A jelentéstan találkozik a mondattannal: mikor hagyható el a hogy?

Ha valakinek újszerű elképzelése van egy szakterületről, esetemben a nyelvi szerkezetek természetéről, akkor jobban teszi, ha azt nem kiáltvány formájában fogalmazza meg, hanem konkrét problémák elemzésével mutatja meg a lényegét, még akkor is, ha az ilyen elemzésekből a legáltalánosabb mondandója nem bontakozik ki olyan karakteresen. Ilyesmit próbáltam a múltkor az angol both esetének vizsgálatával.

Most annak esnék neki röviden, hogy mikor hagyható el a magyar hogy kötőszó a mondatokból. Ezzel a kérdéssel a legrészletesebben Kenesei István foglalkozott, Strukturális magyar nyelvtan sorozat mondattani kötetében, a 616–623. oldalon. Az ő beszámolója szerint körülbelül egy tucat alesetet kell megkülönböztetni, amiknek egy részében a hogy határozottan elhagyható, a másik részükben határozottan nem elhagyható. Nem az általa említett aleseteket fogom követni, de persze figyelembe veszem az ő megfigyeléseit.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

Mi az a hogy-elhagyás?

Először is tisztázzuk röviden, hogy mi számít a hogy elhagyásának. Én csak azt fogom annak számítani, amikor – akár jelen van a hogy, akár nincs – a mondat egyetlen dallamívvel ejthető, úgy, hogy sem szünetet nem tartunk az alárendelt mondat előtt, sem új dallamot nem kezdünk. Mint ebben: Azt hiszem, (hogy) lassan indulhatunk. Nem próbálom a dallamokat és a hangsúlyokat lejegyezni, de mindenki könnyen ellenőrizheti az intonációt és a prozódiát: a főmondat enyhén emelkedő, ereszkedő vagy magas dallamú (ez az ún. elődallam), az indulhatunk első szótagjától pedig esik (vagyis ez egy eső jellegű karakterdallam). Nem így ejtjük ki viszont például azt a fajta alárendelést, amikor írásban kettőspontot használnánk: Bejelentették: megint emelik a benzin árát (itt a főmondatban is karakterdallam van, mégpedig ún. emelkedő vagy lebegő jellegű). Ezt nem a hogy elhagyásának tekintjük (a Bejelentették, hogy megint emelik a benzin árát mondathoz képest), hanem egy másféle szerkezetű mondatnak. Hasonlóan nem tekintjük a hogy elhagyásnak, amikor a két tagmondat voltaképpen mellérendelésnek tekinthető, például: Tudom, holnap indultok, ezt két külön, egyformán eső karakterdallammal ejtjük (nem úgy, mint azt, hogy Azt hiszem, lassan indulhatunk), tehát ezt sem a Tudom, hogy holnap indultok mondat hogy nélküli változatának tekintjük. Elismerem, hogy nem mindig könnyű ezeket az eseteket világosan megkülönböztetni, ezért a teljesen világos példáknál fogok maradni. És az akadémiai helyesírási ajánlásoknak ellentmondva az alábbiakban nem teszem ki a vesszőt a két tagmondat közé, hogy a kiejtést érzékeltessem.

A „korlátozó határozó” jelentés

Úgy gondolom, hogy az elhagyható hogy leggyakoribb típusánál egyáltalán nem véletlen, hogy a mondatot egyetlen dallammal, megszakítás nélkül ejthetjük. Ezekben az esetekben ugyanis, bár formailag a mondat megegyezik a „rendes” alárendelő mondatok alakjával, jelentéstanilag úgy is felfoghatjuk, hogy a mondat fő állítása az alárendelt mondatban található, a főmondat pedig jelentéstanilag afféle korlátozó határozó szerepét játssza (ez a kifejezés tudtommal eddig nem létezett, most találtam ki). Vagyis azt fejezi ki, hogy amit a mellékmondat kifejez, az csak bizonyos szempontból, bizonyos korlátozással értendő. És ilyenkor mindig át is fogalmazhatjuk a mondatot úgy, hogy az alárendelt mondatból főmondatot, a főmondatból ilyen jelentésű határozót csinálunk. Például annak a mondatnak a funkcióját, hogy Azt hiszem (hogy) lassan indulhatunk, az a mondat is betöltheti, hogy Szerintem lassan indulhatunk. És ennek az utóbbi mondattípusnak az alakját „vetítjük rá” az azt hiszem-mel bevezetett mondatra, mert funkcionálisan ugyanolyan. Ennek következtében kapja meg az egyetlen tagmondatra (tehát nem összetett mondatra) jellemző prozódiáját, és ennek következtében maradhat el a hogy is. Egyébként a legkülönbözőbb nyelvek történetében változásként is le szokott zajlani ez, hogy korlátozott határozó szerepű főmondatokból mondathatározó, majd akár kötőszó lesz. Például így alakult ki az angol may be `lehet' vagy a magyar találom igealakból a maybe `talán' és a talán mondathatározó, vagy a magyar hiszem-ből a hiszen kötőszó.

