Leányok

A robotleányok ásás közben sírnak és könyörögnek, hogy ne temessük be őket a föld alá.

Régebben próbáltuk elmagyarázni nekik, hogy muszáj, nincsen más megoldás, de csak azért se akarták megérteni. Vagyis végighallgatták, úgy tettek, mint akik odafigyelnek, aztán kérdéseket tettek fel, mi meg válaszoltunk a kérdéseikre, és ha akarták volna, a válaszainkból megérthették volna, hogy nincsen más megoldás, de ők úgy csináltak, mintha odafigyeltek volna ránk, közben egyáltalán nem is figyeltek oda arra, amit mondtunk nekik, a kérdéseket se kíváncsiságból tették fel, csak időhúzásból, azért, hogy addig se kelljen ásni.

Azóta nem foglalkozunk velük egyáltalán, se én, se Samubá.

Nagyon nehéz volt elviselni a sírásukat meg a zokogásukat, nagyon tudnak sikoltozni meg jajveszékelni, úgyhogy szereztem az öcsémtől a lövészetről ilyen katonai hangelnyelő fülvédőket, azokat viseljük, amikor a robotleányokat mentjük.

Samubának nagyon hülyén áll a narancs fülvédő, a boglyas ősz haja szétáll és kilóg alóla, úgy néz ki, mint valami őrült tudós.

Ássatok, leányok, ássatok – olvasom le a szájáról, ahogy a gödör szélén áll és üvöltözik velük.

A fülvédőn keresztül is hallom, hogy a robotleányok könyörögnek, hogy hadd ne kelljen ásniuk, hadd mehessenek vissza az otthonunkba, hadd fekhessenek a puha ágyukba, hadd várhassák illatosan, szépen és kedvesen a szeretőiket.

Ássatok leányok, ássatok, kiáltom én is, mert hiába mondanám nekik, hogy csak képzelik az ágyat is meg a fürdőt is meg a szeretőket is, úgyse hinnék el.

Hiába mondanám nekik, hogy ha a gyárban hagytuk volna őket, akkor meg lennének semmisítve, mert csak kilencvenvalahány százalékosak, nem hinnék el. A gyárat se hinnék el, semmit se hinnének el az egészből. Az meg pláne nem érdekli őket, hogy milyen nehéz volt kilopni őket a megsemmisítőből. Nem is beszélve arról, mekkora munka elhozni a sok összepréselt műanyagot a szeméttelepről, amit a helyükre kell tenni, hogy stimmeljen a súly. Nem, ezeket a leányokat semmi se érdekli, mind csak az ágyakról kiabálnak.

Legszívesebben nem is ásnának, de nem tudnak nem ásni, mert az van előírva nekik, hogy engedelmeskedniük kell a férfihangnak. A szájuk járhat, az meg van engedve nekik, de a kezüknek is járni kell.

Hát jár is, ásnak és ásnak, csak úgy záporzik ki a gödör szélére a föld.

Ássatok, leányok, ássatok, kiáltja megint Samubá, ez van, a parancsot meg kell ismételni, mert különben két perc után abbahagynák.

Samubá leengedi a buldózer láncát a gödörbe, azzal méri, hogy elég mély-e.

Még nem elég mély, a leányok tovább ásnak, nézem, hogy repül fel a föld az ásóik tetejéről a gödör szélén a földkupacra.

Amikor a gödör már elég mély, megvan három és fél méter, rájuk kiáltunk, hogy dobják szépen ki az ásókat, és maradjanak ott, ahol vannak.

Nézem, hogy az ásók milyen szépen repülnek ki a gödörből, egymás mellé állnak szépen a földbe.

Samubá akkor beindítja a buldózert, elindul vele a földkupac felé.

Mindig megfogadom, hogy nem fogok lenézni, de sose bírom ki, muszáj nézzem, hogy ellepi őket a föld. Kapálóznak, hadonásznak, van, amelyik az arcára szorítja a két tenyerét, van,  amelyik úgy csinál, mintha úszni akarna, és van, amelyik feltartja a kezét, hogy minél magasabb legyen.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

A végén már olyan hangosan kiabálnak, hogy áthallatszik a fülvédőmön is, mindenféléket ígérgetnek, de én nem figyelek oda rájuk, mondom inkább magamban a verset, amit Samubától tanultam, arról szól, hogy Istár úrnő lemegy a pokolba, odalép az első tűzhöz, beledobja koronáját, odalép a másodikhoz, beledobja ékes övét, odalép a harmadikhoz, beledobja mellkendőjét, odalép a negyedikhez, beledobja szőttes ingét.

Amikor már egyáltalán ki se látszanak a földből, odamegyek én is a buldózerhez, felülök Samubá mellé, nézem, hogy rakja, simítja, egyengeti a földet.

Mire a gödör megtelik, már egyáltalán semmi se hallatszik a robotleányok hangjából. Ha lefeküdnék a földre és rászorítanám a fülemet, akkor még hallanám, hogy sutyorognak, olyan volna, mintha távoli patak csörgedezne halkan egy barlang mélyén, aztán elmúlna az is.

Mostmár csak várni kell, nem is sokat, csak huszonegy napot, addigra a robotleányok mindent elfelejtenek, törlődik belőlük az egész kondicionálás. Samubá elmagyarázta, hogy azért, mert tanuló üzemmódban vannak, és ha három hét alatt semmi inger nem éri őket, akkor az a sok-sok semmi, mintha valami volna, szépen átírja üresre a memóriájukat. Három hét múlva, amikor majd kiássuk őket, csendesek és mozdulatalnok lesznek, a neveikre se fognak emlékezni, egyáltalán semmire de semmire, aludni fognak, egész addig, amíg bele nem nyúl valaki az orrukba és meg nem nyomja ott a bekapcsoló gombot. De mi ilyet nem csinálunk, mi csak szépen megmosdatjuk és felöltöztetjük őket, mindegyiket befektetjük egy-egy csődobozba, melléjük tesszük a nevelési kátét, aztán elküldjük őket a postán a megrendelőknek.

Samubá azt mondja, kár lett volna veszni hagyni szegényeket, azok ott a gyárban szeretnek pazarolni, mennyi energia belemegy egy-egy ilyen leányba, hogy aztán beolvasszák csak azért, mert nem tökéletes, még szerencse, hogy vannak a világon olyan jó emberek, mint mi, akik megmentjük a lelküket a pusztulástól.

Talkshow

Az asszisztens odajön mellém, hogy még egyszer átismételjük a jelenetet, tudja, hogy úgy érzem, már több mint elégszer átismételtük, de hát a kertévé már csak ilyen, nem lehet elégszer.

Sorsistennő

Amikor anya végre megszólal, nem szid, hanem csak megkérdezi, hogy tényleg nem emlékszem semmire abból, hogy milyen volt, amikor a Sorsistennő lefejezte apát?