„Teremts helyet mindannak, ami te vagy!” – szólít az Ikea idei reklámszlogenje. Nemcsak a nyílt utasításon, a bizalmaskodó hangnemen is furcsának tűnne manapság megütközni. Pedig 2011-ben még újságírók eredtek nyomába, „miért tegezik a magyarokat a multik”. A túlzott közvetlenséget ugyanis állítólag nem kevesen kifogásolták, egyesek egyenesen bojkottal büntették a skandináv céget a tolakodásért.

A nemzetközi nagyvállalatokra manapság általánosan jellemző bizalmaskodó hangnemről mindenesetre sokaknak ugrik be az instantbútor-gyártó. Pedig a svédek alig néhány évtizede nem is állhattak volna távolabb a notórius közvetlenkedés vádjától. A skandináv országban az 1960-as évek végéig nagyjából pont az volt a szokás, mint nemrég Magyarországon is: a felnőttek három forgatókönyv esetén tegezték le egymást. Ha házastársi, illetve egyéb romantikus viszonyt ápoltak, valamint ha a szoros barátságot pertuivásával pecsételték meg. A tegezést a felsorolt eseteken kívül kizárólag gyerekek megszólítására használták.

A népnevelő svédek

A svéd szigort a Nemzeti Egészségügyi és Jóléti Tanács élére 1967-ben megválasztott Bror Rexed ásta alá. Hivatalba lépésekor az amúgy neurobiológusként nevet szerzett egészségpolitikus arra kérte kollégáit, hogy tegezzék. Egyúttal biztosította őket, hogy cserébe ő is ezt teszi majd. Ennek mindössze annyi előzménye volt, hogy néhány éve már igyekeztek közvetlenebbé tenni a svéd napilapok nyelvezetét. A nyelvtörténeti legendárium szerint Rexed a közvetlenségben a demokratikus társadalom kulcsát látta. Akárhogyan is, a svédeknél rövid úton általánossá vált a tegeződés.

Magyarországon amúgy a közhiedelemmel ellentétben nem a svédek, de még csak nem is a multik hatására kezdett terjedni a bizalmaskodás. A változás egyik legkorábbi előzménye, hogy a nagyvárosi, elsősorban a budapesti családokban már a múlt század derekán hagyni kezdték a szülők, hogy a gyerekeik tegezzék őket. Vidéken ez egy-két évtizedes késéssel következett be, amiben szerepet játszhatott – magyarázza a Qubit kérdésére Domonkosi Ágnes nyelvész, hazai megszólításkutató –, hogy vidéken gyakoribb volt a nagycsaládok együttélése, a nagyszülőket pedig sem a szülők, sem az unokák nem tegezték még akkoriban. Az ezredforduló környékére mindenesetre már a nagyszülők magázása is csak a megkérdezettek 7-8 százalékára volt jellemző.

Amikor a hóhért akasztják: a tegezés inkább a média, mint az Ikea számlájára írható

A tegeződés valójában már a rendszerváltozás előtti reklámokban is megjelent. Míg a „borsit” vagy a négercsókot magázódva, a Caola krémjét tegeződve próbálták vonzóbbá tenni. A Takarékszövetkezet reklámszakemberei biztosra mentek: a szöveg megírásakor a megszólalótól függően hol bizalmaskodóra, hol hivatalosra vették a figurát.

link Forrás

Bár egyes újságírók még az ezredforduló környékén is a multikat vették elő a bizalmaskodás terjedéséért, a tegeződésért épp a média tette a legtöbbet. Nyelvi illemtanában Deme László nyelvész szerzőtársaival együtt már 1987-ben azon értetlenkedett, hogy „a rádiónak, s még inkább a televíziónak, miért tegezi egyre több ifjúsági műsora az egész közönséget, olyan csúcsidőben, amikor szinte mindenki ezt a műsort hallgatja, illetve nézi”. A műsorvezetők addigra már nemcsak egymást, a vendégeiket sem átallották letegezni, Deme szerint ráadásul sokszor „hol topisan igénytelen, hol erőltetetten gógyiskodó” stílusban.

