Hideghívás

Abban a pillanatban, amikor Bercsényi rányomott a zöld ikonra, hogy fogadja az ismeretlen hívást, eszébe jutott a hír, amit pár napja olvasott az újgenerációs könyörgőrobotokról, és már majdnem bontotta is a vonalat, de akkor egyszer csak meghallotta Dingó hangját.

– Bercsi, Bercsikém, ott vagy? – mondta, a hangjából mély, reménytelen kétségbeesés sugárzott, és Bercsényi hiába tudta pontosan, hogy Dingó hét éve meghalt leukémiában, mégsem utasította el a hívást.

– Igen, én vagyok – mondta, hallotta, hogy a vonal másik végén megkönnyebbülten felsóhajt a halott barátja.

– Jaj öreg, sose hittem volna, hogy elérlek – mondta Dingó.

Bercsényi bólintott, nem tudott megszólalni, a barátja csontsovány, haragtól eltorzult arca jutott eszébe, az, ahogy az ökle az elkülönítő plexijére csapódik, ahogy azt kiáltja: – Takarodj innen, minek jöttél ide, minek mondtad el, hagytál volna békében meghalni!

– Itt vagyok, hallgatlak – mondta Bercsényi, Dingó akkor nagy levegőt vett, tökéletesen hallatszott, ahogy mélyen beszívja, zavarodottan nyel egy nagyot, mint aki nem is tudja, hol kezdje, aztán belevágott.

Azt mondta, egy borzalmas balesetbe került, lerobbant a kocsija a hatvanhatos úton, ugye emlékszik Bercsi, hogy az volt a régi álmuk, hogy egyszer majd végigmennek rajta, már a gimiben is mennyit tervezték, uramisten, és most elütött ott egy szarvast, és hogy ne szenvedjen, elvágta a torkát egy Bowie késsel, de a kés fűrészfogas volt, és ezért őt most állatkínzással vádolják, és most azonnal össze kell kalapoznia az óvadékot, mert a fia ballagására megy, ha reggelig nem szed össze háromezer kreditet, soha nem fog odaérni Chicagóba, azt soha nem bocsátaná meg magának, könyörögve kéri Bercsit, hogy segítsen, szánja meg, gondoljon a régi barátságukra, neki semmibe se kerül háromszázötven kreditet átutalni, ugye, hogy segít, ugye, hogy megteszi, igen vagy nem?

Bercsényi hallotta, hogy a robot milyen tökéletes ritmusban veszi a levegőt, eszébe jutott, amit a cikkben írtak, hogy bolgár hekkerek megszerezték az orosz katonai titkosszolgálat személyiségprofiláló szoftvereit, és összedolgozták őket a legújabb hollywoodi szinkronájájok szintén sikeresen ellopott érzelem-modelljeivel, és most a nagy blokkláncösszeomlás miatt felszabadult mongol kriptovalutabányák hardverein futtatják ezt a barkácskonstrukciót, és közben persze nem erre gondolt, és nem is a Bowie késre, és nem is arra, hogy vajon milyen nyilvánosan és nem nyilvánosan elérhető infókból rakta össze a robot ezt az abszurd történetet, hanem arra a pillanatra, amikor még a gimiben meglátta, hogy néz Dingóra Anikó, az osztály legszebb lánya, és arra, hogy hogy jutott eszébe akkor a terv, hogy partidrogot csempész majd Anikó italába, és aztán becsempészi Dingó zsebébe a fiolát a maradékkal, és az, hogy milyen érzés volt tényleg megtenni, milyen érzés volt végignézni, ahogy elviszik Dingót a rendőrök.

– Ugye segítesz – mondta újra Dingó hangján a könyörgőrobot, és akkor megjelent Bercsényi látóterében a jóváhagyást kérő zöld tenyér ikon, és az elutasítást jelentő piros ököl ikon, és Bercsényinek eszébe jutott az nap, amikor ő is megkapta a segélykérő üzentet a gyógyíthatatlan betegségről és a gyűjtésről, amit Dingó kísérleti génterápia-költségeinek összekalapozásáért hirdettek, és az, hogy elhatározta, hogy bemegy Dingóhoz a kórházba, mindent elmond neki, és bocsánatot kér tőle.

Nem, Dingó nem bocsátott meg, és ezért ő aztán nem adott pénzt az alapba, másodszor is elárulta egykori barátját.

– Háromszászötven kredit – mondta újra a könyörgőrobot, és akkor Bercsényi már rá is pislantott a zöld tenyérre, a számlálón be is állt magától az összeg, neki már csak jóvá kellett hagynia, és jóvá is hagyta, elgondolta a szubvokális jelszót, és hozzátette az ellenőrző pislogást, persze, Dingó, mondta, persze, ez a legkevesebb, amit megtehetek, alig változott valamit a hangod.

A könyörgőrobot akkor bontotta a vonalat, Bercsényi elképzelte, ahogy a szavai végigfutnak a vezetékeken, belevesznek az üvegszálak gubancos labirintusába, bájtokra bomolva rögzülnek valahol. – Most az egyszer fizettem, de ne hívj soha többet – mondta akkor a lehető legfagyosabb hangján az elnémult kapcsolatnak.