Jelentés a jelentésről

Kicsit messziről fogom kezdeni. Talán vannak még, akik emlékeznek rá, hogy 1998–99 egyik fontos közéleti kérdése az volt, hogy a parlament áttért a hetenkénti ülésezésről a háromhetenkéntire. Ezt a változtatást sima többséggel hozta meg az országgyűlés, de nagyon sokaknak az volt az érzésük, hogy ehhez kétharmad kellett volna, mert a házszabály kétharmados törvény, és az ilyesmit nyilvánvalóan a házszabályban kell lefektetni. Ezért az Alkotmánybíróság is foglalkozott a kérdéssel, és a következőre jutott. Szerintük a házszabály nem szabályozza kielégítően, hogy hány hetente kell összeülnie a plenáris ülésnek (azokban az időszakokban, amikor egyáltalán ülésezik a parlament). Ezért helybenhagyta, hogy az országgyűlés nem kétharmaddal fogadta el az új rendet, viszont „mulasztásos alkotmánysértést” állapított meg, amiért nem szabályozták rendesen ezt a kérdést.

Jogilag persze az Alkotmánybíróság döntése is erősen vitatható, hiszen ha elmulasztották kielégítően szabályozni az ülésezés gyakoriságát, azt akkor is a házszabályban kellett volna pótolni, és az kétharmados törvény. Ezért sokan úgy érezték, hogy az Alkotmánybíróságnak nem lett volna szabad rábólintania arra, hogy mégis egyszerű többséggel szabták meg a háromhetenkénti gyakoriságot. De én a történetnek nem ezzel a részével, hanem a nyelvi oldalával fogok foglalkozni. Az Alkotmánybíróság úgy érvelt (ahogy a törvényhozók is), hogy a házszabályban nem volt benne, hogy milyen gyakran kell összeülnie a parlamentnek, mert nem volt benne olyan mondat, aminek a célja ennek a szabályozása lett volna. És ez így is van, az akkori házszabályban nem találunk olyan mondatot, ami ezt és csak ezt jelentette volna, aminek a kifejtése, parafrázisa az lett volna, hogy `az országgyűlés plenáris ülését az ülésszak során hetente össze kell hívni'. (Amikor jelentéseket, értelmezéseket stb. írok le, mindig ezt az egyszeres idézőjelet fogom használni.)

Igen ám, csakhogy a házszabályban volt két másik mondat:

„Az Országgyűlés ülésének napirendjében feltüntetett időpontban az interpelláció és kérdés tárgyalására hetente legalább kilencven percet kell biztosítani” (115. § (3))

és

„Az Országgyűlés ülésén a napirendben feltüntetett időpontban hetente legalább hatvan percet kell biztosítani kérdés közvetlen feltevésére és megválaszolására (azonnali kérdések órája)” (119. § (1)).

A törvényhozók ezt a két mondatot úgy értelmezték, hogy azokon a heteken, amikor van plenáris ülés, másfél órát kell szánni az interpellációkra, és egy órát az azonnali kérdésekre. Mások viszont azzal érveltek, hogy ezeknek a mondatoknak a jelentéséből következik, hogy hetente szükséges plenáris ülést tartani, mert különben nem lehetne eleget tenni ennek a két szabálynak. Ha az első értelmezés a helyes, akkor nincs itt semmi látnivaló, minden a legnagyobb rendben ment. Ha viszont az utóbbi a helyes, akkor az Alkotmánybíróságnak legfeljebb annyiban lehetett igaza, hogy egy rendes törvényben nem illik így elrejteni az ülésezés gyakoriságának szabályozását, de nem lett volna szabad belenyugodnia, hogy a parlament egyszerű többséggel ellentmondást hozzon létre az új ülésezési rend és a továbbra is érvényben levő (mert kétharmados) házszabály között.

