Léteznek gyilkos szándékú mének, emberevő kancák, lesből támadó vérpónik? Miért bántja a ló az embert?
„Életveszélyes lótámadás” történt a múlt héten Csömörön. „Megvadult lova támadt Sasvári Sándorra: lefejelhette vagy akár meg is rúghatta betöretlen csikója az énekes-színészt” – szörnyülködött a Bors, miután kiderült, hogy Sasvárit súlyos sérüléssel szállították kórházba egy lovas affér miatt.
Az áldozat nem sokkal később a közösségi oldalakon nyugtatta meg az érte aggódókat, hogy saját nevelésű, még nyers csődör csikóját futószárazta, az ifjú négylábú pedig a köztük lévő félreértés okán sodorta el gazdáját úgy, hogy közben fejeik találkoztak. Ennek ellenére jogos a kérdés: évezredekkel ezelőtt megszelídítettük a lovat, mégis elképzelhető, hogy az emberre támad? És ha igen, miért?
Közismert barátunk: a ló
A ló, közismert nevén Equus caballus (másik közismert nevén: Equus ferus caballus) koponyája, a fején lévő kantárral és a szájában lévő fémzablával szilárdabbnak bizonyult a Homos sapiens (más néven: Homo sapiens sapiens) arccsontjainál. A szilárdságvizsgálat azért is végződhetett a baleseti sebészeten, mert a két emlősfaj testtömege, ebből fakadóan mozgási energiája között köztudomásúlag jelentős eltérés tapasztalható. Főleg, ha tudjuk, hogy a lókiképzés egyik első stációja, vagyis a futószárazás során az ember többnyire áll, míg a ló mozog. Bár az énekes-színész beszámolója szerint épp a jobbról balra, vagy balról jobbra történő irányváltáskor (szakszóval: kézváltáskor) került sor a csontrepesztő találkozásra, a legalább féltonnás méncsikó lendülete (sebesség x tömeg) így is jelentősen meghaladhatta gazdájáét.
Az érthetőség kedvéért: a futószárazás során a kötőfékéhez-kantárjához-zablájához csatolt hosszú szár minimális kontrollja alatt az ifjú páratlan ujjú patás egy 8-10 méter átmérőjű köríven halad abból a célból, hogy megszokja az együttműködést az emberrel, ismerkedjen a közös munkával, továbbá, hogy elsajátítsa a három alapjármód (lépés, ügetés vágta) vezényszóra történő végrehajtását. A futószárazásnak lehet még energialevezető, bemelegítő, illetve az embert a lóhoz szoktató és sok más egyéb funkciója is.
A ló mint zsákmányállat
A betanítás-kiképzés-alapidomítás egyedenként változó ideig, de mindenképp hosszú hónapokig tartó folyamat, amelynek során a felserdült, ivarérett, de felnőttnek távolról sem mondható – az egyszerűség kedvéért még csikónak nevezett –növényevők hajlamosak a zsákmányállatokra jellemző viselkedési mintázatot mutatni. Többnyire elrohannak, olykor maguk mögött szánkáztatva a mégoly rutinos kétlábú futószárazóikat, de ugyanez a menekülés az alapmotívuma az akrobatikus szökellő ugrásoknak (szakszóval: bakolásnak) is, amellyel a derék növényevők szabadulni próbálnak lovasaiktól. (A vadnyugati rodeókon a ló véknyát, vagyis ágyéki fertályát elszorító hevederrel provokálják ki ezt a mozgássort.)
