Kék a tenger vagy zöld? Attól függ, milyen nyelven!
József Attila, a közismert költő egyszer állítólag összeveszett egy társasággal azon, hogy kék-e a tenger vagy zöld. Vámos Miklós író, aki persze ott se volt, úgy emlékszik, hogy József Attila amellett érvelt, hogy a tenger zöld, aztán az ellenérvek hatására beadta a derekát, elismerte, hogy a tenger kék, de hozzátette: „De nem úgy kék, ahogy te gondolod!"
Eörsi István író, aki persze szintén nem volt ott, úgy emlékszik, hogy a vita konkrétan József Attila és Nagy Lajos között zajlott, csakhogy szerinte az előbbi állította, hogy a tenger kék, és az utóbbi azt, hogy zöld. József Attila ennek a sztorinak a végén is beadja a derekát. mondván: „Jó, akkor legyen zöld, de nem úgy zöld, ahogyan te gondolod!”
Na most akkor kék vagy zöld?
Hogyan látjuk a színeket? Tényleg megszabják a nyelvünkben létező szavak azt, amit látunk? Másképp érzekeljük a színeket amiatt, hogy más az anyanyelvünk? Valóban nem volt szava Homérosznak a kékre? És hogyan létezhet olyan nyelv, amiben összesen két szó van a szivárvány összes színére: az, hogy sötét, és az, hogy világos?
A biológiai-fiziológiai alapok ismerősek: a színeket – és minden mást is – úgy képes látni az ember, hogy a szem hátsó falán található ideghártya az általa detektált fényt elektromos impulzusok formájában az agyba közvetíti. A retinában háromféle fényreceptor található. Ezek a látható fény zöld, piros és kék hullámhossz-tartományaira érzékenyek. A színspektrum színeit végül az agy „keveri ki” az alapszínekből.
A színtévesztők azért nem látják jól a szivárvány színeit, mert a fotoreceptoraik egyik vagy másik típusa a kívánatosnál kevésbé érzékeny. Leginkább a zöldérzékelő idegsejtek hajlamosak a gyengélkedésre, a zöld árnyalatok vesznek el a legkönnyebben. A zöldvesztéshez hasonló torzulást okoz, ha valakinek a piros receptorai működnek gyengébben. A kéket érzékelő idegsejtek is el tudnak romlani, ez a „színvakság-variáció” azonban nagyon ritka.
Kevesen tudják, hogy léteznek a színekre hiperérzékeny emberek is. Nekik nem három, hanem négyféle színérzékelő receptoruk van. A fény látható tartománya mögé mondjuk ők sem látnak, viszont a hagyományos színspektrumot annyira részletgazdagnak látják, hogy az ő szemükben az összes többi ember számít színvaknak.
A színekbe bekever a nyelv
A kognitív pszichológia képviselői a múlt század derekán kezdték feszegetni, hogy az észlelés, azon belül is a látás a szem anatómiáján kívül máson is múlhat. Az emberi viselkedéshez a gondolkodás, az emlékezés, a képzelet és egyéb mentális folyamatok felől közelítő tudományterület egyik zászlóvivője egyúttal a modern grammatika szülőatyjaként is emlegetett Noam Chomsky amerikai nyelvész-filozófus volt.
Épp amikor Chomsky a kognitív pszichológia (és nyelvészet) leendő első alapvetéseit csiszolgatta, kollégája, Edward Sapir amerikai nyelvész-antropológus 1956-ban felvetette, hogy a különböző nyelveket beszélő emberek eltérően észlelik a világot. Sapir tétele mentén az indián nyelveket hobbiból kutató Benjamin Whorf jelentette ki ellentmondást nem tűrően, hogy a nyelv a gondolat legfőbb alakító szerve. A Sapir-Whorf hipotézis egész odáig merészkedik, hogy az anyanyelv a gondolkodási sémák alakítása révén az emberi viselkedést is nagymértékben meghatározza.
Biztosan piros, ami nem fekete vagy fehér
A nyelvideológiai kutakodás másoknak is megtetszett: Brent Berlin antropológus és Paul Kay nyelvészek 1969-ben közel száz nyelv tipizálására vállalkoztak. Basic Color Terms című munkájukban az általuk a színek megnevezésére használt szavak száma alapján osztályozták a nyelveket. A legkülönfélébb nyelvek közös nevezőit remélték feltárni ez által.