A nyelvi lazaság az internet térnyerésével az írott szövegekben is terjedni kezdett, indulásakor sokan épp emiatt kritizálták például az Indexet. Bár a közösségi média és blogok által meghatározott internetes nyilvánosságban mára jóformán kötelezővé vált a tegeződés, méltatlankodók még akadnak. Egy onlinemarketing-tanácsadásra szakosodott weboldal vonatkozó – tegezve megírt – bejegyzése alatt például az egyik kommentelő azt fejtegeti, hogy annak lesz „magasabb kvalitású olvasótábora”, aki az oldalára tévedőket „nem egyből letegezi, mint egy taknyos kiskamaszt”. A kritikus olvasó attól tart, hogy ha úgy nőnek fel, hogy mindenki össze-vissza tegeződik, „az új generáció” képviselői „nem fogják érezni, hogy felnőttek”. Bejegyzése végén pedig le is vonja a tanulságot, hogy „ha nem érzed a különbséget, nem fogod tudni, mikor kell váltani” – így, tegezve.

Mi volt előbb: a nyelvi vagy a társadalmi lazulás?

Még ha az infantilizálódás veszélyét nem is hordozza magában, a nyelvhasználatnak valóban lehet társadalomformáló ereje. Abban a nyelvfilozófusok máig nem jutottak dűlőre, hogy a nyelvhasználat tükörként mutatja-e a társadalmi állapotokat, vagy épp fordítva. A nyelv szolgál-e iránymutatásként a társas kapcsolatokat illetően? A média mindenesetre – mondja Domonkosi Ágnes – valószínűleg egyszerre tükör és minta.

A korábbi normákat ugyanakkor nem olyan könnyű kiirtani. A világszinten is szokatlan nyelvpolitikai reform ellen látszólag egyáltalán nem tiltakozó svédek alig egy évtizeddel a „du-reformen” bevezetése után már úgy érezték, hogy országukban teljesen megszűntek a megszólításokra vonatkozó korábbi törvényszerűségek, és mindenki tegeződni kezdett. Christina Paulston nyelvszociológus ezzel szemben bizonyította, hogy vidéken azért makacsul tartotta magát a magázás. Másrészt pedig a közvetlenségre leginkább nyitott nagyvárosi, fiatal lakosság körében a tegezésnek több változata is kialakult. Az intimebb, bizalmasabb viszonyokban használatos mellett megerősödtek az idegeneknek tartogatott, személytelenebb, a korábbi magázódás szerepét betöltő verziók is.

A távolságtartó tegezés

A megállíthatatlanul terjedő tegeződésnek – a svéd modellhez hasonlóan – Magyarországon is több verziója létezik, derül ki A magyar nyelv jelene és jövője című, az Akadémia támogatásával megjelent idei tanulmánykötet vonatkozó fejezetéből. A bizalmas, családias vagy baráti viszony mellett a tegeződés idegenek közt jelezhet például életkori szolidaritást. Miközben néhány éve még 25-28 év körül volt az általános tegeződés felső korhatára, és legkésőbb a harmincas éveikben magázódni kezdtek az emberek, manapság ez bő tíz évvel kitolódott.

A magázódás továbbélésének az életkor az egyik legfontosabb forrása, egészíti ki a fejezetében írtakat Domonkosi, de megeshet, hogy a tegezés felső korhatára még tovább tolódik. Előfordulhat, hogy a magázást, legalábbis a nagyvárosokban, már csak a kifejezetten idősek megszólítására használják majd, esetleg még akkor sem. A- tegezésnek ugyanis már ma is akad egy udvarias, a rangbeli különbséget és a fokozott tiszteletet egyaránt jelző formája. Ilyenkor a kötetlenebb ige- és főnévragozást rendszerint státuszjelző főnevek kísérik. Ebből lesznek a „hogy vagy, professzor úr?”, illetve „megnézed a folyosón kókadozó beteget, doktor úr?” típusú tegezések (a „szia, uram!”-ról nem is beszélve).

Csák Mátét még a vazallusai is tegezték

Noha a tegezés a 20. században az egyenrangúság fokmérője lett, a feudalista társadalmi berendezkedés fénykorában egyáltalán nem léteztek magázó formulák. A magyar nyelvben utóbbiak csak a 16. században bukkantak fel. Az írásban kizárólagos, valamint főúri körökben beszélt nyelvként is gyakran használt latinban eleve nincs a mai értelemben vett magázás. A fokozott udvariasságot ugyanis a latin nyelv – a mai oroszhoz vagy franciához hasonlóan – fejedelmi többessel, vagyis a többes szám második személy használatával fejezi ki.

