Egyedülálló kutatás tárta fel közel 300 avar kori sír teljes genetikáját és családi viszonyait a Kárpát-medencében
Páratlan archeogenetikai kutatás eredményeit közölte szerdán a világ egyik vezető tudományos folyóirata, a Nature. Egy nemzetközi kutatócsoport – magyar kutatók közreműködésével – négy avar kori, vagyis az időszámításunk szerinti 6-9. századból származó alföldi temetkezési helyről (Rákóczifalva, Kunpeszér, Kunszállás és Hajdúnánás területéről), több száz csontvázból vett összesen több mint 400 genetikai mintát, és a vizsgálatok alapján több generációra visszamenőleg teljes családfákat és rokonsági kapcsolati hálót rajzolt fel. A világon egyedülálló kutatás újdonsága abban áll, hogy nem szelektíven vettek mintát a sírokból, hanem teljes genetikai mintavételre törekedtek, ami lehetővé tette, hogy az avar kori társadalmi szerveződés az alacsonyabb társadalmi csoportok szintjén is láthatóvá váljon.
„Családfákat építettünk fel. Van olyan családfánk, ami hét generáció hosszan követhető. Így már nem csak az vált láthatóvá, hogy a sírokba tettek övet, edényt, esetleg lóval temették el az illetőt, amiből következtethetünk arra, hogy magasabb státuszú lehetett, hanem azt is pontosan meg tudjuk mondani, hogy apa, fia, unokája, dédunokája és mai szavainkkal az ükunokája melyik sírban van eltemetve. Ez elmondhatatlanul nagy információrobbanás mind a régészet, mind az archeogenetika, mind az antropológia szempontjából”
– mondta a Qubitnek a tanulmány első szerzője, Rácz Zsófia, az ELTE BTK Régészettudományi Intézetének egyetemi docense.
És a régész szerint ez csupán a kezdet: „Korábban jelent már meg egy-két olyan tanulmány a neolitikumból, amely teljes közösségeket térképezett fel, de mi ezt nem csupán egy közösségen belül, hanem több közösség között is megnéztük, rokoni hálózatokat tártunk fel.” Rácz szerint ez a kutatási szemléletmód nagyon különbözik a korábbi gyakorlattól, és biztosan lesz még folytatása. A tanulmány egyébként széles körű nemzetközi együttműködésben, számos genetikus, régész, biológiai antropológus, bioinformatikus, izotópkutató, kulturális antropológus és történész közreműködésével valósult meg az Európai Kutatási Tanács által támogatott HistoGenes projekt keretében. Ez a legnagyobb archeogenetikai projekt a világon, amelyben összesen mintegy 6000 genetikai mintát vizsgálnak.
Sztyeppei népek Rákóczifalván
Az ELTE közleménye szerint az Avar Kaganátus keleti csoportjai Kr. u. 568-ban jelentek meg a Kárpát-medencében. „Az írásos és genetikai források tanúsága szerint vezetőik a Türk Birodalom felemelkedése idején menekültek el a belső-ázsiai sztyeppékről, a mai Mongólia területéről, és vándorlásuk során más eurázsiai nomád csoportok is csatlakoztak hozzájuk. A Kárpát-medencében a megelőző korszakot meghatározó Gepida és Langobard Királyság maradék népességére telepedtek rá. Néhány évtizednyi, a Bizánci Birodalommal folytatott intenzív háborúskodás után fokozatosan letelepedtek, és belső erőforrásokra támaszkodó gazdálkodó életmódra rendezkedtek be. Egészen a 9. század elejéig uralták a térséget, amikor Nagy Károly hadjáratai vetettek véget hatalmuknak.”
Rácz a Qubitnek elmondta, ők kizárólag az Avar Kaganátus keleti, sztyeppei eredetű csoportjait vizsgálták, és a különféle genetikai, embertani és régészeti vizsgálatokból az derült ki, hogy a Duna–Tisza közi közösségek Belső-Ázsiából, míg a tiszántúli közösségek a kelet-európai, Fekete-tenger vidéki sztyeppékről érkezhettek.
Hozzátette, fontos tanulsága a cikknek, hogy származási különbségeik ellenére ezek a csoportok hasonló rokonsági szerveződésben éltek. „Tehát azt láttuk, hogy ugyanúgy, ahogy az Avar Kaganátus sztyeppei típusú politikai szervezete majdnem 250 éven keresztül megőrződik, ugyanúgy az alsóbb rétegek társadalmi szerveződése is megmarad.” Ezt az eredményt Rácz szerint kizárólag a teljes körű genetikai feltárásnak köszönhetik.
