„Az ellenem irányuló hadjárat koholt vádjai (...) olyanok voltak, hogy túl nagy a fizetésem, üzérkedek, magasak a szövetkezet reprezentációs költségei, büntetett előéletűt alkalmazok... Ment a mocskolódás, rágalmazás. Az egész hátterét onnan lehet érteni, hogy a pártközpont 1971-ben megtárgyalta a mezőgazdaság helyzetét (...), mivel a legfelső vezetés úgy látta, hogy komoly jövedelemkülönbség alakult ki a gyári munkások és a parasztok között. Ugyanakkor azt nem vették figyelembe, hogy az iparosítással a munkásság helyzete javult addig erőteljesen. A meghurcolt téeszek egy országos, hibás és erőszakos gazdaságpolitikai koncepció áldozataivá váltak. Példákat kellett statuálni” – emlékezett vissza két éve az ellene indított eljárásra a még ma is élő Ferenczi József, a felcsúti Új Élet Mgtsz egykori elnöke. Az 1972-ben, az egész országra kiterjedő, több mint tíz évig tartó perhullám kezdetén gyanúba kevert agrármérnök saját bevallása szerint csak azért nem került börtönbe, mert kálváriáját mozgóképen is dokumentálták.

„A hatalom egy jól működő téesz-demokráciáról akart propagandafilmet, bizonyítandó, hogy itt demokrácia van, amelyben leváltják a rossz elnököt, aztán nem ezzel találkoztak, hanem egy működő demokráciával, ahol a tagság megvédi az elnökét” – így Ferenczi. A bűnös elnököt lemondató zárszámadó közgyűlésről tudósító híradás helyett így a Nemzetközi Dokumentumfilmes Szövetség (IDA) által 1996-ban a világ száz legjobbja közé válogatott alkotás született. Ember Judit és Gazdag Gyula A határozat című filmje az 1970-es évekbeli, budapesti iskola néven világhírű magyar dokumentarizmus mesterműve lett. A film, amelyet elkészülte után betiltották, és csak 1983-ban kerülhetett ki – zártkörű vetítéseken – a dobozból, védte a felcsúti téeszelnököt, aki az elsőfokú felmentő ítélet után, ügyészi nyomásra másodfokon „csak” négy hónap felfüggesztett börtönt kapott.

A látens kapitalizmus és a nagyipar bosszúja

Bár hivatalosan csak 1968. január 1-jétől lépett érvénybe az államszocializmus prosperitását felpörgetni hivatott új gazdasági mechanizmus, a téeszeket már fél évtizeddel korábban ebbe az irányba terelte az állampárt szociáldemokrata beállítottságú reformszárnya. A magyar termelőszövetkezetek – az állami gazdaságok kivételével – ekkorra a szovjet kolhozmodell helyett kvázikapitalista módon működtek.

Az ifjúságát a népi írók mozgalmi holdudvarában töltő Fehér Lajos miniszterelnök-helyettes megteremtette annak jogszabályi feltételrendszerét, hogy a korábban szövetkezésre kényszerített tagság érdekelt legyen a minőségi munkában, méghozzá úgy, hogy majdhogynem szabadon rendelkezhetett az előállított javakkal. A reformer agrárpolitikus azt is kiharcolta, hogy a közösbe vitt földtulajdon fejében járadékot (kvázi bérleti díjat), rendszeres jövedelmet, nyugdíjjogosultságot (akkori szóval: öregségi járulékot), sőt – részjegynek nevezett részvényért cserébe – osztalékot is kaphasson. A szövetkezetekről és földhasználatról szóló 1967-es törvények alapján ráadásul demokratikusan és titkosan választhatták meg saját vezetőjüket is.

A korábbi pénzügyminiszter, Nyers Rezső nevével fémjelzett új gazdasági mechanizmus erre a srófra kívánta járatni az ipart is. Az 1970-es évek elején a mechanizmus második lépcsőjében a vállalatóriások feldarabolása, racionalizálása lett volna a cél, csakhogy ez nem volt ínyére a nehézipari lobbinak, vagyis az 1956-os megtorlások során elkövetett tetteiért a rendszerváltás után két évtizeddel bíróság elé citált Biszku Béla körül tömörülő ellenreformereknek.