Kiderült, hogy két szín, a fekete és a fehér – vagy még inkább a sötét és a világos – még a legspórolósabb nyelvekből sem hiányozhat. Az újguineai dani, illetve a libériai bassa nyelv például mindössze csak ezt a két terminust használja a színek jelölésére. Más kérdés, hogy a danik más anyanyelvűekhez hasonló mennyiségű színt és árnyalatot látnak, vagyis korántsem csak a „mili”, azaz sötét (és hideg), valamint a „mola”, vagyis világos (és meleg) színeket ismerik. Egy kísérletben angol és dani nyelvet beszélőknek egy 5 másodpercre látott színárnyalatot kellett fél perccel később 40 mintából kiválasztani. Egyik csoport sem teljesített jobban a másiknál.
A danin kívül is vannak nyelvek, amelyek látszólag nem ismerik a színeket. A bassa nyelvben is csak két alapszín van, a világos és a sötét. Antropológusok viszont a bassák esetében is kimutatták, hogy látják a sárgát, a narancsot és a pirosat is, csak épp amikor meg kell nevezni, ugyanazt mondják rá, amit a fehérre: világos. Míg a kékre, a zöldre és a barnára azt, hogy sötét. Az angolban 11 alapszínkategória van, míg az oroszban még eggyel több.
Berlin és Kay is arra jutott, hogy a vizuális rendszer univerzális, a színlátás nem nyelvileg, hanem biológiailag meghatározott. Csakhogy az amerikai kutatók – az egyes nyelvek aktuális állapota és azok összehasonlító vizsgálata alapján – mást is feltártak: azt, hogy a színek nevei a különböző nyelvekben ugyanolyan sorrendben alakultak ki. A különbség a nyelvek között abban rejlik, hogy a színnév-genezisben egy-egy nyelv meddig jut el. Ha egy nyelv túljut a sötét és a világos megnevezésén, harmadiknak biztosan a piros dolgok színének a megnevezésére törekszik. A négy színt használó nyelvekben a zölddel, ötödikként a sárgával, hatodikként a kékkel, végül pedig a barna után még a lilával, a rózsaszínnel, a naranccsal és a szürkével folytatódik a sor.
A fekete és a fehér univerzális jelenlétét a nyelvekben azzal magyarázták, hogy a világ minden táján igyekeznek kifejezni a nappalok és az éjszaka váltakozását. A sötét és a világos kategóriák nyelvi megjelenítése így elkerülhetetlen. A pirosas és a zöldes színek megnevezését pedig elvileg az magyarázná, hogy a szóban forgó árnyalatok észlelésére a retinában külön sejtek vannak, így esetleg ezeknek a leginkább ösztönös a felismerése. Egyes kutatók szerint az egyéni nyelvhasználat kialakulása során a gyerekek ugyancsak a Berlin és Kay által megfigyelt sorrendben tanulják meg a színek neveit.
Az ókorinál jóval színesebb lett a világ
Azt az antropológusok legfeljebb csak találgatják, miért bánnak a nyelvek mostohán a kék színnel. Ez már csak azért is meglepő, mert a retinában – a piros és a zöld mellett – a kékre érzékeny fotoreceptorok is vannak. A brit miniszterelnökségig jutó, a poszton többször újraválasztott William Gladstone-nak 1858-ban tűnt fel, hogy az ókori nyelvekben gyakorlatilag nyoma sincs a kék színnek. Homérosz eposzaiban a tenger vörös, mint a bor, a méz zöld, a birkák pedig lilásak. Más kérdés, hogy a világirodalom legismertebb történeteiből – a feketén, a fehéren és a fémesen kívül – szinte minden szín hiányzik. Az Odüsszeiában a fekete kétszázszor, a fehér százszor, míg a zöld és a sárga még tíznél is kevesebbszer fordul elő.
A hobbinyelvész Gladstone észrevételei jó eséllyel el is sikkadhattak volna, ha nem keltik fel egy igazi filológus, Lazarus Geiger érdeklődését. Ő szisztematikusan végignyálazta a legismertebb ókori szövegeket. Kéket sem az ókori kínai történetekben, sem az izlandi sagairodalomban, sem az iszlám Koránban, sem a Biblia héber verziójában nem talált. Az írásos emlékek arra engednek következtetni, hogy a kéket az ókorban kizárólag az egyiptomiak ismerték.