Hogyan zajlott a kutatási folyamat?
A szóban forgó avar kori sírokat már egy ideje ismerték a régészek. A kutatás gerincét adó, közel 300 sírt magába foglaló rákóczifalvi temetőt, ahonnan 279 genetikai minta származik, 2006-2007 körül tárták fel, majd antropológiailag és régészetileg teljesen feldolgozták. A többi temető sírjai is ismertek voltak már, az összesen négy temetőből származó csontokat részben a Természettudományi Múzeumban, részben a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tárában helyezték el.
A genetikai mintavétel úgy történik, hogy a koponyák halántékán lévő sziklacsontot megfúrják, porítják, majd a teljesen előkészített mintákat megszekvenálják. „A mintavételt és a minták előkészítését a HUN-REN Archeogenomikai Intézet és az ELTE munkatársai végezték, majd az előkészített minta Lipcsébe, a Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet kutatóihoz került, ők végezték el a szekvenálást, vagyis ők nyerték ki az információkat a csontállományból” – mondta Rácz. Ezután építették fel a családfákat, majd megkezdődött a régészeti és genetikai elemző munka. Hosszú évek teltek el, mire a kutatócsoport a genetikai vizsgálatokon át végül eljutott a Nature-cikkig.
„Ennek a cikknek a fő hangsúlya az eredettel kapcsolatos kérdésekről a társadalmi és rokonsági szerveződésre került át, és ezt igazán részletekbe menően csak így lehet vizsgálni. Ez óriási anyagi ráfordítást igényel, hiszen ha egy közel 300 síros temetőt teljes egészében, teljes genetikájában, vagyis minden eltemetett személyt bevonva akarsz vizsgálni, ahhoz nagy projektre van szükség. Ez gyökeresen új dolog, viszont az, amit így felfedeztünk, láthatatlan lett volna, ha azt mondjuk, hogy tíz kiválogatott genetikai mintával dolgozunk a rákóczifalvi temetőből. Az eredet szempontjából fontos következtetésekre tudtunk volna jutni, de társadalmi szerveződés tekintetében nem tudtunk volna ennyire teljes képet kapni” – mondta a régész.
Férfiágú öröklődés adta a közösségek gerincét, de a nők jelentették a kapcsot a közösségek között
Rácz szerint azt már eddig is lehetett tudni, hogy az Avar Kaganátus keleti típusú szerveződés volt, amelynek az élén a kagán állt, akinek több felesége lehetett, vagyis a társadalmi elit körében megengedett volt a többnejűség. Ezen túl bizonyos források említik a kagán fiait, tehát létezett a címek öröklődése férfiágon, de azt egyáltalán nem lehetett eddig látni, hogy a köznép, az egyszerű emberek körében milyen rokonsági és társadalmi szerveződés élt.
A közlemény szerint a négy temető népessége hasonló elvek alapján szerveződött: szigorú patrilineáris rendszer bontakozott ki, amelyben a patrilokalitás és a női exogámia volt a norma, magyarul a férfiak a házasság után is a közösségben maradtak, míg a nők mindig más helyről érkeztek. „Ez biztosíthatta a politikai kapcsolatokat is, általában a társadalmi kapcsolatokat a közösségek között, és a belterjesség elkerülése miatt gyakorlati szempontból is praktikus volt” – mondta Rácz.
A közösségek egy-egy fő apai leszármazási vonal köré rendeződtek. Létezett a többnejűség és a levirátus intézménye is, vagyis ha meghalt a férj, akkor a feleség a férfi egy közeli rokonához, például testvéréhez kapcsolódott. Számos esetben előfordult, hogy egy férfinak vagy nőnek több – két-három, vagy akár négy – partnertől született gyermeke. A közlemény hozzáteszi, hogy a régészeti leletek alapján különösen fontos volt a közösség alapítóinak és az alapítók egyenesági férfi leszármazottainak a szerepe. A veretes övek, lószerszámok, olykor teljes, sírba helyezett lovak e férfiaknak a temetkezéseihez tartoztak. Közülük kerülhettek ki a családfők, valamint a települések vezetői.
A kutató azt is kiemelte, hogy egyáltalán nem találták jelét a vérfertőzésnek.