„Az államszocializmus keveset kutatott területe a politikai és gazdasági érdekérvényesítés, pedig a nehéziparban szocializálódott vezetők a legmagasabb politikai pozíciókban is napi kapcsolatot tartottak egykori vállalataikkal, mint ahogy Fehér, vagy a korszak másik meghatározó parasztpolitikusa, Dimény Imre, 1967 és 1975 közötti mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter sem tagadta meg soha a gyökereit” – olvasható Varga Zsuzsanna Miért bűn a sikeresség? című, a téeszelnökperekről írt tanulmányában. Az ELTE Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékét vezető agrártörténész által összegyűjtött, javarészt ügyészségi dokumentumokból kiderül, hogy a hatóságok valósággal rárepültek a „gulyáskommunizmus” vasfüggönyön túli jó hírét megalapozó, a külkereskedelmi mérleg javításáért sokat tevő bezzegágazatára.

Kijárták Kádárnál

Az ellenreformerek számára a Mezőgazdasági Gép- és Alkatrész-kereskedelmi Vállalatnál (Megév) lefolytatott vizsgálat jelentette a casus bellit – írta Péteri György történész az ügyről szóló 2004-es tanulmányában. A cég a gépi kukoricabetakarításhoz szükséges nyugatnémet adaptereket (a kombájn elején található vágóasztalokat) alkatrészenként hozta be Magyarországra, majd itt összeszerelve egyben értékesítette azokat, így a vevőnek is olcsóbb volt.

A vállalat egyik osztályvezetője azonban 1972 őszén szabálytalan külkereskedelmi tevékenység miatt feljelentette az igazgatót a XV. kerületi pártbizottságnál. A fegyelmi vizsgálat és a rendőrségi nyomozás alaptalannak találta a vádat A feljelentő osztályvezető erre a Népszabadsághoz fordult segítségért. Az ügyről a budapesti pártbizottság titkára is nyilatkozott volna a pártlapnak, ám a kézirat állításait előbb Fehér Lajos telefonon, majd Dimény miniszteri feljegyzésben cáfolta. A Népszabadság azonban Biszkuhoz és az általa vezetett Koordinációs Bizottsághoz fordult. Varga szerint ez az „árnyéktestület” nem szerepelt az MSZMP szervezetei között, pedig a párt központi bizottságának titkára éppúgy tagja volt, mint a belügy- és az igazságügy-miniszter, a legfőbb ügyész, valamint a Legfelsőbb Bíróság elnöke.

A grémium a Megév-ügy apropóján fél év alatt kijárta Kádár Jánosnál, hogy állítsa parkolópályára a reformereket. Mindezt arra hivatkozva, hogy nem tartották be a szocialista törvényességet, amelynek célja összehangolni „a társadalmi, a csoport- és az egyéni érdekeket”, és segíteni „a szocialista együttélés szabályainak érvényesülését”. Párhuzamosan az egész gazdasági mechanizmus megfojtásával, Nyerset és Fehért 1974 tavaszán, Diményt 1975 nyarán állították félre. Az agrárlobbi lefejezése után pedig nagy lendületet vett a téeszvezetők elleni fellépés.

Népi ellenőrök és öngyilkos vádlottak

A piszkos munkát az 1957-ben életre hívott Központi Népi Ellenőrzési Bizottság (KNEB) által vezényelt rohamcsapatokra bízták. A Kádár-érában a társadalmi munkában, fizetett szabadságuk ideje alatt vizsgálódó ellenőrök kulcsszerepet játszottak „az állami és állampolgári fegyelem megszilárdításában, a nép vagyonának védelmében és a visszaélések leleplezésében”.

Az 1970-es évek elején látványosan megugrott a szövetkezeti témájú vizsgálatok száma. „A KNEB formailag a Minisztertanácsnak, valójában a párt vezetésének volt felelős. A népi ellenőrök zöme hozzá nem értő, ám ideológiailag mindig igazodó laikusokból állt” – állítja Varga. A Pénzügyminisztérium illetékes szervein kívül csak nekik volt jogosítványuk a téeszek gazdálkodását vizsgálni.

„Egy igazi bűnöző röhögött volna az egészen, de én még nem voltam ilyen helyzetben. (...) Fizikailag nem bántottak, de a kiszolgáltatottság, (...) magát az atmoszférát, amit teremtenek, nem tudja az ember visszaadni. Egy gyengébb idegzetű vagy tapasztalatlanabb ember összetörik alatta” – idézte fel meghurcolását Kovács Alajos, a pesthidegkúti Rozmaring Mezőgazdasági Termelőszövetkezet (mgtsz) egykori elnöke Pünkösti Árpád Vasalt ruha mángorolva című, 1989-ben megjelent kötetében.