Nem arról van viszont szó, hogy az egyiptomiak olyasmit láttak, amit rajtuk kívül senki. A színnevek eredetileg sokkal szorosabb kapcsolatban lehetettek a természettel. A magyar nyelvvel rokon vogulban például a fehér, a fekete és a vörös színnevek egyúttal konkrét jelentéssel bíró alapfőnevek is. A fehér jeget, a fekete rozsdát, míg a vörös vért is jelent. Az uráli nyelvek némelyikében a színnév máig nem vesztette el a kapcsolatát azzal az alapfőnévvel, amelynek az egyik legjellemzőbb tulajdonságát jelölni kezdte.
A kék a szakemberek szerint leginkább azért hiányzott az ókori nyelvekből, mert a természetben meglehetősen kevés dolog egyértelműen kék. A nappali fényben pompázó eget a fehérrel / világossal is le lehetett tudni, a tenger kékje simán lehet például zöld is, háborgás esetén esetleg borbíbor, ahogy azt Homérosz látta. Az egyiptomiak azért voltak kénytelenek a többieknél korábban „feltalálni” a kéket, mert kidolgozták a kékfestés mások által akkoriban még nem ismert módszerét. Ez viszont arra enged következtetni, hogy a nyelv és az észlelés között mégis lehet valamilyen kölcsönösségi viszony.
Mi kék? Az ég. Mi zöld? Az ég.
Ma már bőven van kék az emberek környezetében, mégis szép számmal akadnak olyan modern nyelvek, amelyekben a kék csupán a zöld egy változata. A namíbiai himba törzs körében például a tenger és az ég, akácsak a fű és a lombok, egyaránt zöld. Egy kísérletben, ahol a résztvevőknek zöld négyzetek közül kellett kiszúrni egy kéket, a himbák rosszabbul teljesítettek, mint az angol anyanyelvűek. Más kérdés, hogy az utóbbiak számára azonos színűnek tűnő zöldekből egyből kiszúrták a kakukktojást, amelyet az angol anyanyelvűek többsége hosszú nézelődés után sem vett észre:
A kísérletet élesen kritizálók azt emelik ki, hogy a kék és a zöld közötti fizikai (hullámhosszbeli) különbség a háromszorosa annak, ami a két zöld között (nem) látható. Noha a himbák zöldlátása népszerű az interneten, akadnak, akik a kísérletet szimpla csalásnak tartják.
Kék, kékebb, legkékebb
Valóban kirívónak számít viszont, hogy egy nyelvben egyenértékű, egymástól teljesen elkülönülő szavakkal jelöljék a kék sötétebb és világosabb árnyalatát. Az orosz vagy a török viszont például ilyen, és ezzel a nyelvek 5 százalékos kivételét erősítik. Az oroszban a világoskéket a „goluboj”, a sötétebb árnyalatot pedig a „szinyij” szó jelöli, mint ahogy a japánban a „mizu” a világos, a „kon” pedig a sötétkék. A szóban forgó szavak jelentése épp annyira elkülönül egymástól, mint a magyarban például a kék a zöldtől.
A látszólag felesleges kukacoskodásnak tűnő pontosságnak meg is van az eredménye: egy orosz és angol anyanyelvűekkel végzett kísérletben Jonathan Winawer amerikai kognitív pszichológus és munkatársai 2007-ben kimutatták, hogy az oroszok 10 százalékkal rövidebb idő alatt azonosították kétféle kék színminta közül a harmadikkal egyezőt, mint az angol anyanyelvűek. Ezzel egyúttal bizonyítást is nyert, hogy a szavaknak igenis van hatása az észlelésre, azáltal pedig a valóságra. Könnyebb és gyorsabb egy színt felismerni és elkülöníteni, ha van rá külön szó.
A kék és a zöld „egybemosása”, csakúgy, mint a világos és a sötétkék átlagosnál élesebb szétválasztása hátterében Angela Brown és Delwin Lindsey amerikai pszichológusok szerint fiziológiai okok keresendők. A kékek közötti fokozottabb disztingválás az északi szélességeken jellemző, míg a zöldek és a kékek a trópusi népek körében folynak leginkább egybe. Mindez átfedést mutat a szóban forgó területeken élőket érő UV-B sugárzás mértékével. Angol anyanyelvűekkel végzett kísérületükben az amerikaiak arra jutottak, hogy magas UV-B sugárzás hatására a kék fogalmával amúgy tökéletesen tisztában lévő kísérleti alanyok is hajlamosak voltak zöldeket látni.