„Ezekben a temetőkben nagyjából mindenki mindenkinek a rokona, és azt, hogy véletlenül egy másod-harmadfokú rokonok közötti házasság ne csússzon be, csak úgy lehet elkerülni, ha a közösség szigorúan számon tartja, ki kinek a rokona, és mondjuk tabunak számít, hogy egy férfi az apai rokonsághoz tartozó nővel X generáción belül házasodjon. De az az érdekes, hogy az anyai ágon is számon kellett ezt tartani, mert arról az oldalról sem látunk vérfertőzést”
– mondta Rácz. Hozzátette, hogy etnológiai példák alapján a sztyeppei népekről lehet is tudni, hogy több generációra visszamenőleg számon tartották a rokonságot, és akár már a gyerekek fel tudták sorolni sok-sok generációra visszamenőleg a férfi ági felmenőket.
Népességváltás a Duna–Tisza közében
Rácz szerint egy másik fontos felfedezés, amelyet nem tudtak volna megtenni a teljes genetikai mintavétel nélkül, hogy a 7. század második felében népességváltás ment végbe Rákóczifalván. „A kora avar kori családfák ekkor megszakadnak és ugyanebben az időben három új rokonsági egység költözik ide férfi testvérek vezetésével. A régészeti és a radiokarbon kormeghatározás alapján látjuk, hogy ez olyan 660-670-ben történik. Két új temetőrészt nyitnak, míg a korai népesség közül csak egyetlenegy családfának egy férfi ági vonala marad és temetkezik itt továbbra is. Ennek az okát is sejteni véljük. Ez a család egy nőn keresztül kapcsolatba kerül az egyik újonnan jövő családdal” – mondta.
„Ezeket a csontokat antropológusok is megvizsgálták, és nem láttak a csontokon harci cselekmények nyomait, de valami helyi uralomváltás lejátszódhatott. Ugye azt sem tudjuk megmondani pontosan, hogy akik elköltöztek, azok milyen messzire költöztek. Lehet, hogy csak egy picit arrébb nyitottak egy újabb temetőt. Viszont amit itt mi ilyen mikrotörténet formájában látunk, ez kapcsolódik azokhoz a nagyobb átalakulásokhoz, amelyek az egész Kárpát-medencét érintették. Tehát, hogy a hódító hadjáratokat, Bizánc elleni hadjáratokat folytató korai nomád államszervezet fokozatosan átalakul egy termelő, gazdálkodó, paraszti rendszerré. Ez hatalmi változásokkal is járhatott”
– mondta Rácz.
Azt is elmondta, hogy a 7. század közepétől a Kárpát-medencében végbemenő népességrobbanást is megfigyelték. „Felmerülhet az, hogy akik itt újonnan megjelennek a 7. század második felében, azok vajon a Kárpát-medencéből kívülről vagy belülről érkeznek-e. Mi semmi jelét nem láttuk annak, hogy ezek a csoportok a Kárpát-medencén kívülről érkeztek volna, erre az izotópos vizsgálatok sem utaltak, inkább belső átrendeződésről volt szó. Ugyanebben az időben, amikor az új népesség megjelenik Rákóczifalván, indult két másik temető is, amit vizsgáltunk. Az egyik, a kunszállási a Duna–Tisza közéről, a másik pedig a hajdúnánási temető Hajdú-Bihar megyéből. Ez is a népességbeli változásokra utal.”
Rácz szerint forradalminak lehet mondani azt, ahogy az archeogenetikai vizsgálatokat és a radiokarbon kormeghatározást összekapcsolták, mivel a családfák generációihoz tudták kapcsolni a szénizotópos adatokat. Ez azt jelenti, hogy ahol 35-50 éves koruk körül elhunyt emberek generációi következnek egymás után, azokat sorozatba tudták állítani, és jelentősen pontosítani tudták a radiokarbon keltezést is, akár néhány évtizednyi pontosságúra. Ez az egyik vonal, amelyen keresztül folytatni szeretnék a kutatást.
A másik pedig a különböző, tehát nem csak sztyeppei eredetű csoportok társadalmi szerveződésének összehasonlítása és az, hogy ezek a csoportok hogyan viszonyulnak egymáshoz. „A HistoGenes projekten belül folynak további régiós kutatások az avar korra vonatkozóan is, és ez majd egy nagyon szép, nagy képet eredményez a végén” – mondta.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
