Ellenségből kisebbség: miért és hogyan olvadtak be a kunok a magyarok közé?

A Nagykunságon él egy csoport, akiket a „konok kunok”, a „kunmagyarok” névvel illetnek már több száz éve. Van, aki makacsnak, önfejűnek, büszkének tartja őket, és e jelzőknek van is valóságalapjuk. Kun őseikre ma is büszkén gondolnak az itt élők, bár már régen nem beszélik a nyelvet.

Hogy ma ki mondja magát kunnak, egyéni döntés kérdése. A közéjük tartozók szerint kunnak lenni azt jelenti, hogy valaki konok, nyakas fajta, a sziken is megél. Zárt világukba régen csak nehezen engedtek be idegent, még más vallásút is alig. Ahogy teltek a századok, a kun kultúra és nyelv beleolvadt a magyarba, és annak sajátos része lett. Elég, ha csak a hungarikumnak nyilvánított karcagi birkapörköltre gondolunk, amit csakis a Nagykunság fővárosában élők tudnak igazán jól elkészíteni. A kunok történelme jó példája az összetartozásnak, az integrációnak.

Ellenségből bevándorló

A kunok korai történelme felettébb hiányos. Nevük is rengeteg volt. Emlegették őket a kumanoi, cuni, valwen, polovcy, kuman neveken is, a legtöbb megnevezés jelentése ‘fakó’ vagy ‘halvány sárga’. Magyar nyelven a kun elnevezés került be a köztudatba. A kunok ősei nagy valószínűséggel Kelet-Ázsiában, a Sárga-folyó nagy kanyarulatától keletre éltek török népek szomszédjaiként. A kitajok miatt kényszerültek vándorlásra, majd a 11. század közepére már a kipcsak nép szomszédai lettek Délnyugat-Szibériában. A viszony olyan jó lett, hogy a két nép egybeolvadt, kipcsak-kun törzsszövetséget alkotva. Alig egy évszázaddal később már ők uralták a sztyeppét az Irtis folyótól az Al-Dunáig.

A kipcsak-szári-kun törzsszövetség területe 1200 körülGrafika: Wikimedia Commons

Az autonóm politikát folytató törzsek hol Bizánccal, hol az orosz fejedelemségekkel kerültek érintkezésbe. Raboltak és fosztogattak is, de zsoldosként, szövetségesként is felhasználták őket. A bizánciakkal összefogva elsöpörték a besenyőket, és ők lettek a Magyar Királyság legveszélyesebb keleti ellenfelei is. Megtörtént, hogy családjával együtt túszul ejtették a kijevi nagyfejedelmet, és csak tetemes váltságdíj ellenében engedték el.

A kun központosítás igénye az 1200-as évek elején alakult ki. A terv egyetlen nagy kánság létrehozása volt, de ebből már nem lett semmi, hamarosan a puszta életükért kellett küzdeniük. A kaput a hódítóként feltűnő tatárok tették be, akik 1223-ban a Kalka-folyónál lezajlott ütközetben az egyesített orosz-kun sereget megsemmisítve lettek a térség új urai. Bár a szövetségesek kétszeres túlerőben voltak a csatában, bedőltek a tatárok trükkjének, és hagyták magukat csapdába csalni.

A megmaradt kunok egy része a menekülést választotta, és új hazát keresett, mások helyben maradtak, és később az Arany Horda tagjai lettek. Miközben a beolvadó kun-kipcsak nyelvből alakultak ki a krími tatár, a kazak, nogáj nyelvek, a menekülőkből magyar, grúz, orosz, bolgár vagy román lett annak függvényében, hogy kit hova vetett a sors.

Integráció tűzzel-vassal, majd kun nyelvű Miatyánkkal

1239 tavaszán a Radnai-hágón Kötöny fejedelem vezetésével közel negyvenezer kun lépte át határt. Menekültek voltak, akik bebocsátást kértek IV. Béla magyar királytól. A beköltöző népet az ország középső részén telepítették le vegyesen a magyarok közé, amiből lett is elég konfliktus, mivel az újak még a honfoglaló magyarokéhoz hasonló nomád-félnomád életmódot folytattak, miközben a befogadó ország lakói falvakban éltek már, és főleg földműveléssel foglalkoztak. A kunok is műveltek ugyan földet, de nem ez volt a legfontosabb: együtt vándoroltak legeltetett állataikkal, és jurtákban laktak. A legtöbb gond abból adódott eleinte, hogy a kunok jószágai letarolták a magyarok vetéseit, eltaposták, megették, amit csak találtak. 