Más kérdés, hogy a feudalizmusban elsődleges társadalomszervező erőként funkcionáló hierarchiát a magyarban grammatikailag nem jelezték. Ebben a humanizmus és a reformáció hozott változást, Nyugat-Európában már a 14. századtól, Magyarországon két évszázados késéssel. Ennek eredője egyes kutatók szerint a társadalmi viszonyok változása lehetett, Domonkosi azonban úgy véli, hogy a változás motorja az anyanyelvi írásbeliség térnyerése volt. Írásban nagyobb volt az igény a státuszbeli különbségek jelölésére, már csak azért is, mert a leveleknek a címzetten és a szerzőn kívül más közönsége is akadhatott.

Honnan származik a magázás?

A magázódás nyelvi genezisének első lépése az udvarias tegezés kialakulása volt. Ennek ma már finoman szólva is nehézkesnek tűnő példái azok a 16. századi levelek, amelyeket írástudó szolgálók intéztek hűbéruraikhoz. Farkas Lőrinc például 1543-ban így méltatta Nádasdy Tamás országbírót (mai magyar átírásban): „Te kegyelmed énnekem egyébkor minden dolgot megírt, vagy pedig énmagamnak megmondtad”. Egy hasonló, 1546-os levélben pedig egy másik szolgáló kér urától ekképp iránymutatást: „Nagyságod írja meg, mi akaratod”. A „ti nagyságotok”, „te kegyelmed” szóösszetételekről a tegező formájú személyes névmások gyorsan lekoptak.

A 16. század végére a „maga kegyelmed” összetétel is megjelent, amiből utóbb – a ma ismert magázó formulát létrehozva – a főnév maradt el. Ez a változat – csakúgy, mint a nagyságod, illetve a fenséged megszólítás – korántsem volt viszont kölcsönös: a magasabb rangú „magázta” le az alacsonyabb rangút, ezzel jelezve a rangbéli különbséget. Írásban pedig, vélhetően már akkor is érzékelt pejoratív jellege miatt, inkább kerülték.

Ennek fényében nem is olyan meglepő, hogy az újfent a tegeződés irányába haladó mai nyelvhasználatból a „maga” mindinkább kikopik. A 35 év alattiak több mint négyötöde kifejezetten sértőnek találja a megszólítást. Más kérdés, hogy a magyart kisebbségben használók között nemcsak gyakoribb, értéksemlegesebb is a magázás. A felvidéki vagy a vajdasági magyarok idegenek megszólítására, udvariaskodó helyzetekben is legfeljebb elvétve használják megszólításra az anyaországiak között ilyen szituációkban előnyben részesített „önt”. Ennek például az lehet a magyarázata, hogy utóbbi jobban kötődik a hivatalos nyelvhasználathoz, vagyis esetükben sokszor az idegen nyelvhez – árnyalja a képet Domonkosi. Vagyis egyes megszólításformák használata nemcsak az életkori, hanem a kisebbségi összetartozást is jelezheti.

Maga engem ne tegezzen, inkább önözzön

Az „ön” névmást a svéd Rexed-féléhez hasonló nyelvpolitikai céllal terjesztette el gróf Széchenyi István német minta alapján. Nyelvújító szándéka a legkevésbé sem esztétikai jellegű volt: csakúgy, mint Rexed, Széchenyi is a társadalmi átalakulást és a Habsburgok által provinciálisnak tartott magyar kultúra formálását tartotta szem előtt. A „maga” kissé lekezelőnek érzett áthallása miatt a németből átvett, távolságtartóbb „ön” ráadásul értéksemlegesebb is volt.

Széchenyi szándéka, legalábbis részben, beérett: a „maga” használatának a visszaszorulásával az önözés a fokozott udvariasság első számú változatává vált. Más kérdés, hogy vajon Széchenyi mennyire örülne, hogy mindennek a tegeződés feltartóztathatatlannak látszó terjedése ágyazott meg.