Perzsiától a sportpályákig – a lovak genetikai elszürkülésének történelmi útja

Az elmúlt két és fél ezer évben jelentősen csökkent a lovak fajon belüli genetikai sokfélesége a Science-ben április végén publikált legfrissebb mitokondriális DNS-vizsgálatok szerint. Az ok a tenyésztés, vagyis a tudatos szelekció, amelynek felívelése egybeesik a genetikai homogenizáció most feltárt kezdetével.

A fellelhető csontmaradványok és a jelenlegi – az ENSZ által 60 milliósra becsült – populáció tagjainak genetikai összehasonlító vizsgálatai azt mutatják, hogy a házi ló (Equus caballus) hatezer évvel ezelőttre már bizonyíthatóan átesett a zsákmányból haszonállattá alakulás domesztikációs folyamatán. A perjefélékben gazdag, így a vadló alfajoknak is ideális közép-ázsiai pusztákon zajló háziasítás a ló viselkedési repertoárját is bővítette. A prédává válás elkerülését szolgáló, máig őrzött menekülő tulajdonságok mellett megjelent és rögzült a modern emberrel való együttműködés öröklődő képessége. A kutya után másodikként kézhez szoktatott állatfaj akkor vált élelemforrásból civilizációalakító tényezővé, amikor az ember befogta teherhordásra, később pedig felpattant a hátára.

Pusztai génszegényítés

Az Uráltól keletre, a mai Kazahsztán területén kerülhetett sor minderre, bár a téma kutatói úgy vélik, a Szibériától Európán és Kis-Ázsián át egészen Észak-Afrikáig jelen lévő vadlovak domesztikációja vélhetően egymástól függetlenül, több helyen is megkezdődött. A rendelkezésre álló archeológiai nyomok alapján az időszámítás előtt 3500-4000 évvel ezelőtt a kazah pusztákon virágzó botaji kultúra, illetve a jóval nyugatabbra, az Urál és a Dnyeszter folyók mentén kialakult jamna (másnéven: jamnaja) kultúra vadászó-állattartó életmódot folytató pásztorai már biztosan megzabolázták a lovakat. Mindez onnan tudható, hogy a magyarul féknek is nevezett, eleinte csontból majd a történelmi korszakhoz híven rézből készült zabla nyomait a kutatók megtalálták a fennmaradt lókoponyákon. Ez az eszköz a lovak növényevő állkapcsán, a metszőfogak utáni rés csupasz ínyén és a ló nyelvén fekszik, erősen meghúzva fájdalmas nyomást fejt ki. Ez az eszköz tette kontrollálhatóvá az állatok vészhelyzetben is, lehetővé téve a málházást, a fogatolást és a lovaglást – ebben a sorrendben.

Az archeológiai leletek tanúsága szerint a lovaglás szintén a közép-ázsiai pusztai nomádok, illetve a hegyvidéki vadásztörzsek találmánya. Innen terjedt el aztán a neolitikus forradalamnak nevezett időszak harmadik harmadában Kelet-Európától Kínáig. Ekkortájt nyerték el ma ismert formájukat a különféle lószerszámok: a hámok, a zablák, a kantárok és a nyergek is. Valamint a lovas szakirodalomban a lovaglás egyik fő irányának mondott – jelenleg a western stílus által képviselt – használati metódus. A későbbi hunok, szkíták, magyarok vagy tatárok által is művelt, nomádnak nevezett lóhasználat lényege, hogy a bajtársként tisztelt állatokat feltétlen együttműködésre és a viharos tempójú vágtában is precízen végrehajtott villámgyors irányváltásokra, fordulatokra idomították.

A nomád pásztorkodáson alapuló pusztai kultúra innovációi közül a küllős kerékkel szerelt szekerek és az azokat húzó lovak voltak az első exporttermékek. Ilyen fogatok az időszámítás előtti harmadik évezred elején már Anatóliában és a Kaukázoson át a Közel-Keleten is megjelentek: a mezopotámiai sumérok és az ókori Egyiptomot lerohanó kis-ázsiai hükszoszok hadviselése a harci szekerek összehangolt és minden korábbinál gyorsabb attakjaira épült.