Ritkán, de kétségtelenül előfordul, hogy a ló az ember ellen fordul – ami véletlenül sem tévesztendő össze az egyik, esetleg mindkét hátulsó láb jól irányzott rúgásával, ami a lóetológia felkent művelői, és a több évtizedes experimentális terepmunka tapasztalataival felvértezetett lovasok egyöntetű véleménye szerint is defenzív, magyarul védekező reakció. A legújabb archeológiai leletek szerint a 9 ezer évvel ezelőtt kezdődő tenyésztésnek nevezett szelekció sem változtatott ugyanis azon, hogy a ló alapvetően menekülő állat. A prédává válást mindenáron igyekszik elkerülni, a rendelkezésére álló összes eszközt bevetve. (Ha azt vesszük, hogy az ember is először vadászta, és csak aztán fogta be, majd ült a hátára, még jobban érthetők a ló reakciói.)
Zsákmányból fenevad: miért támad?
A támadás azoban más srófra jár. (Kivéve a csikóikat akár harapással is védő kancák elsősorban ismeretlenekkel szembeni megnyilvánulásait.) Fontos tudni, hogy a szóban forgó emlősök – bár a vad őseiktől 6500 éve genetikailag is elváltak –mindmáig hierarchiában élő társas lények. Ez még akkor is így van, ha az ember kényelmét szolgáló istállókban élnek, és a fajtársak közötti szociális érintkezés minimális. A ma élő vadlovak közül már csak a háziló Przewalski vagy Przsevalszkij (Equus ferus przewalskii) néven ismert, a kihalástól bő száz éve megmentett unokatestvéreinek természetes viselkedése tanulmányozható, ám az szinte semmiben nem különbözik a domesztikált fajtákhoz – esetleg a musztángokhoz hasonlóan visszavadult egyedekhez – tartozó, a természeteshez közelítő körülmények között élő lovakétól.
Eszerint a pár tucat állatot számláló család élén a rangidős vezérkanca áll. A legelő kiválasztásától a csoporton belüli konfliktusok lerendezéséig mindenben a matriarcha a főnök, de a védelmet egy, legfeljebb két mén látja el. Ragadozótámadáskor ők frontálisan küzdenek, míg a kancák testükkel közrezárva védik az ivadékokat, farukkal kifelé fordulva rúgva sorozzák a predátorokat.
A lovak között ugyanakkor korántsem békés a családi csoportdinamika. A rangsorban elfoglalt, a csoporton belül folyamatosan változó helyekért sokféleképpen zajlik a küzdelem. A kifinomult – a farok- és fültartástól a mimikán át az egyértelmű végtagjelzésekig rendkívül gazdag – testbeszéd, a mellső végtagok vágó mozdulata, a szüggyel végrehajtott lökdösés, a nyaklóbálással, illetve nyílegyenes fejvágással indított harapás, valamint az ágaskodást és lábszárharapást is felvonultató birkózás is része a harci repertoárnak.
Ivarzás életre-halálra
Az ivarzási (szakszóval: sárlási) időszakban a kancákért verekedő mének akár élet-halál harcot is vívhatnak, de a domesztikált csődörök is képesek megölni egymást, ha emberi hibából összekerülnek. (A magyarországi lovas körökben ma is mesélt anekdota szerint az 1945 után átmenetileg az elvtársi megbízhatóság alapján irányított méntelepeken a „győzzön a jobb” félreértelmezett evolúciós szabályára hivatkozva engedték egymásra a különböző fajták törzsménjeit.)
Durva sérülésekkel végződő rangsorharc a kancák és a heréltek között is rendszeresen előfordul – ebből a szempontból a lovak világa ugyanúgy koedukált, mint a sportlovasoké. A dominancia kivívásának kényszere a lovak genetikai programjának része, amit az emberrel szemben is megpróbálnak érvényre juttatni.
Az érdekérvényesítési gerjedelem persze egyedenként eltérő. Egy jól szocializált, negatív élményektől mentes előéletű, az embert a hierarchiában felette álló társnak és nem agresszor ellenfélnek, főleg nem ragadozónak tartó derék növényevő aligha mutat támadó viselkedést. Ha pedig mégis, akkor a domináns lóegyedek által alkalmazott határozott, de nem durva taktilis figyelmeztetéssel (például orrbavágás) lehet a helyére tenni.