Három évvel később, 1241 márciusában a kunok üldözői is megjelentek a határok mentén, a tatárok megtámadták a Magyar Királyságot. Ebben a nehéz helyzetben égető szükség volt minden fegyverforgató férfira, és kapóra jöttek a kunok, akik ismerték az ellenséget, és a harcmodoruk is hasonló volt. De a nemesek elbaltázták ezt a lehetőséget, felkoncolva Kötönyt és családját, ami után a kunok rabolva-pusztítva elhagyták az országot dél felé. A tatárjárás hatalmas pusztítása után IV. Béla visszahívta a kunokat az országba. Újfent az ország középső részén telepítették le őket, de ezúttal ez nem okozott együttélési problémákat, mert akik panaszkodhattak volna, mind halottak voltak a tatárok pusztítása után.

A kunok a magyar királyi sereg legjobb könnyűlovasai közé tartoztak, és sorsdöntő szerepük lett a következő évek háborúiban. Ott voltak az 1278-as morvamezei csatában, amikor IV. (Kun) László magyar király Habsburg Rudolf támogatójaként avatkozott be az Ausztriáért folyó hatalmi harcba. A csata a nehéz- és könnyűlovas harcmodor páratlan kombinációjával a magyar hadtörténelem egyik kiemelkedő eseménye lett. A sereg élén a kun lovasok támadták a cseh lovagokat, és végeztek köztük nagy pusztítást precíz nyílzáporral. Akkor senki sem gondolta előre, hogy ezzel a Magyar Királyság jövőjét is több száz évre meghatározó Habsburg család felemelkedését indították el. 

Továbbra is sok irigye volt a kunoknak a nemesek körében, akik minden országos gondot a jövevény nép nyakába varrtak a pápa legátusa előtt. Lett is ebből két kuntörvény: az első kötelezte őket a kereszténység felvételére és a letelepedésére, míg a másik kollektív nemességet, adómentességet, nádori joghatóságot ajándékozott a népcsoportnak – katonai szolgálatokért cserébe.

IV. László kun viseletben, iniciálé az 1358-as Képes krónikábanFotó: Wikimedia Commons

A nemesek áskálódása komoly gondot okozott Kun Lászlónak, hiszen szeretett kunjai, legfontosabb támaszai ellen kellett fellépni a belső béke érdekében. Ez felszínre hozta belső énjének vívódását, megmutatta döntésképtelenségét, és ellenállása miatt végül a pápa küldöttje is kiátkozta Lászlót. A kunokat az 1282-es hód-tavi csatában fegyverrel kényszerítették az elfogadott törvények betartására. A vereség után helyzetük szinte kétségbeejtő lett, mindenért őket hibáztatta a közvélemény. Talán ezért is történt meg a korábban elképzelhetetlen, hogy szerepet játszottak saját királyuk 1290-es meggyilkolásában.

Ám a következő két évszázadban a kunok szinte teljes mértékben beilleszkedtek a magyarok közé. Korábbi elitjük tagjai magyar nemessé váltak, de nyelvük még fennmaradt, a betelepülés után 400 évvel is sokan beszélték, amit alátámaszt az a tény, hogy a reformáció megjelenése után a Miatyánkot az ő nyelvükre is lefordították.

Amikor Lipót eladta a Jászkunságot

Az egykori kun kultúra sok elemét idővel felváltotta a magyarsághoz való tartozás érzése. Ez egy teljesen önkéntes asszimiláció volt, amelyet az is elősegített, hogy sok magyar jobbágy szökött közéjük, mert vonzották őket a kunokat megillető kiváltságok. Az Alföld közepén 1552-től, Szolnok török kézre kerülésétől lett csak igazán nehéz az élet. A terület a Török Birodalom része lett, szenvedett a kettős adóztatástól, a háborúktól, a tatár-török hordák pusztításaitól. De a konok, makacs helyiek túlélték, megfogyatkozva, de megmaradtak a török uralom idején is.

Alig lett vége a török korszaknak, újabb veszedelem jelent meg a határon. I. Lipót király eltörölte a kunok minden előjogát, szabadságát, és 500 ezer rajnai forintért eladta a Német Lovagrendnek a teljes Jászkunságot. Maga az adásvétel törvénytelen volt, mert az országgyűlés hozzájárulása nélkül történt, ami nem zavarta Lipótot, viszont a jászkunokat nagyon is.

Nem is kellett sokat várni, hogy megszülessen a megváltás, a redemptio gondolata, ami 1740 után szökkent igazán szárba. Mária Terézia ekkor a trónjáért vívott élet-halál harcot, amihez minden támogatásra szüksége volt. Ez volt az a történelmi pillanat, amikor a jászkunok ajánlatot tettek a királynőnek. Vállalták, hogy kifizetik a hajdan kapott összeget a koronának, kiállítanak ezer lovas katonát, fizetik a nádor éves fizetését. Mindezekért cserébe a korábbi szabadságuk visszaállítását kérték, amit Mária Terézia az 1745. május 6-án kiadott kiváltságlevéllel biztosított.

