Híd

Mi Friccel ma jövünk először etetni. Egyszerre töltöttük be a tizenkettőt, egyszerre került ránk a sor. Félek, de tudom, hogy Fricc jobban fél, onnan tudom, hogy nem bírja befogni a pofáját.

A veder nagyon nehéz, vágja a füle a kezem. Fricc nagyobbakat lép mint én, nagyon kell vigyázzunk, hogy ne lötyögjön ki a vederből a kása. Nagyon szeretném, hogy Fricc fogja már be, de nem fogja, hanem a Gébicsekről beszél, hogy igazából nem voltak mindig itt, hanem az égből jöttek, a legöregebbek még emlékeznek arra, amikor még nem voltak itt, akkor még minden másképp volt.

Nem bírom tovább, rászólok, hogy fogja már be, nem érdekel a mantra, hogy nem voltak mindig itt, nem lesznek mindig itt, nem akarok a hülye Gébicseken gondolkozni, a hülye bolygójukon, azon, hogy honnan jöttek, meg minek. Nem akarok a hülye szolgálaton se gondolkozni, csinálom, de nem gondolkozok rajta, dögöljenek meg az öregek, nem érdekel miket hazudnak. Ha nem lenne nálunk a veder, Fricc nyakon vágna, vagy hasba rúgna azért, hogy így beszélek, nem szabad így beszélni, de most nem tud hozzám nyúlni a veder miatt. Neki is nagyon rossz lenne, hogyha leejtenénk vagy kiöntenénk a kását.

Fricc most azt mondja, nem kell beszarni, felmegyünk a hídra, megetetjük őket, aztán kész, már ott se vagyunk, jöhetünk vissza a többiekhez.

Mondani akarom neki, hogy mit beszélsz, hát épp hogy te vagy beszarva, de inkább nem mondok semmit, úgyis mindjárt a felborult páncélvonathoz érünk, ott meg kell állni, le kell tenni a vedret, hogy el tudjuk végezni a dugaszolást.

A vonat nagyon nagy, a mozdony félig a síneken van, az elejéről le van törve a gépágyú, fekete csövek és drótok lógnak ki belőle, a töltés két oldalán szétdobált, kiégett, darabokra tört kocsik fekszenek, egy csomón közülük átnőttek már az akácfák.

Eddig még sose volt szabad eljöjjünk, idáig csak azok jöhetnek, akik etetni jönnek, láttam persze a képeket, de azokon sokkal újabbnak tűnt a páncélvonat, újabbnak és kisebbnek.

Megállunk, Fricc számol, hogy egyszerre mozduljunk, háromra mondja, háromra letesszük a vedret a talpfák közé fektetett vagonkerékre. Az egyik széle csillog, tudom, miért, azért, mert azt mindig megsimogatják az etetők. Azt mondják, szerencsét hoz. Egymásra nézünk Friccel, aztán egyszerre nyúlunk oda. A bátyámra gondolok, arra, hogy ő is biztos mindig így csinálta. Az acél érdesebb annál, amilyennek gondoltam.

Most akkor be kell tenni a füldugókat. Jó mélyre kell nyomni őket, annyira, hogy fájjanak, hogy még véletlenül se lehessen kiszedni őket, magunknak nem is tudnánk annyira benyomni, ezért is vagyunk ketten, nemcsak a veder miatt, hogy egymásnak csinálhassuk, kikőpapírollózzuk, hogy ki kezd, Fricc mindig követ szokott mutatni, azért is ollót mutatok, Fricc legyint, elém tartja a füldugókat, oldalra dönti a fejét. Az ujjam a füléhez ér, furcsa érzés belenyomni a viaszgolyókat.

Én következem, Fricc a fülembe tömi a golyókat, öklendezős, nyakcsiklandós fájdalom, a körme a fülem belsejét kaparja, jó lesz már, mondom, tudom, hogy hiába, úgyse hallja. Arra gondolok, hogy fog fájni, amikor majd visszaérünk, és ki kell kaparni a fülünkből a szondával.

Egymásra nézünk, megfogjuk a vedret, indulunk.

Ahogy kilépünk a vederrel a mozdony mögül, meglátjuk a hidat.

A híd is meglát minket, meglát és fesikolt, egy hangon, tíz hangon, húsz hangon, ötvenkilenc hangon, annyian vannak rajta, tegnap még annyian voltak, a tegnapiak mondták, sikoltanak, a füldugó kitart, nem hallom, csak a bőrömön érzem, a hang élesebben karcolja, mint a jeges szél. Itt már csak az egyik sín van meg, rozsdás, vörös, azt nézem, azért, hogy ne kelljen a hídra nézni, tudom, hogy Fricc is azt nézi, a vederben lötyög a kása, a peremén kopog a kanál, arra próbálok gondolni, a kanál kopogására, fém koppan fémen, a kása kotyogó puffanássá puhítja a hangot, nem hallom és nem is tudom felidézni, se felidézni, se elképzelni, arra gondolok, amit a többiek mondtak, hogy ők ott a hídon már nem azok, akik voltak, ők már nem a mieink, nem mihozzánk tartoznak.

Fricc két kézzel fogja a vedret, a teste hátrafeszül, hogy meg bírja tartani, belenyúlok a merőkanállal, nem akarok a fejjel lefele lógó testre nézni, se a karjára, se a lábára, se a testét átdöfő fémrúdra, se a nyakára, de legfőképp a fejére nem, az arcára, a sikoltó szájára, muszáj odanézni, öreg, nem ismerem, nem ismertem, nem tudom, ki volt, nem tudom, ki, megemelem a merőkanalat, a szájába löttyentem a kását, Fricc sír, folynak lefele az arcán a könnyek, bele a vederbe, bele a kásába, lépünk tovább a következőhöz, nem ismerem, nem tudom a nevét, lendül a kanál, zuttyan a kása, tovább, nem nézek oda, sikolt, aztán becsukja a száját, aztán kinyitja, a nevem mondja, ismer, még így fejjel lefele is le tudom olvasni a szájáról, nem akarom tudni, ki volt, nem akarom ismerni, lendítem a kanalat, nem nézek oda, felnézek az égre.

Azt nem szabad, akkor is felnézek, a híd fölött keringenek a Gébicsek, nagy fémtollaik csillognak a fényben, nem szabad az égre nézni, ha meglátják, hogy rájuk mersz nézni, akkor összecsukják a szárnyukat, és rád zuhannak, lecsapnak és a válladba mélyesztik a karmuk, és elvisznek, fel az égbe, és aztán visszahoznak és rátűznek a híd korlátjából kiálló vastüskékre, jöjjenek, csapjanak, kapjanak, tűzzenek, ezt kívánom, nézem őket, hogy keringenek, nagy, elnyújtott nyolcasokban repülnek.

Fricc meglök a vederrel, az arcán rettegés, mit csinálok, mi a fenét csinálok, ezt kiáltja, nem hallom, de le tudom olvasni a szájáról, menjünk tovább, etessük őket, minél tovább élnek a tüskéken, annál később kerülünk mi sorra, aki időt nyer, életet nyer, arra kell gondolni, arra, hogy ki tudja, a Gébicsek egyszer majd elmennek, pont úgy, ahogy jöttek, erre kell gondolni, próbálok erre gondolni, de tudom, hogy nem igaz.