Hogy pontosan milyen főmondatok játszhatnak ilyen korlátozó határozói szerepet (példák: úgy gondolja, azt mondtuk stb.), az más kérdés, abba itt nem megyek részletesen bele, de úgy vélem, ez majdnem tisztán jelentéstani kérdés. Egyelőre én is csak úgy tudom ellenőrizni ezt, hogy helyettesíthető-e a főmondat határozóval úgy, hogy az egész mondat értelme ne változzon. Például a tudom vagy a csodálkozom nem lehet ilyen (mert nem korlátozza az alárendelt mondatban foglaltak érvényességét, nem is lehet elhagyni utánuk a hogy-ot), viszont az úgy tudom lehet; a gondolom és a remélem lehet (éppúgy, mint az azt/úgy gondolom és az azt remélem). Tény, hogy ha jelen van az ige előtt a hangsúlyos azt, úgy, arra stb., akkor gyakrabban kapunk ilyen jelentésű főmondatot, de ennél közelebbit erről nem tudok mondani. 

Természetesen kivételek is lehetnek, tehát egyes meghatározott (és gyakori!) főmondatok után egyszerűen a nyelvszokás szentesítette a hogy elhagyását, annak ellenére, hogy nem korlátozó határozói értelműek. Például ha a főmondat állítmánya a biztos, akkor el szoktuk hagyni a hogy-ot akkor is, amikor nem korlátozza az alárendelt mondat értelmét: Biztos fel akartok jönni? Biztos felmegyünk. (Viszont ilyenkor, amikor a biztos nem valószínűséget, hanem bizonyosságot jelöl, a mondat intonációja nem a korlátozói határozókéra jellemző, mert a karakterdallam a mondat elejétől indul.) Az ellenkezője is előfordul, vagyis hogy egy gyakori főmondati állítmány nem engedi meg a hogy elhagyását, pedig ilyen értelmű. Például ha a főmondat igéje a lehet, akkor a standard nyelvhasználatban a hogy elhagyása (de egyre inkább terjed, ld. később). Azzal is tisztában vagyok, hogy a „korlátozó határozói jelentés” meghatározása sem eléggé precíz, de a jelentéstanban megszoktuk az ilyesmit.

Kenesei István felsorol egy csomó olyan esetet, amikor a hogy rendszeresen nem maradhat el a mellékmondat elejéről. Szerintem azért, mert ilyenkor a főmondatnak rendszeresen nem lehet korlátozó határozói jelentése. Például ilyen eset az, amikor a főmondatban tagadott állítmány van: Nem hiszem, hogy bejön (és nincs *Nem hiszem bejön). Ezeknek ugyanis nem az a szerepük, hogy korlátozzák az alárendelt mondatban foglalt állítást (és nincsenek nekik megfelelő negatív értelmű határozók sem, például van valószínűleg, de a valószínűtlenül nem használható ennek az ellentéteként). Ugyanezért már negatív értelmű állítmány sem lehet a főmondatban: nincs olyan, hogy *Kétlem bejön, csak olyan, hogy Kétlem, hogy bejön.

Vagy például nem szerepelhet a főmondatban ún. fókusz (valamivel szembeállított kifejezés): nincs olyan, hogy *Jóska hitte azt indulnunk kell (de van Jóska hitte azt, hogy indulnunk kell). Ezt is azzal magyarázom, hogy ilyenkor a főmondatnak nem lehet korlátozó határozó értelmezése. Vagy például nem szerepelhetnek olyan kifejezések a főmondatban, amik jelentéstanilag nem a főmondat határozó-szerű értelmezéséhez járulnak hozzá. Tehát az a mondat, hogy Úgy érzem tavaly óta megöregedtem, vagy az, hogy Tavaly óta úgy érzem megöregedtem, csak úgy értelmezhető, hogy a tavaly óta az alárendelt mondathoz tartozik: `Érzésem szerint tavaly óta megöregedtem', és nem értelmezhető úgy, hogy `Tavaly óta van az az érzésem, hogy megöregedtem'. És van még egy pár másik eset is, amit ezekhez hasonlóan azzal magyarázhatunk, hogy a főmondat egészének határozói szerepet kell játszania ahhoz, hogy a hogy elhagyható legyen.

Összefoglalva: van két nagy mondattípus, a hogy-os alárendelés és a korlátozó határozós mondat; az elsőnek velejárója a hogy, a másodikban semmi keresnivalója. És vannak olyanok, amelyek mind a kettőhöz közel állnak, formailag a hogy-osokhoz, tartalmilag pedig a korlátozó határozósokhoz, ezeknél a hogy jelen lehet, de nem muszáj neki. Ahogy jelentéstani megkülönböztetéseknél szokásos, itt sem éles a határ, beszélőnként és helyzetenként is változhat, hogy pontosan milyen főmondatot tudunk úgy értelmezni, mint aminek a korlátozó határozóhoz hasonlít a funkciója. És mint mindenütt, ahol a határok nem élesek, itt is vannak „határsértési” tendenciák, például az, hogy nagyon sokan használnak korlátozó határozóként, tehát hogy nélkül néhány olyan főmondatot, amiket mások nem használnak így: Lehet ezt is meg fogjuk venni. És megfordítva, sokan használnak egyes korlátozó határozókat hogy-gyal együtt: Valószínűleg hogy nem érek rá.

Szóltam neki, (hogy) menjen be a majomházba

Egy-két kivétellel az összes többi hogy-os alárendelésnél ki kell tenni az alárendelt mondat elejére a hogy-ot. (Vigyázzunk, vannak olyan hogy-os mondatok is, amik nem igazán alárendeltek, ahol a hogy-nak inkább mellérendelő értelme van: Mi történt, hogy már indultok? – ebben a hogy-ot például amiért-tel vagy ami miatt-tal helyettesíthetjük.) Az egyik kivétel a beágyazott kérdésNem tudom, (hogy) majmokról van-e szó, illetve Megkérdeztük, (hogy) hol a majomház, és talán ide sorolhatjuk a beágyazott felszólítást is: Szóltam neki, (hogy) menjen be a majomházba. Ezekre tudtommal nincs magyarázat, a legtöbb, amit mondani tudnék, az, hogy ezeknek a tagmondatoknak az alárendelt funkciója a maguk környezetében nem félreérthető, nem áll fenn a veszélye, hogy önálló főmondatnak értsük őket, ezért nincs szükség külön jelezni az alárendelt voltukat.

Tudom, hogy ez nem egészen légmentes magyarázat, egy kicsit ereszt, mert például a kötőmódú alárendelt mondatok tekintélyes része egyáltalán nem lehetne főmondat, tehát az ő esetükben sem áll fenn a félreértés veszélye, mégis kötelező előttük a hogyNem akarom, hogy belenézz a levelembe. De nem ereszt nagyon, mert ha az ilyen alárendelt tagmondatban nincs igekötő(szerűség), akkor igenis előfordulhatna főmondatként is: Nem akarom, hogy nézegesd a leveleimet.

Mi a tanulság mindebből? Az, hogy a hogy elhagyhatóságának szerintem legegyszerűbb leírása egyszerre hivatkozik néhány mondattani jellegű mintázatra (hogy-os alárendelés, korlátozó határozóval bevezetett mondat, plusz beágyazott kérdés és felszólítás), beleértve ezek intonációs-prozódiai jellegzetességeit, és egy jelentéstani vonásra, a korlátozó határozói jelentésre. Ezekből a mintázatokból (általánosításokból), az egymásra hatásukból, ötvöződésükből következik a hogy jelenlétének választhatósága. Márpedig ezt a fajta leírást igen nehéz lenne olyan nyelvtani felfogásban átfogalmazni, amelyik elkülönült „modulokban” (jelentéstan, mondattan, hangtan, alaktan) gondolkodik, és ezekben a modulokban külön-külön szabályrendszereket feltételez. A helyzet tehát hasonló ahhoz, amit a múltkor az angol both és a magyar minden viselkedéséről írtam: a szabályok kedvelői nehéz helyzetben vannak, amikor ezekkel a jelenségekkel kell elszámolni.

A szerző nyelvész, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa. A Qubiten futó Nyelv/gép/ember sorozatának összes írása itt olvasható.

Hát a Feri? Bent van a házba, de meg van halva!

Lőttök? Bealszik? Ráír? Hát-tal kezdett mondat? Kálmán László, az MTA nyelvésze nyelvi babonákról, mondvacsinált szabályokról, stigmatizált szokásokól, helyesről és helytelenről, deskriptív és preskriptív nyelvészetről, és arról, milyen nehéz a dolga ma egy pedagógusnak. Vágod?