modern, nihilista változatát. Vagy Brooker saját leírása szerint a technológia nevű kábítószer mellékhatásait vizsgáló sorozatot, amely címét is a mindenkit körülvevő fekete tükrökről, a tévék, monitorok, okostelefonok rideg kijelzőiről kapta.

Épp a napokban került elém a Youtube-on a Screenwipe című tévékritika-műsorának 2011-es évösszegző adása, és így utólag már feltűnt, hogy Brookert a Black Mirror előtt is milyen erős víziók foglalkoztatták: az egyórás műsorban az internetes adatvédelmi diktatúrával szembeni közönytől, a londoni zavargásoktól és a Rupert Murdoch agresszív bulvárbirodalma miatt celebközpontúvá vált társadalomtól is eljutott az emberiség sötét jövőjéig. Az év végén már be is mutatta a Channel 4 a Black Mirror első részét, amelyben a brit hercegné elrablója váltságdíjként annyit vár a miniszterelnöktől, hogy dugjon meg egy malacot élő adásban. Három évadnyi rémálom és egy Netflix-költözés után, 2017 utolsó napjaiban megkaptuk a hat epizódból álló negyedik szezont, amelyet Brooker a legváltozatosabb eresztésnek nevezett.

Innentől lesznek spoilerek, úgyhogy ha még nem láttad a negyedik évadot, itt egy link a Netflixre, és akkor hat óra múlva ugyanitt.

Rögtön a valaha volt legviccesebb Black Mirror-epizóddal nyitott az évad, még akkor is, ha az előzetes alapján szimpla Star Trek-paródiának gondolt USS Callister című rész sokkal komplexebb egy humorgyakorlatnál. Az intróban bemutatott csillagflotta tagjairól hamar kiderül, hogy a való életben egy játékfejlesző cég dolgozói, akiket az iroda csicskájaként kezelt programozó, Robert titkos DNS-minták begyűjtésével létrehozott digitális klónokként telepít saját virtuálisvalóság-játékába. Az Infinity nevű játékon belül így saját programozása révén mindenhatóként uralkodhat az őt zaklatók fölött, akik nemcsak egyszerű karakterekként, hanem a klónozás eredményeként tudatos, érző lények formájában szenvedhetik el a valóságban lekezelt munkatársuk bosszúját, a halál esélye nélkül.

Az epizód – amellett, hogy a popkult utalásokkal és a Black Mirrortól szokatlan mennyiségű és minőségű CGI-jal minden geek álma – attól ilyen erős, hogy nem egy csúnya gonosz mesterséges intelligenciával csináltatta meg ezt a félelmetes szimulált valóságot, hanem egy egyszerű Szilícium-völgyi sráccal. Mert ki ne tudná elképzelni Zuckerbergről, Muskról vagy még inkább az óriáscégek névtelen háttérzsenijeiről, hogy ha képesek lesznek forradalmi, de etikailag minimum megkérdőjelezhető kísérleteket titkosan végezni, akkor azt nem a saját, esetlegesen sötét módjukon teszik majd? A szimulált valóság lehetőségéről persze egyelőre semmi fogalmunk nincs, a legnagyobb filozófusok vitatkoznak rajta, de a bármilyen formában zaklatást elszenvedett, elnyomott, később pedig valamilyen hatalmi pozícióba kerülő emberekről, és így a bullying következményeiről elég releváns tanmese a USS Callister.

A Jodie Foster által rendezett coming-of-age sztori, az Arkangel a helicopter parentingnek nevezett szülői magatartás (amikor egy szülő túlzottan rátelepszik gyereke életének minden történésére, vagyis szinte helikopterként lebeg felette) extrém változatát fejtegeti. Egy egyedülálló anya még háromévesen chipet ültet folyton elbarangoló lánya agyába, az Arkangel nevű kísérleti program keretében. Így tabletjén nem csak a szívverését és egyéb fizikai mutatóit tudja követni, hanem konkrétan a lánya szemei által befogadott képet is látja, és a nem megfelelő tartalmakat (vér, szexualitás, agresszív kutya) egy szűrővel homályosíthatja el a gyerek számára.

Persze amikor ez odáig fokozódik, hogy a kíváncsi lány saját magában is kárt tesz, csak hogy lássa a vért, amiről a suliban mindenki beszél, hirtelen kikapcsolják a szűrőt, és egy adagban kapja meg az összes tiltott dolgot – pornót, drogokat, erőszakot. Bár a sorozat egyik legdidaktikusabb részéről van szó, a gyerekek okostelefonjainak GPS-követése már létező dolog, és a University College London kutatása már azt is bebizonyította, hogy a keményebb kontroll alatt tartott gyerekek sokkal inkább hajlamosak élethosszig tartó pszichológiai károkat szenvedni.

A sivárságot izlandi tájakkal fokozó Crocodile-nak szintén nincs helye a széria legemlékezetesebb részei közt, John Hillcoat (Az ajánlat, Az út) kegyetlen rendezése és Andrea Riseborough paranoid játéka sokkal jobb sztorit érdemelt volna. Ez egy olyan társadalomban játszódik, ahol a nyomozók egy Recaller nevű, halántékra csíptethető eszközzel hozzáférhetnek minden ember emlékeihez.

