Narancssárga: a szín, amit évszázadokig csak kerülgetett az emberiség
Egy átlagos látással rendelkező ember több millió színt képes megkülönböztetni, de már csak a szókincsünk méretének korlátai miatt sem tudunk mindegyiknek nevet adni – ráadásul legfeljebb a költőkön és a lakberendezőkön kívül ez nem is állna senki érdekében. A narancssárga viszont eléggé alapvető szín, ehhez képest az egyetlen olyan, amelynek nincs önálló neve, hanem egy gyümölcsről kapta a nevét.
Rögtön adódik az évszázad kérdése: mi volt a narancssárgával azelőtt, hogy a nyugati kultúra megismerte narancsot?
Az a gyümölcs, amit mi narancsnak nevezünk (Citrus × sinensis), két délkelet-ázsiai faj, a pomelo és a mandarin keresztezéséből jött létre, első ismert említésére a kínai irodalomban bukkantak rá, időszámításunk előtt 314-ből. Az első narancsfajtákat az egykor a mai Andalúzia helyén élő mórok hozták be Európába a 9. században, de az édes narancs a 15-16. század fordulóján jelent meg először a kontinensen olasz és portugál kereskedők révén, majd a 17. századra egész Európában ismert és népszerű gyümölccsé vált.
Ezután már nem volt kérdés, hogy az egyébként a természetben (hogy csak a legnyilvánvalóbbat említsük, a szivárványban is) előforduló szín miről kapja a nevét. Addig jól elvolt az emberiség a körülírósdival.
A sárga és a vörös között
A narancssárga a sárga és a piros alapszínek keverésével létrehozható másodlagos szín – a „sárga” utótag csak a magyar elnevezésbe került bele, más országokban egyszerűen narancsnak vagy narancsszínűnek hívják. A narancs szó etimológiailag az északolasz narancia nyomán került a magyar nyelvbe, amely a spanyol naranja, az arab nárandzs, végső soron pedig a szanszkrit náranga szavakból eredeztethető.
Az angol nyelv három nagy korszakából a legkorábbiban, az 5. és a 12. század között beszélt óangolban már létezett egy szó a színre, de jobb ötlet hiányában csak a sárgásvörös jelentésű geoluhread kifejezést használták rá. A Literary Hub nemrég az irodalomban elmélyülve eredt a narancssárga szín nyomába, innen tudjuk, hogy a modern angolt megelőző középangol nyelven (12-15. század) írt irodalmi művek leghíresebbike, a Canterburyi mesék is utal a narancsszínre, de Geoffrey Chaucer sem tudott még mást tenni 1387-ben, mint körülírni Az apácák papjának meséje című fejezetben egy kakas álmában megjelenő róka színét.
„Azt álmodtam, hogy kószáltam le-fel
az udvaron s egy állat jött oda,
olyan, akár egy vérszomjas kutya,
mely rám csap és nem szán megölni se.
Vörhenyes rőt meg sárga volt szine.”
Fodor András fordítása annyiban nem pontos, hogy Chaucer ennél konkrétabb volt, az eredeti idézet így szól: „His colour was bitwixe yelow and reed” – vagyis sárga és vörös között volt a róka színe.
Shakespeare-nek már derengett valami, de a tulipánok hozták a forradalmat
William Shakespeare ugyan még a nagy egyetemes narancsbumm előtt élt, de már ismerte a gyümölcsöt. Ennek ellenére az 1595 körül írt Szentivánéji álomban még nem a mai, narancssárga értelemben használta az orange szót, hanem a szín érzékeltetésére hívta elő a gyümölcsre használt kifejezést. A vígjátékban mindkét alkalommal Zuboly, a takács (az eredetiben Bottom) szájából hangzik el az orange-tawny szó, egyszer egy színpadi kellék („Eszerint, vagy szalmaszín szakállal adom, vagy narancsszín szakállal”), egyszer pedig egy madár („A hím rigó, mely fekete! Narancsszinű a szája”) leírása során. A tawny viszont önmagában a barna egyik árnyalatát jelenti, így Shakespeare még csak a „narancsra emlékeztető világosbarna” értelemben használta az orange előtagot, nem önálló színre utaló szóként.