Közel négy évtizedes jobbágyi lét után a jászkunok visszanyerték a szabadságukat, amiért hatalmas árat fizettek. A teljes magyar királyság éves működésére elegendő pénzösszeget, mintegy 575 900 aranyforintot kellett előteremteniük pár hónapon belül. A pénz háromnegyedét kölcsönökből szerezték meg, amelyet évtizedekig fizettek vissza, a maradékot a lakosok adták össze. De még így is megérte: minden itt lakó személyes szabadságot, kollektív nemességet kapott. Aki adott pénzt a redemptióba, az annak megfelelő méretű földbirtokot is kapott. Ezek a birtokosok lettek a redemptusok.

Harc a Habsburgokért, majd a Habsburgok ellen

A kunok a jászokkal együtt több évszázadon keresztül ott voltak minden egyes háborúban, és híven szolgáltak hazájukat. A magyarságba beolvadt kunok könnyűlovassága egészen a második világháború végéig híres-neves elit alakulatnak számított. Külön rendeletek erősítették meg, hogy őket csak lovaskatonának, huszárnak lehet elvinni, mert még az isten is huszárnak teremtette a kunokat. 

A jászkun huszárok első alkalommal a Rákóczi-szabadságharcban mutatták meg erényeiket, aminek hatására a következő komoly háborúban már önálló huszárezredet szerveztek belőlük. Az osztrák örökösödési háború után, a hétéves háború kezdetén két huszárezred alakult a Jászkunság területén, a nádor által alapított ezred ott is volt 1757-ben Hadik András altábornagy hírhedt berlini portyáján, ahol a lovasok a berlini polgárokat sarcolták meg. Ez a huszárbravúr hozta meg a világhírt a magyar huszároknak.

A napóleoni háborúk idején is szükség volt a magyar huszárokra. 1800-ban létrejött a 12. Nádor huszárezred, amit 1867-ig kizárólag csak jászkun legényekkel lehetett feltölteni. 1805-ben az ulmi erődbe szorult osztrák csapatok közül egyedül ez az ezred volt igazán vitéz. Áttört az ostromgyűrűn, és visszatért a saját csapataihoz, mindezt úgy, hogy ott lovagolt köztük egyszerű huszárruhába bújtatva a trónörökös, a későbbi V. Ferdinánd király. A kunok már nem először mentették meg egy Habsburg életét. A háború folytatódott, és a huszárok egészen a végéig derekasan küzdöttek minden jelentős csatában.

Az 1848-49-es szabadságharcban két jászkun huszárezred és két honvéd zászlóalj szolgálta a szabadság ügyét. Az egyik a 12. Nádor huszárezred volt, amely ugyan éppen nem Magyarországon állomásozott, de amint elérte őket Kossuth Lajos hívó szava, az ezred tagjai kis csoportokban megpróbálták a lehetetlent is, hazaszökni, hazaverekedni magukat Csehországon és Ausztrián át. Az utolsó nagy szökés 1849. május-júniusban történt, amikor kilenc szökött huszárból nagy viszontagságok árán végül ketten jutottak haza 1849 júliusában.  

A szívfájdító végeredmény szerint 650 fő szökött meg, de csak 265-nek sikerült, a többieket elfogták vagy kivégezték a császáriak. A hazatérőket újoncokkal kiegészítve állították fel itthon a 12. huszárezredet, ami a háború végéig harcolt. Az alakulat útját a Branyiszkói-szoros bevétele, Buda visszavétele, a Csornai-csata, a tavaszi hadjárat csatái és a délvidéki harcok jelezték. Július 30-án Titelnél komoly támadást vertek vissza a huszárok, augusztus 9-én pedig a temesvári csatában rohamozták elkeseredetten az ellenség állásait. A vesztes csata után a túlélők Vécsey Károly seregéhez csatlakozva augusztus 20-án Borosjenőnél tették le aztán a fegyvert. A legszerencsésebbnek a Komáromban körülzárt század katonái bizonyultak, ők büntetlenségük fejében adták fel a várat 1849 októberében.

A másik huszárezredet, amely a 14. Lehel nevet viselte, 1848 végén hozták létre. A gyors kiképzés után rohamtempóban építették fel az alakulatot, ami eleinte meg is látszott rajta. A nyeregbe került újoncok gyakran le-leestek a lovakról, ezért az egységre a „Lehull huszár” gúnynevet ragasztották. Ennek ellenére az új ezred megállta a helyét, hamar megtanulták tisztelni az ellenfelek. A harcok végéig kitartottak, és ott voltak egy sor jelentős ütközetben, így a végzetes temesvári vereségnél is, egyes századai pedig Komáromnál harcoltak tovább. A szabadságharc utolsó lovassági ütközete is a jászkun huszárokhoz kötődik 1849. szeptember 5-én Hetény mellett.

A háború után még egyszer feltámadt a kun virtus: az 1859-1918 között fennálló 13. Jász és Kun Huszárezred legénységének java arról a vidékről származott. Az ezred fennállása hatvan éve alatt ott volt minden jelentős háborúban, konfliktusban. A legismertebb bevetés az első világháborúhoz kötődő 1914-es limanovai csata volt, ahol a magyar huszároknak sikerült az orosz gőzhengert megállítani a keleti fronton, és ezzel a válságos helyzetet megfordítani.

A világháborús harcokból is kivette a részét a Jászkunság, több egység állományát jelentős részben ebből a régióból töltötték fel. Voltak honvéd gyalogezredek, az 1. honvéd harckocsiezred, illetve az 1. Ferencz József Jászkun Huszárezred, amelyek továbbvitték a kunok több évszázados hagyományait. Becsülettel szolgálták a hazájukat, őseikhez méltóan helytálltak még a túlerővel szemben is. Mindent megtettek, ami csak lehetséges volt, hiszen konok kunok voltak, akikre nem jellemző a feladás.

Nagykun öntudat ma

A kunok kultúrája mára beolvadt, de számos eleme fennmaradt, és így hozzájárult a befogadó magyarság kultúrájának sokszínűségéhez. A kunok utódai leginkább szorgalmukra, dolgos kezeikre voltak mindig büszkék, olyat nem is vettek be maguk közé dolgozni, aki nem bírta az iramot.

Nyelvük ugyan már eltűnt, de személy- és családnevekben – például Kácsor, Karakas, Csőreg – még fellelhetők az emlékei. Vannak néprajzi jellegű nyelvemlékek is, pl. az árkány, csabak, tőzeg szavak; a régi mondás szerint „nyakas lúnak is nyakába vetik az árkánt”, azaz ‘a makrancos lovat is meg tudják fogni, a zabolátlan embert is meg lehet fékezni’. A lakodalmi nőrablás szokása is a kunok keleti hagyományaiból eredeztethető.

A „modern” kunok legfontosabb eseménye volt, amikor a megváltás 250. évfordulóján, 1995-ben felavatták a Kun Emlékhelyet Karcag határában, ahol egykori kun kőbálványok modern változatai állnak. Minden nagykun város állíttatott egy-egy szobrot: Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras és Kunszentmárton, Túrkeve, és minden bálvány a saját települése irányába néz.

A Kun emlékhely Karcag mellettFotó: Wikimedia Commons

A nagykun településeken 2000 óta választanak kunkapitányokat, akiknek ugyan nincs elődeikéhez hasonló igazgatási hatalma, de jelképezik az erős kötödést a múlthoz, a közösséghez. 2001 óta a Nagykun Nádor Huszár Bandérium ápolja a nagykun huszárok emlékét, hagyományait, illetve 2009 óta háromévente megtartják a kunok világtalálkozóját, ahova még a messzi Ázsiából is érkeznek „rokon” népek képviselői. 2014-ben az Országgyűlés emléknappá nyilvánította május 6-át, a Jászkun Hármas Kerület önmegváltásának, a redemptiós diploma aláírásának napját.

További felhasznált irodalom:

Szilágyi Miklós: A nagykun öntudat, Regio – Kisebbség, politika, társadalom 1996. 7. évf. 1.sz.
Kovács Szilvia (2014): A kunok története a mongol hódításig, Balassi Kiadó, Magyar Őstörténeti Könyvtár sorozat.
Dr. Bartha Júlia (szerk.) (2015): A Jászkunság identitása, Válogatott tanulmányok a kun és a jász öntudat alakváltozásairól, Kisújszállás.
Vásáry István: Egy eurázsiai török törzsszövetség. A kun-kipcsakok. Rubicon folyóirat. 2017/6.
Pálóczi Horváth András: A kunok integrációja, Rubicon folyóirat. 2017/6.
Bánkiné Molnár Erzsébet: A Jászkun alkotmányosság alaptörvénye, Rubicon folyóirat. 2017/6.
Babucs Zoltán: Huszárerények és katonai szimbólumok, Rubicon folyóirat. 2017/6.
Hermann Róbert: Jászkun alakulatok a magyar szabadságharcban, Rubicon folyóirat. 2017/6.
Babucs Zoltán: Fejezetek a jászkun huszárok történetéből (a kezdetektől 1849-ig), Jászkunsági évkönyv, 1994.

A szerző történelemtanár, további cikkei itt találhatók.