Ősfajták

A harmincszerzős Science-tanulmány állítása szerint a botaji pusztai kultúra lovai genetikailag rendkívül sokfélék voltak, ám ez a diverzitás a lovak elterjedésével egyre csökkent. A rézkori puszták domesztikált lovainak felmenői között a térség összes vad alfaja szerepelt, míg a későbbi korokból származó örökítőanyag-maradványok már nem ezt mutatták. Bár a genetikusok nem említik, nem ördögtől való kijelenteni, hogy a folyamat mozgatórugója a tenyésztés, vagyis a kívánt funkcióra legalkalmasabb egyedek kiválasztása és ezek szaporítása.

A lótenyésztési szakirodalom a legősibb fajták között tartja számon a türkmének Akhal-teke, illetve Akhal-tekini néven jegyzett, több mint háromezer éve „törzskönyvezett” csodalovát. A (bel)tenyésztés okán egészen különleges színváltozatokban máig fennmaradt fajtát (innen a nomád népek mítoszaiban szereplő aranyszőrű jelző) a kezdetektől gyorsaságra és kitartásra szelektálták, agárszerű, atletikus felépítése megegyezik az évezredekkel később önálló fajtává vált angol telivérével. E türk típus az ókor kezdetétől keresett kincs volt Kínától Perzsiáig.

A lótenyésztés históriája az archaikus típusok közé sorolja még az ókori Anatóliában élő indoeurópai hurri népcsoport fogatra szelektált, kis termetű, de rendkívül gyors és szívós lovait, a Közel-Kelet száraz, félsivatagi körülményeihez adaptálódott keleti típusú arab és berber, illetve az ibériai félsziget hasonló ősfajtáit.

Ezek a temperamentumos, szívós és intelligens fajták alapozták meg az antikvitás lovastudományát, amelynek a Perzsa Birodalom volt az első központja. A csikóneveléstől a fizikai kiképzésen át az idomításig minden egyes részletet lefedő, a lovaglást az alapoktól a közelharcban bevethető harci figurákig tanító perzsa módszert az athéni Xenophón hagyományozta az utókorra.

A lovaglás művészete

Az időszámítás előtti 430 táján született görög hadvezér Peri hippikés címen könyvben foglalta össze egy általa Kikkuli néven emlegetett perzsa mester kőtáblára vésett sorvezetőjét, a fegyelmezett csataeszközként közelharcra idomított ló betanításának és kiképzésének ábécéjét. Xenophón – aki egyébként Szókratész tanítványa volt –, valamint az őt követő lovasok a görögségre jellemző kifinomult, harmóniára törekvő együttérző képességgel, hosszú és fáradságos munkával lesték el a ló természet adta mozgásformáit. Módszerük az volt, hogy a lovat több napon át pihentették, majd kiengedték egy karámba, és ahogyan ott mozgott – lépett, ügetett, vágtázott, ugrott, ágaskodott, perdült, fordult, ficánkolt –, azt követelték meg tőle a hátán ülve is.

A könnyebb keleti fajták egészen a Római Birodalom bukásáig meghatározták az ismert világ lótenyésztését – a közvélekedéssel ellentétben a mai mongolok révén ismert apró, zömök típushoz tartozó egyedeket a nomád törzsek is csak málhásállatként használták. A középkorban bevetett nagytestű, a páncélosok súlyát is elviselő, úgynevezett norman lovak az észak-európai éghajlathoz igazodó igavonók egyedeiből kerültek ki. (A biológia jól ismeri a klíma efféle, küllem- és vérmérséklet-befolyásoló, a termetet is meghatározó szelekciós szerepét.)

A reneszánsszal újra az antik lovas művészet került a fókuszba, a nehéz északi kancákat keleti ménekkel párosították, így jöttek létre azok a nápolyi és ibériai fajták, amelyek nem csak közlekedési eszközök és társak, hanem fegyverek is voltak, hiszen adott esetben élet és halál kérdését döntötte el, hogy melyik vitéz lova volt az ügyesebb, melyik engedelmeskedett jobban és gyorsabban lovasa akaratának. Az ókori tradíciókon alapuló módszer – amit a lovaglás spanyolnak is nevezett magasiskolája máig őriz – egyik alapeleme volt például a „levád”, illetve az ennél meredekebb szögben végrehajtott „kurbett”: azaz a hátulsó lábain megtámaszkodó, illetve elugró ló a saját testével védte meg a harcost a lándzsa- és dárdadöfésektől, hiszen a támadó már csak a ló szügyét vagy hasaalját találhatta el.

