Interjú

Hárman ülnek az asztal mögött. A szótlan, őszfejű öltönyös, a testes kopasz szigorszemű fickó és a fiúsan rövidre vágott kékre festett hajú nő.

Fáj a fejem és lüktet a halántékom a zöldcurry-pasztától, amit az orrlyukaimba kentem, de így is érzem a szagukat.

Az őszfejűnek émelygésszaga van, feketén itta ma hajnalban a kávét, nem otthonról jött munkába, hanem a szeretőjétől, és az a kis kurva két hónap alatt se volt képes megtanulni, hogy ő a kávét cukor nélkül, de mandulatejjel szereti. Most fáj a gyomra, mindenkit a pokolba kíván, engem legfőképpen.

Még egy fél mondat hátra van a mondókámból, amelyben azt kellene kifejtenem, hogy miért is válna a munkám előnyére egy olyan dinamikusan fejlődő cégnek, mint az övék, amikor a nő a szavamba vág.

Azt kérdezi, hogy mi a legnagyobb hibám, mi a legrosszabb tulajdonságom.

Valahol egy seb van a testén, a parfüm, az öblítő, a szájvíz, az alapozó, a testápoló és a sampon mögött érzem a sebtapasz és a géz és a friss vér és friss nyák szagát.

A szemébe nézek, elhatározom, hogy nem fogok hazudni. Végül is ez az egész csak formaság. Mindnyájan tudjuk, hogy a cégnek szüksége van rám, nagyon kevesen rendelkeznek a világon ezen a nagyos speciális területen az enyémhez fogható tudással.

– Az éhség – mondom, elhallgatok.

A kopasz összecsukja az újságot, amit eddig nézegetett – ezt hogy érti? – kérdezi –, összeszűkül a szeme.

– Folyton éhes vagyok – mondom –, örökké és örökké.

A nő felír valamit a papírra, úgy kérdezi, hogy úgy értem, hogy túlságosan sikercentrikus a gondolkodásom?

– Nem – mondom. – Az nem lenne rossz tulajdonság. Én mohó vagyok. Folyton ennék és ennék – ahogy ezt kimondom, a hajnali tisztás jut az eszembe. Még nem kelt fel a nap, amikor kiérek a tisztásra. A nedves moha szaga egyszerre elenyészik, a tisztás csupa páfrány. Nagyok, jócskán térden felül érnek, átgázolok rajtuk, hullámokat vetnek.

Abból, ahogy a kopasz rám néz, világos, hogy igazából ő itt a főnök. Nézem, az újság éles, friss nyomdafestékillata eltakarja előlem, nem tudom kitalálni, hogy mit fog mondani. Akarom ezt az állást.

A hajnali nyomra gondolok, arra, hogy milyen érzés volt újra felvenni a páfrányok között a szagot. Fémes, csípős, bizsergető, áramíz, laposelemíz, éppen csak nem a nyelvem viszket bele, hanem a szájpadlásom, a garatom, az orrom belseje. Megint érzem, tisztán és erősen, olyan, mint a szomjúság, nem, sokkal rosszabb. Sokkal rosszabb és sokkal jobb. Nem szabad a nyomra gondolni. Kényszerítem magam, hogy ne gondoljak a nyomra. Kitátom a szám, úgy szimatolok a kopasz felé. A festékszagon túlról megérzem a bőre szagát, nagyon távoli, de ott van, bárányt evett valamikor az elmúlt nyolc napban, véresen szereti, és az utolsó foncsikáig leszopogatta a húst a csontról. A bárán gyenge zsírja parföme bőrének, jut eszembe a verssor, majdnem biztos vagyok benne, hogy meg fogom kapni az állást.

- Az ön szakterületén persze ez korántsem baj – mondja a kövér, megnyalja a száját. – Természetesen tisztában vagyunk a kvalitásaival.

Bólintok. Rohanok felfele az irtáson, ez nem őz, ez nem szarvas, ez egy öreg, csavaros szarvú muflon, el fogom érni, rá fogom vetni magam, a hátába mélyesztem a hátsó karmaim, a fejét hátrarántom, hogy megfeszüljön az irdaltan nyak, öklelő izmai az én hátizmaim ellen, egy pillant lesz csak, a szíve ritmusa vadabb lesz az én szívem ritmusánál, fogaim a húsába vájnak, eret roppantanak, a roppant szív azután egyenesen a torkomba pumpálja a vért.

A kövér rám mosolyog – Én az ön oldalán állok – mondja –, én tudom, hogy az apróságokon múlik minden.

Egy papírlapot toll elém, rajta a fizetésajánlat.

Nézem, hallgatok, a kövér közben tovább beszél.

– A cégünknél sokan azt hiszik, hogy az ételek íze számít, hogy a csokiszeletekben meg a chipszekben meg a kekszekben, amiket gyártunk, az ízfokozó a lényeg – mondja. – De én tudom, hogy minden azon múlik, hogyan ropog a fogunk között az, aminek roppannia kell.

Ez nem nekem szól, a munkatársait oktatja ki, nekik magyarázza, hogy én vagyok a világ egyik utolsó igazi roppantásspecialistája, de én azért engedelmesen bólogatok. Igen persze. Úgy kell ropognia annak, amit esztek, hogy valahol mélyen emlékezettek arra, hogy milyen volt eleven csontot ropogtatni, hogy milyen volt kiharapni az elevenekből az élet szikráját, de az emlék csak távoli lehet, tízezer, húszezer, százezer évvel ezelőtti, önmaga távoli lenyomata. Nem lehet se túl erős, se túl intenzív, attól félnétek, az túl nyers volna nektek.

A papírra nézek, van-e rajta elég nulla. Van.

A kopasz kérdően rám néz, bólintok, nem mosolygok. A nyelvem végigfut a fogaim belső, élesebbnél is éles peremén. Arra gondolok, milyen jó lesz hazamenni, kimosni az orromból ezt az undorító trutymót, ledobni magamról ezt az undorító ruhát. Milyen jó lesz végignyúlni az kertemben rakott illatos avarágyon, milyen jó lesz várni, hogy leszálljon ez este, és feljöjjön a telehold.

A fényes jövő, Dragomán György összes sci-fije a Qubiten itt olvasható.