Vasgyúrók

Jól van, kezdőkém, köszöntelek a programban. Most csak nézel, hogy mit röhögcsélek, de majd az első műszakod után meglátod te is, hogy mennyire vicces is az első félóra, miután kiszállsz a zúzóriásból.

Hiába na, a jót könnyű megszokni. Adsz egy pofont a betonnak, szakad, mint a papondekli, rátoppantasz a völgyhídra, törik, mint száraz vekni. És így tovább, volt egy szaktárs, aki az őrületbe tudta kergetni az ilyen bökversekkel a fizikoterapeutákat, ment a végtagmasszírozás, hogy rekalibrálják az idegkapcsokat, ő meg csujjogatott, mint aki megbolondult, táncolni is akart hozzá, alig bírták lefogni. Azt mondják az okosok, hogy lassan ürül ki az agyból a harci drog, de igazából nem tudják, miről beszélnek, aki nem emelt fel fél kézzel egy tehervonatot, az el se tudja képzelni, milyen könnyfakasztóan jó érzés az irdatlan, féktelen erő. Ki nem álmodott arról kicsi korában, hogy óriás lesz, aki fákat csavargat ki tövestől, meg ilyenek? Nekünk, zúzóriás-kezelőknek ez nem álom, hanem a színtiszta valóság.

Majd meglátod, megtapasztalod.

Annyira jó, nem is tudom elmondani, hogy mennyire.

Most elvileg a gépkezelés trükkjeit kéne elmondjam neked, de az nem lényeges, arra rájössz magadtól is, megtanít majd szépen az interfész.

Én inkább rendes leszek, és felkészítelek arra is, amit nem mondtak el a tanfolyamon.

Az a helyzet, hogy nem az erőt nehéz kezelni, hanem a gyengeséget. S hogyha meg akarod tartani a képesítésed, akkor fel kell készüljél arra, hogy mikor vége a műszaknak, és elmúlik a röhögcsélés, akkor egyszerre csak nagyon-nagyon gyengének érzi magát az ember. Hetvenezer lóerőből egy lesz, mert egy ember úgy nagyjából annyira képes, na ezt nehéz elviselni. Kinyújtod a kezed, nézed, hogy remeg, nem hiszed el, hogy hozzád tartozik. Vagy elhiszed, és az még sokkal rosszabb.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

A múltkor is álltam a mosdóban, mostam a kezem, egyszer csak felnézek a tükörre, látom magam, ott vagyok, nézek, aztán egyszer csak azt érzem, hát az nem én vagyok, az a kis cingár semmi kis emberizink, hogy is néz már ki az a vékony nyak, meg rajta a hülye fej, hát jött, hogy bezúzzam a tükröt, el is képzeltem, hogy kimarkolom a falból az egészet téglástól, aztán elhajítom a francba, lendült is már kezem, az az egy szerencse, hogy volt annyi eszem, hogy megálljon a mozdulat. Néztem a vékony kicsi kezecskémet, a puha-törékeny csontocskákra gondoltam benne, szégyen, nem szégyen, hát rám jött a sírás.

Előbb-utóbb ez lesz veled is, de előre szólok, erről az alkalmasságin nem szabad beszélni, sőt, gondolni se szabad ilyesmire, ami nem könnyű, mert hosszú percekig kell nézni a filmeket csupa csont és bőr öregemberekről, akik kisgyerekeket ölelgetnek, meg kézenfogva sétáló szerelmespárokról, meg kisbabákról, meg saját magunkról, ahogy sétálgatunk meg üldögélünk, közben figyelik, hogy reagálunk, na, ha ott felmérgelődnék, vagy elbőgném magam, akkor egyből elvennék a jogosítványomat, érted, a mi munkánk legnagyobb veszélye, hogy annyit vagyunk a géptestben, hogy lefoszlik rólunk a hús-vér ember, én mindenesetre  kitaláltam egy trükköt, nagyon egyszerű, mielőtt bemennék a vizsgálatra, beveszek egy jó zsíros anyacsavart a számba, beteszem a nyelvem alá, aztán végig arra koncentrálok, a csavarmenetre meg a gépzsír ízére, az acélra gondolok, arra a jó érzésre, amikor összeforr a csigolyáiddal a gerinchidraulika, aztán, mikor jön a személyes elbeszélgetés, csak simán lenyelem a csavart, úgy, mint más a rágót, aztán szépen válaszolgatok a kérdésekre, és közben végig azon gondolkozok, hogy ott van a gyomromban egy darab igazi titánacél, igazából az vagyok én, ez mindig megnyugtat, mindig megújítják a kezelőimet. Ha jót akarsz magadnak, te is elkezded szép csendesen nyalogatni a gépzsírt, hogy szokjad az ízét, fél év se fog beletelni, szükséged lesz rá, meglátod.

Ennyit akartam mondani, ez a lényeg,  a többire rájössz majd magadtól is.

Na indulj, vár a zúzóriásod, meglátod, nagyon más lesz, mint a szimulátor.

Jó munkát, és ne vedd sértésnek, de a kézszorítást inkább kihagynám, mostanában, ha csak lehet, nem szoktam másokat fogdosgatni, elég nekem a magam gyengesége.

Talkshow

Az asszisztens odajön mellém, hogy még egyszer átismételjük a jelenetet, tudja, hogy úgy érzem, már több mint elégszer átismételtük, de hát a kertévé már csak ilyen, nem lehet elégszer.

Sorsistennő

Amikor anya végre megszólal, nem szid, hanem csak megkérdezi, hogy tényleg nem emlékszem semmire abból, hogy milyen volt, amikor a Sorsistennő lefejezte apát?