A virágkertészetéről országos hírű gazdaság vezetőjét 1975 decemberétől sok hónapon át tartották előzetes letartóztatásban, majd a bíróság jelentős kárt okozó hűtlen kezelésben találta bűnösnek, és egy év, két hónapos elzárást, valamint ötezer forintos pénzbírságot szabott ki rá. A vád szerint Kovácsnak tudnia kellett arról, hogy a téesz melléküzemágként működő kőbányájának vezetője a „tervteljesítés gyorsítása céljából” ajándékokkal keni meg a partnereket, és az ehhez szükséges pénzt a gépkocsik menetleveleinek hamisításával teremti elő. Az ügy kisebb szabálysértésekben valóban sáros 19 vádlottjából hárman még a vizsgálat alatt elhunytak: egyikük agyvérzést kapott, ketten pedig öngyilkosok lettek – derül ki a Pünkösti-kötetből.

„Szemet szúrt a jó teljesítmény” – idézi a már említett Varga-tanulmány a Heves megyei Bátor község egykori téeszelnökének rendszerváltás utáni szavait. „Túl sok volt a nyereségünk, 1979-ben például 15 millió forint. Azt gondoltam, nincs rejtegetnivalónk, nem igyekeztem könyveléssel elrejteni, palástolni a tényeket. Megdolgoztunk érte, büszkék lehettünk rá. (...) A pártfegyelem megsértése miatt leváltás lett a jó munka jutalma.”

A szituáció már akkor is abszurd volt. Nem véletlenül szólta el magát egyik kihallgatója a rozmaringos Kovács Alajos előtt: „Ugyan már, nem érti, hogy nem arról van szó, amiről szó van?”

Hiánypótló melléküzemágak

A vizsgálatok először szinte mindig a hiánygazdaság hézagait kihasználó úgynevezett melléküzemágakat, vagyis a téesztagok és családtagjaik egész évi foglalkoztatására létrehozott feldolgozó- és könnyűipari profilokat vették célba, amelyekben a káposztasavanyítástól a koporsó- és műmárványkészítésen át az önindító-tekercselésig sok mindent csináltak.

Mindenki jól járt, a profit egy részét pedig olyan infrastrukturális beruházásokra költötték a téeszek, amelyeket az államkassza sosem finanszírozott volna: falusi kultúrházakra, könyvtárakra, sportpályákra, de sok helyütt még az utak és a járdák aszfaltozását is a téesz állta, sőt gyakran a szövetkezet finanszírozta a falusi fiatalság továbbtanulását is.

Az 1970-es évtized első felétől egy évtizeden át több mint ezer termelőszövetkezeti vezető (téeszelnök, főkönyvelő, főagronómus) ellen indult büntetőeljárás, amelyek során évekig vizsgálták a gazdasági célszerűség és az aktuális szabályozás ellentmondásait. A jellemzően hűtlen kezelés vagy különösen nagy kárt okozó csalás vádjával meghurcolt sikeres téeszvezetők perei egészen az 1980-as évek második feléig a helyi hatalmi játszmák részei voltak.

Varga Zsuzsanna szerint a téeszelnökök különleges csoportot képeztek a gazdasági vezetők rétegén belül: „őket nem kinevezték, hanem választották, titkos szavazással. A téeszelnököknek tehát nemcsak a járási, megyei pártvezetők felé kellett megfelelniük, hanem a tagság felé is. Ebből a szituációból számos konfliktus származott, főleg amikor az elnök a tagság érdekeit képviselve ellentmondott a helyi politikai vezetésnek. Az 1970-es évek első felében, amikor az országos politikában megindult a téeszellenes offenzíva, sok helyi pártvezető érezte úgy, eljött az idő a visszavágásra. A vezetők elleni bírósági eljárások megindításában tehát nemcsak a magaspolitika volt a kezdeményező, szerephez jutottak a helyi tényezők is.”

A legfelső szinteken már jóval korábban érzékelték, hogy sok esetben elvetették a sulykot. 1978-ban, már Biszku menesztése után, a Koordinációs Bizottság például a rozmaringos Kovács Alajos ügye kapcsán például elismerte, hogy „az ítélet nem volt hibamentes” és „a kiszabott büntetések nem voltak törvényesek”.