Ezt a történetet csak példának szántam, arra akartam rávilágítani, hogy milyen nagy súlya lehet annak, hogy egy-egy mondatot, szövegrészt hogyan értelmezünk. Ki határozza meg a helyes értelmezést? Milyen alapon? Ilyen kérdésekre keresem a választ.

Mennyi gyümölcs jár a majmoknak?

Ami a konkrét példát illeti, javaslom, hogy tekintsük a következő, párhuzamos példát. Tegyük fel, hogy az állatkerti munka szabályzatában benne van, hogy a majmok tápjához naponta legalább egyszer gyümölcsöt is kell adni. És tegyük fel, hogy a majmok gondozója egy szép napon úgy dönt, hogy csak hébe-hóba ad enni a majmoknak. Amikor ezt észreveszik, és felelősségre akarják vonni, így érvel: A szabályzatban nem volt olyan mondat, hogy minden nap meg kell etetni a majmokat, ő a gyümölcsökre vonatkozó szabályt úgy értelmezi, hogy az etetési napokon legalább egyszer kell adni gyümölcsöt is, és ő ezt be is tartotta. Vajon felmentenék-e ezen az alapon a gondozót, vagy két lábbal rúgnák ki?

Grafika: Tóth Róbert Jónás

Egyébként a római jogban van egy általános értelmezési elv, amit nagyon gyakran félreértenek. Úgy szól, hogy Exceptio probat regulam in casibus non exceptis, ami azt jelenti, hogy 'egy kivétel említése bizonyítja a szabály érvényességét azokban az esetekben, amikre nem vonatkozik a kivétel'. (Ebből ered az a szólás, hogy „Kivétel erősíti a szabályt”, amit persze egészen abszurd módon is lehet értelmezni.) Például ha az szerepel a házszabályban (egyébként szerepel is benne ilyesmi), hogy rendkívüli ülésnapokon nem kell interpellációkat és azonnali kérdéseket meghallgatni, ez elegendő bizonyítéka annak a szabálynak, hogy a rendes ülésnapokon meg kell hallgatni az interpellációkat és az azonnali kérdéseket. Én ezt úgy értem, hogy a római jog szerint nem kötelező kimondani a szabályt, ha a kivétel említése már bizonyítja a létezését, és ha ez a szabály még érvényben van, akkor az Alkotmánybíróság alaposan melléfogott.

Mindenesetre a parlamenti példa általános megítélése (és az én értelmezésem szerint az állatkertes példa is) azt mutatja, hogy az emberek a hetente, illetve naponta szót legszívesebben úgy használják és értelmezik, hogy `minden héten', illetve `minden nap', nem pedig úgy, hogy `az illető típusú heteken újra és újra', illetve `az illető típusú napokon újra és újra'. Ezt természetesen csak az én tapasztalataim mondatják velem, mert úgy érzem, hogy mint magyar anyanyelvűnek, elég sok tapasztalatom van az ilyesfajta kifejezések használatáról, így kialakult egy intuícióm róla, bár statisztikai értelemben, adatokkal nem tudom bizonyítani. (Ezt a nyelvészek így is nevezik: anyanyelvi intuíciónak.) De vajon bízhatjuk-e jogi szövegek értelmezését az anyanyelvi intuíciónkra, ami beszélőnként eltérő is lehet? Nyilván nem. Akkor mire bízzuk? Nyilván kétféle szakértő megkérdezése is szóba jöhet, érdeklődhetünk jogászoktól vagy nyelvészektől, mert akik ebben a két szakmában dolgoznak, azoknak talán több tapasztalatuk van a jogi szövegek, illetve általában a szövegek értelmezéséről. De vajon elég-e az ő intuícióikra, a tapasztalataik alapján szerzett benyomásaikra támaszkodni? Ezek nem nagyon ingatagok-e ahhoz, hogy akár életbevágó döntéseket hozzunk meg rájuk támaszkodva?

A jog sok helyen tételesen is szól a szövegek értelmezésének szabályairól, például a Ptk.-ban:

„A szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett” (207. § (1)).