A tökéletes rendfenntartás és igazságszolgáltatás helyett viszont káoszba is fulladhat a rendszer: ha valakinek túl sok a veszítenivalója, mindent megtesz, hogy eltüntesse a nyomokat. Ne higgyük, hogy az olyan idegtudománnyal foglalkozó cégek, mint a Kernel vagy az Elon Musk-féle Neuralink nem erre hajtanak.

Talán a sorozat Emmy-díjáért felelős San Junipero sikerére hajtott Brooker, amikor újabb romkom epizódot írt: a Hang the DJ viszont még akkor is az egyik leglustábban kidolgozott Black Mirror-epizód, ha egyébként teljesen élvezhető. A játékidő nagyját kitöltő, végeláthatatlan Tinder-randikból álló világban Frank és Amy párkeresését követhetjük, mielőtt – és itt most élnék a jelzett spoiler-jogaimmal – egymásnak sorsolja őket a Rendszer.

Ez persze újra egy szimulált valóság, raádásul az epizód valóságában használt társkereső app összesen ezer különböző szimulációt folytat le egy felhasználó digitális változataival – Amy ezerből 998-szor összejött Frankkel, így 99,8 százalékos erősségű párt alkotnak az alkalmazás szerint. Az üzenet egyszerű: a szerelem helyét is átveszik az algoritmusok. Az eHarmony nevű társkereső oldal már 2014 óta használja az IBM mesterséges intelligenciáját, a Watsont a bigdata-alapú találatokra, úgyhogy már itt is csak a szimulált valóság hiányzik.

Ha valaki a leglátványosabb módját keresi annak, hogy szüleinek, nagyszüleinek megmutassa, hol jár a technológia, elég a Boston Dynamics gépszörnyszülötteit megmutatni nekik. Ha már azon kiakadnak, akkor viszont érdemes távol tartani őket a Metalhead című résztől. A reklám és a videoklipek felől érkező David Slade (azóta Hannibal, American Gods) markáns képi világa fekete-fehérben és slasher-tempóban még ötször olyan félelmetessé teszi a fegyverrel és mesterséges intelligenciával ellátott négylábúakat. A teljesen lecsupaszított történet gyakorlatilag egy nő menekülése, de minden horrorkliséje mellett is madmaxi adrenalinbombaként hat egy-egy szájbarágós moralizálás között.

Évadot felépíteni viszont továbbra is tud Brooker, az egyértelmű csúcs nyitóepizód után az utolsó rész sokkolt a legjobban. A három egymásra épülő, de külön sztorit elmesélő Black Museum a szokásos őrültséget még egy kis önreflexióval is megfejeli: amellett, hogy az emberi gyarlóság legszörnyűbb bizonyítékait bemutató múzeum egyértelműen magának a sorozatnak az analógiája, a hely tele van a korábbi epizódok ikonikus tárgyaival. A múzeumot alapító és vezető Rolo Haynes egy látogatót vezet körbe, miközben elmeséli neurotechnológiai karrierje során szerzett vérfagyasztó tapasztalatait.

A sztorik egyre bizarrabbak. Először egy olyan orvosról mesél, aki egy fejébe ültetett hardver segítségével saját maga érezte bárki fizikai tapasztalásait, fájdalmát. Ez eleinte a tökéletes diagnózis felállítását szolgálta, de mint kiderült, a fizikai következmények nélküli fájdalomra durván rá lehet szokni: először még csak a keményebb szex híve lett, később több műszakot vállalt a kórházban, aztán elszabadult a pokol. A második történet egy olyan férfiről szól, akinek szintén egy implantátum tette lehetővé, hogy kómába esett felesége sértetlen tudatát a saját agya felhasználatlan területébe ültesse. Az egy test, két lélek helyzet eleinte mindenkinek boldogság volt, de aztán jött egy másik nő, lehetőség adódott ki-bekapcsolgatni a fejében élő feleségét, végül egy plüssmajomba költöztetni a nő tudatát. Aztán elszabadult a pokol.

Ha ezekben legalább a jó szándék megvolt, a harmadik történet már végleg arról tanúskodik, hogy a technológia adta elképzelhetetlen lehetőségeknek egyszerűen nem fogunk tudni ellenállni. Ha a John Malkovich-menet végét mélyen depresszívnek tartotta valaki, akkor a Black Museum fináléját inkább kerülje: itt a halálraítélt rabok tudatának digitalizálásával a múzeumlátogatók nem egyszerűen újra és újra kivégezhették a – ki tudja, hogy mennyire jogosan elítélt – bűnöző érző klónját, hanem a szenvedése egyetlen végtelenített másodpercbe sűrített képét is elvihették szuvenírnek, természetesen úgy, hogy az örökkévalóságig szenvedő hologram szintén tudatos és érző lényként jelent meg a kulcstartó nagyságú eszközön.

Négy évad után tehát kezd kiderülni, hogy ugyan megkérdőjelezhetetlenül zseniális elme Charlie Brooker, de azért pont eggyel tehetségesebb provokatőrnek, mint történetmesélőnek. Amíg viszont ilyen releváns témákkal fogalkozik, ilyen szórakoztatóan, ezzel nincs semmi probléma – a diskurzus a lényeg, a megoldásokat ne egy brit komikustól várjuk már.