A perdülés – amit a szaknyelv „piruettnek” nevez – egykor szintén harci funkciót töltött be. Ilyenkor a ló az egyik hátsó lábára támaszkodva, teljes körívet leírva, egyetlen lendületes mozdulattal fordul meg saját tengelye körül. Mondanunk se kell, e képessége milyen szolgálatot tehetett az ellenség által körbezárt harcosnak, aki ezzel rövid időre megközelíthetetlenné tette magát, hogy aztán a „ballotád” vagy a „kapriol” figura révén (amikor a ló olykor másfél méter magasra ugrik, hátsó patáival pedig kirúg) helyet csináljon a meneküléshez. Nem nehéz elképzelni, hogy egy hatalmas erejű lórúgás micsoda fegyver lehetett a közelharcban.

A robusztus, de rendkívül elegáns lipicai vagy andalúz fajták divatjával párhuzamosan az oszmán hódítások miatt ismét előtérbe került a keleti vér a hadi céloktól vezérelt lótenyésztésben. A könnyűlovasság a Balassi Bálint megénekelte – a sivatagi arab, szívós és tetszetős szíriai és berber fajtákhoz tartozó – „jó szerecsen” négylábúakat preferálta, amelyeknek „oly a gyorsasága, mint a könnyű szellőnek”. Mohamed próféta kedvenceinek temperamentumos, a végvári akciókban tökéletesen használható utódai lettek a villámgyors hadi műveletek végrehajtására is alkalmas huszárhátasok.

Waterloo és a telivér sportkultusz

A lótenyésztési krónikák 1815. június 18-át, a waterlooi ütközet napját tartják a máig tartó – a genetikai sokféleséget redukáló – korszakváltásnak. Bár Napóleon az Egyiptom elfoglalása után kedvencévé lett szürke arab telivérek egyikét, Marengót lovagolta, a francia sereg gerincét a magas iskola elvei alapján, zárt lovardákban képzett, közelharcra felkészített lovak alkották.

Az angol sereget Wellington herceg vezette, aki kedvenc angol telivér ménjét, Copenhagent lovagolta. (Az angol telivért a szigetország északi típusú, de kis termetű lovainak és a keleti fajtáknak a módszeres keresztezésével hozták létre, 1791-től pedig szigorúan törzskönyvezik.) Az angol had tagjai is ilyen, terepen, falkavadászatokon képzett telivéreket vagy nemesített vadászlovakat, huntereket lovagoltak.

A porosz lovasságot a 73 éves Blücher tábornagy vezette, aki a walesi hercegtől ajándékba kapott hatalmas szürke telivérjét lovagolta. A porosz lovasság ugyan nem telivér, hanem többek közt magyar tenyésztésű keleti fajtáktól származó lovakon ült, amelyeket azonban a huszárhagyományok tettek alkalmassá a kitartó és gyors harcra.

A szakadó esőben, sáros, ragadós, mély talajon Napóleon lovasai lassú ügetésben vonszolták magukat, lovaik nem voltak képesek megbirkózni a járhatatlanná vált tereppel, hiszen tenyésztésükkor nem ez volt az elvárt cél. Wellington katonái angol telivérrel nemesített lovakon ültek, amelyek könnyed, tért nyerő, elsöprő vágtában támadtak, és ez eldöntötte a csata sorsát.

A waterloo-i győzelem az angol telivér mellé állította Európa lótenyésztését – még azon az őszön Angliába csábult emiatt Széchenyi István is. A nemesítéshez addig használt arab telivér és andalúz fajta háttérbe szorult, tovább csökkentve ezzel a genetikai sokféleséget.

A gyorsaság-mozgékonyság-lendület angol telivérre jellemző hármassága vezetett a mai lovassportok atlétáihoz. A díjlovaglás, a díjugratás, a lovastusa vagy a fogatsport mai sztárjai már mind nagyon közeli rokonai egymásnak. A fajtánként akkurátusan vezetett törzskönyvekből kirajzolódó rokonsági hálózatok az európai arisztokrácia bonyolult leszármazási viszonyrendszeréhez hasonlítanak. A 60 milliós jelenlegi lópopuláción belüli rokonsági fokok genetikai feltérképezése egyelőre még várat magára.