Mit jelentenek a szavak? És általánosan?

Általános szokás, hogy „a szavak általánosan elfogadott jelentésére”, illetve „a magyar nyelv szabályaira” hivatkoznak. De a nyelvész ugyebár kukacos, nem éri be ennyivel sem. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy hol olvashatunk tételesen „a szavak általánosan elfogadott jelentéséről”, illetve „a magyar nyelv szabályairól”? Nyugi, ez csak szónoki kérdés volt, mert persze a válasz: Sehol.

És a helyzet még ennél is kacifántosabb. Mert „az általánosan elfogadott jelentéseken” és „a magyar nyelv szabályain” kívül még egy sor másra is tekintettel kell lenni, amikor szövegeket értelmezünk. A magyar jogban ezzel a legrészletesebben a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 12. számú állásfoglalása foglalkozik, amit a Kúria szerencsére érvényben hagyott. Ilyen részleteket tartalmaz:

„a kifogásolt közléseket, kifejezéseket, tényállításokat a társadalmi érintkezésben általánosan elfogadott jelentésük szerint kell figyelembe venni, és valóságos tartalmuknak megfelelően kell értékelni. A kizárólag betű szerinti, formális értelmezés sok esetben ellentétes lenne a sajtó-helyreigazítás céljával és rendeltetésével.” A jogsértés elbírálásánál ezért nem lehet a használt kifejezéseket elszigetelten vizsgálni, tekintettel kell lenni a szövegkörnyezetre is, és az egymáshoz tartalmilag szorosan kapcsolódó, egymással összetartozó részeket összefüggésükben kell vizsgálni” (3. oldal).

„A jogsértő közlés történhet közvetetten: célzásokkal, utalásokkal, egyes tényállásrészek elhagyásával, a tényálláselemek téves következtetésre indító csoportosításával” (4. oldal).

Van tehát itt az „általánosan elfogadott jelentésen” kívül „valóságos tartalom” is. De ezen kívül még tudnunk kéne azt is, hogy, milyen a „kizárólag betű szerinti, formális értelmezés”, és hogy hogyan lehet „összefüggésükben vizsgálni” az „egymáshoz tartalmilag szorosan kapcsolódó, egymással összetartozó részeket”. Ráadásul az is lehet, hogy a szövegben csak „célzunk” vagy „utalunk” valamire, esetleg „elhagyunk” valamit (aminek ezek szerint valamilyen norma szerint jelen kellene lennie), illetve „téves következtetésre indító” módon is csoportosíthatjuk „a tényálláselemeket”. Csupa rejtélyes megfogalmazás. És ezek érezhetően nem jogi fogalmakra utalnak, hanem nyelviekre. Ezért a megvilágításukat semmi mástól nem remélhetjük, mint a nyelvészeti jelentéstantól.

Vagyis nagy bajban vagyunk: a magyar jog (és minden más jogrend is) nagyon alapvető kérdésekben, a szövegek értelmezésében, ami szinte minden létező rendelkezés, szerződés stb. érvényességét érinti, olyan fogalmakra épül, amiknek a leírását jól ellenőrizhető, tételes formában sehol sem találjuk meg. És sajnos a következő részekből az fog kiderülni, hogy akkor sem jutunk hozzájuk sokkal közelebb, ha a nyelvészek véleményét kérdezzük.

Mostantól Trump klímaszkeptikus jelöltje vezeti az amerikai űrhivatalt. Jön a politikus NASA?

Jim Bridenstine a véresszájú republikánusok közé tartozott, mármint addig, amíg hírbe nem hozták a NASA-pozícióval. A homoszexualitást erkölcstelennek tartja, a klímaváltozásban játszott emberi szerepet vitatja, és a végletekig hű Donald Trumphoz, akinek a kormánya továbbra is leépítené a klímakutatást a NASA-n belül. Az amerikai űrhivatal hagyományosan politikamentes szervezet, mégis van miért örülni Bridenstine kinevezésének.