Gyűrű

Az elöljárói körlevél extra hitelesítést kér a megnyitásához. A fejlécéből látom, hogy a klónokról szóló instrukció magyarázata lesz. Tudom, mi lesz benne, arról kell szólnia, hogy miként ismerhetjük fel őket, hogy milyen súlyos veszélyt jelentenek, és hogy egy percre sem lankadhat a figyelmünk. A chipkártyát az előírások szerint a trezorban tartjuk, ott, ahol a csodatévő ikonokat és ereklyéket is őrizzük. Mire sikerül a titkos képlet szerint fejben kiszámolnom a hónapból, az évből és a hét napjaiból, hogy mikor lesz nyitható, már csak harmincöt percem maradt arra, hogy lemenjek a csigalépcsőn a kripta szintre, kinyissam és visszazárjam a trezort, feljöjjek, megnyissam, elolvassam, és értő figyelemmel megértsem üzenetét.

A rásegítős léptetőkerettel ez bőven elég idő is lenne, de vezeklésből egy hete nem engedélyezem magamnak a viselését. A régi szénszálas mankóra támaszkodom, azzal indulok el, sokkal nehezebben megy a mozgás, mint a léptetőkeret előtti időkben. Nos igen, könnyű megszokni a jót.

Csoszogva megyek, minden lépésnél azt érzem, a csípőm érdes port darál a forgómból. Mintha rozsdás fém volna a testem belsejében, a fájdalom nyikorgása átvisszhangzik a csontjaimon, elhatol a tarkómig, a fogaim gyökeréig.

Nem állok meg, megyek tovább, minden lépésért hálát adok, minden lépésnél üdvözlöm a fájdalmat.

A főhajón át megyek, a holtak oldalán mindig több gyertya lobog, mint az elevenekén. Ma sincsen másképp, néha, amikor nem látja senki, én az elevenekért szoktam gyertyákat gyújtani, rájuk jobban rájuk fér a segítség.

A főhajó majdnem üres, egy turista pár bámészkodik csak, persze a nagyfreskót nézik a végítéletről, a fiú a mennyországot, a lány a poklot bámulja. A sírjaikból harsonaszóra kikelő holtak között van egy álmos-arcú kislány, innen lentről szabad szemmel alig látni, de négyszeres belenagyításnál szinte kiragyog a freskóból, álmos arcán meglepett öröm, öklével dörzsöli a szemét és ásít hozzá, a másik kezével úgy hajtja félre a gránit sírkövet, mint egy paplant, a haja kócos, a kisujján egy virágos gyűrű van, de azt tényleg én tudom csak, és talán még a restaurátor. Az ő arca a legelevenebb az egész templomban, úgy néz minket, mint aki mély álomból ébredt hirtelen, meglepett örömmel csodálkozik rá erre a fényes és szép világra. Biztosan a festő lánya lehetett, vagy valaki, akit nagyon szeretett, sokszor gondolok rá, sokszor érzem, hogy erőt ad, hogy onnan fentről néz.

Emelem a mankót, lépek, a fájdalom belülről reszeli a testem, az jut eszembe, hogy ki fog vájni, el fog koptatni, olyan leszek, mint azok a régi viaszszobrok, tudom, hogy nem szabad erre gondolni, hálát kell inkább adni, ezért is, és minden másért is.

A hálára akarok gondolni és a kegyelemre, és akkor a hátsó traktus legelső sorában meglátom térdelni Olga nénit, és nincs egyedül, Marika ott térdel mellette, és én tudom, hogy ez nem lehet igaz, ezt csak a fájdalom és a kísértő képzelet láttatja énvelem, Marika jut eszembe, ahogy csontsoványan fekszik a kórházi ágyon a gépekre kötve, és a halálról kérdez, és arról, hogy ugye ő a mennyországba kerül majd, és én nem felelek, hanem rászorítom a kis kezét a legerősebb ereklyére, és úgy imádkozunk.

Megállok, hátrahajtom a fejem, a mennyezetet nézem, a kislány arcát keresem, a mozdulat túl hirtelen volt, beleszédültem, nem találom.

A kezem remeg, a mankó gumírozott vége hosszan megnyikordul, ahogy rátámaszkodok.

Olga néni még mindig ott van, és az unokája is ott térdel mellette.

Vissza kellene fordulnom, de nincs hozzá erőm, megyek tovább, ahogy melléjük érek, Olga néni rám néz, az arcán félelem, elhoztam bemutatni a másik unokámat, mondja, a kislány is felnéz rám, mosolyog, Marika az, persze ő nem lehet, de mégis ő az, az utolsó beszélgetésünk jut eszembe, amikor lelki vigaszt kellett volna nyújtanom a fájdalomtól szinte eszét vesztett nagymamának, az elszánt ránc, ami megjelent a szája sarkában, ahogy azt mondta, döntött, mert kapott egy jó ajánlatot, kiszámolta, hogy ha mindent, amit csak nélkülözni tud, eladhatóvá tesz, és a nyugdíjjáradékának kétharmadát is beszámíttatja, akkor elég pénze lesz ahhoz, hogy elkészíthesse Marika hiteles másolatát. A fejemben gépiesen sorakoznak az érvek, ugyanazok, amiket akkor is elmondtam, tudom, hogy mit kellene mondanom, haragos indulattal kéne beszélnem, azt kéne kérdeznem, hogy merészelt idejönni, hogy merészelt gúnyt űzni a legfőbb jóból, az élet ajándékából. Reszelős fájdalom van csak a testemben, semmi több, a haragot keresem magamban, nem találom.

A kislány akkor rám néz, úgy köszön, ahogy kell, a nagymamája szépen megtanította, a kezében van valami, felém mutatja, egy kis szentkép, maszatos a sok fogdosástól, megismerem, én adtam Marikának.

Állok, üres viaszszobor vagyok, tudom, hogy rájuk kellene kiáltanom, a kislány ujján egy halványkék virágos gyűrű van, egy kicsi ibolyavirág, nézem, de szép képed van, mondom, kitől kaptad, kérdem.

A kislány rám mosolyog, azt mondja, hát tőled.

Állok, az angyalok harsonájának hangjára akarok gondolni, azt kívánom, zúgjon fel, rozsdásan, rekedten, hangosan, haragosan, repessze meg az eget, repessze meg a földet.

Csend van, csak a mankóm hegye nyikordul megint, ahogy próbálom a másik lábamra helyezni a súlyomat, el kéne fordulnom, hogy ne lássam ezt a sugárzó arcot, de sóbálvány vagyok, nem tudok megmozdulni, nem tudok megszólalni.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai itt olvashatók.

Talkshow

Az asszisztens odajön mellém, hogy még egyszer átismételjük a jelenetet, tudja, hogy úgy érzem, már több mint elégszer átismételtük, de hát a kertévé már csak ilyen, nem lehet elégszer.

Sorsistennő

Amikor anya végre megszólal, nem szid, hanem csak megkérdezi, hogy tényleg nem emlékszem semmire abból, hogy milyen volt, amikor a Sorsistennő lefejezte apát?