A 16. századra egyébként is jellemző volt, hogy már felmerült a gyümölcs színéhez való hasonlítás, de melléknévként még nem használták az orange-ot. Egy 1576-ban angolra fordított, a harmadik századból származó görög szövegben például Nagy Sándor szolgálóinak ruháit illusztrálják a következő jelzőkkel: „of crimson, some of purple, some of murrey, and some of orange colour velvet”. Vagyis a fordító biztos volt abban, hogy a karmazsin, a bíbor és a sötétbíbor önállóan is érthető lesz az olvasóknak, de talán úgy érezte, hogy a narancssárgához még oda kell csapnia colour szót, hogy egyértelmű legyen: egy színről van szó.
Az orange mint színt jelölő melléknév használatának legkorábbi írásos nyoma 1595-re datálódik, ekkor a katolikus költő, Anthony Copley egyik dialógusában tűnik fel a szó. A műben egy orvos azt mondja egy haldokló nőnek, hogy olyan elégedetten hunyhat el, mint egy falevél. Erre kérdez vissza az összezavarodott nő: „What, like an orange leaf?” – a kontextusból egyértelmű, hogy itt nem a narancsfa levelére, hanem az ősszel lehulló falevelek színére utal.
A nagy változást a 17. század hozta meg, ami leginkább két eseményhez köthető. Először a század legelején Nyugat-Európába is elérő tulipánok terjedése teremtette meg az igényt az egyre többet látható szín elnevezésére (a botanikai leírásokban innentől már szerepel a színre utaló orange melléknév), később pedig Isaac Newton kanonizálta a szót, miután az 1670-es években végzett optikai kísérletei során a prizma által felbontott színspektrumban orange-ként írta le a narancssárga színt.
Magyarországon tovább kellett várni az elnarancsosodásra
Magyarországon sokáig egyszerűen vörösnek (vagy veresnek) hívtak mindent, ami narancssárga, így lett vörös az egyértelműen narancsszínű vörösbegy, és ezért nevezték szőkének vagy vörösnek a tipikus narancssárgás ginger hajszínt. De a Mars is inkább narancsárnyalatú, bárhonnan is nézzük, a vörös bolygó elnevezés viszont már korábban ráragadt.
Először Lippai János (1606-1666), a botanikáért és a kertészeti irodalomért lelkesedő egyetemi tanár kötötte össze a narancsot mint gyümölcsöt és színt. Posoni kert című, élete utolsó éveiben írt művében már többször szerepel a narancs-szinű szó, leginkább a tulipán, az indiai füge és a dinnye jellemzésére.
Ehhez képest Czuczor Gergely és Fogarasi János híres műve, az első magyar egynyelvű értelmező szótár, a hatkötetes A magyar nyelv szótára még 1862 és 1874 közötti megjelenési éveiben is a veressárga kifejezéssel él, a vörös színről például így ír: „A hét egyszerű prismai színek egyike s legélénkebbike, mely a napképhez legközelebb áll, s utána a veressárga, sárga stb. következik”.
A 19. században még több tudományos írás is ezt a változatot használta, és még Jókai Mór is ezzel él a forradalom idején írt cikkeiben. Az 1848. április 9-én megjelent, Nemzeti Színház és más mindenféle című írásban például így: „Végül német barátaink egyike elmondá, hogy ő most először van Magyarhonban, hogy ő előtte e népet úgy festették, mint durva, emberevő türelmetlen hadat, hogy ők tartózkodva jöttek el hozzánk, szinte merényletnek tartva e vállalatunkat. Még a gőzösön is azzal ijeszgették őket: hogy őrizkedjenek fekete-veressárga kokárdáikat fenntartani, mert Pesten rögtön kardra hányatnak”.
Színekről írt korábbi cikkek a Qubiten: