Viktor Pelevintől nem az a meglepő, ha a tudatosság és a lét nagy kérdéseivel foglalkozik egy-egy regényében, hanem éppenséggel az, ha nem jut eszébe valamiről a lét, a semmi, adott esetben Heidegger, vagy, ahogy most is, egy bölcselkedő szexrobot, aki mellékesen regényíró és a Rendvédelmi Főhatóság nyomozója is. Ja, és egyébként nem létezik – ennek pedig tudatában is van, sőt, ezt kifejezetten áldásos állapotnak találja, bár egy mesterséges intelligenciának ahhoz, hogy eljuthasson erre a belátásra, nincs szüksége arra, hogy lótuszülésben töltse a fél életét.

A világhírű orosz szerző legújabb könyve, az iPhuck 10 épp ezekben a pillanatokban jelenik meg magyarul a Helikon gondozásában, M. Nagy Miklós fordításában (Oroszországban tavaly adták ki). A kötet csaknem ötszáz oldalas, és azt is előre elárulom, mi az utolsó mondata: az ISBN-szám (egyébként „Élni jaj. De igen", aki ezzel nem tud azonosulni, az valószínűleg nem is létezik, tessék, megint itt tartunk).

Brand new world, new world brands

Az 1962-es, moszkvai születésű, eredetileg villamosmérnök végzettségű írónak a könyvein kívül is sokat köszönhet a világ: például ő döbbentette rá az amerikaiakat, hogy nem minden orosz néz ki úgy, mint Gorbacsov, és hogy nem minden orosz író foglalkozik feltétlenül baltákkal és vénasszonyokkal (bár a szerző műveire jellemző, hogy csak úgy hemzsegnek bennük az irodalmi utalások, a T például egy az egyben a Batman-szerű Tolsztoj kalandjairól szólt, ez a kötet is egy Dosztojevszkij-idézettel indít). Pelevin egyébként is szívesen foglalkozik a buddhista tanokkal, nagyon hasonló témák kerültek elő két, magyarul is megjelent klasszikusában, a Generation P-ben és az Agyag géppuskában is – csak most még bekerül a képbe a technikai fejlődés, a művészet és a genderkérdés is.

Az iPhuck 10 Oroszországban, valamikor a nem túl távoli, meglepően polkorrekt jövőben játszódik, ahol minden létező gendert egyenrangúnak fogadnak el, a közbeszédet a végletekig finomították, és minden eddiginél nagyobb szerephez jut a technika, a hálózatok és a virtuális valóság – no meg a szexualitás. Az iPhuck 10 ennek a kornak a státuszszimbóluma, szexuális segédeszköze, szórakozási és kommunikációs formája, a virtuális térben pedig különböző algoritmusok lesik a dekadens, félig-meddig cyberpunk nagyközönség kívánságait. Az legkelendőbb árucikk nyilvánvalóan a szex, annál is inkább, mert a hagyományos közösülés a különböző vírusok (és nyilván a Big Data-háttérhatalom valamilyen összeesküvése) terjedésével túl kockázatossá vált, ráadásul undorító, idejétmúlt szokásnak is tekintik („uraim, már megbocsássanak, de senki nem zavarja önöket abban, hogy testi szerelmet folytassanak egymással. Senki. Különösen, ha mindenáron herpeszt szeretnének kapni”. „Meg kell érteniük, hogy az ilyen viselkedés sokak szemében undorító és sértő”).

A könyvben ezeket az embereket hívják disznyákoknak, tevékenységük pedig épp csak megtűrt, semmiképp nem támogatott. A testi kontaktusra megmaradt az igény, az erre fejlesztett szenzorok becsapják az agyat, és adott esetben kiválóan alkalmasak arra – ahogy minden, ami körbeveszi a szereplőket -, hogy folyamatos megfigyelés alatt tartsák az embereket. Nem csoda, hogy a hagyományos szaporodást épp a nagy techcégek csinálták ki: a világ nagyobbik részén a reklám vette át az uralmat, célzott hirdetések mennek az Uber-kocsiban, és a mikrótól a kaputelefonig mindenen keresztül meg lehet figyelni az állampolgárokat – éppen ez a dolga a regény főhősének, Porfirij Petrovicsnak, aki, ha már nincs teste, vagy az interneten lebeg, vagy folyamatosan változtatja a székhelyét a kamerák és képernyők között. Európa maradéka kalifátusként működik (Michel Houellebecq előre megmondta), ahol „egyetlen rossz szóért extraterritoriális fatvára ítélhetik az embert”, amit a tadzsik házmester egy perc alatt végre is hajt.

Író, rendőr, prostituált

Porfirij amellett, hogy a rendőrségnek dolgozik és regényeket ír, amelyekhez jobb esetben kerül egy-két holttest is (a megfigyeléseiből dolgozik), bérbe vehető szexrobotként is – ezt a szolgáltatást jobbára egykori elítéltek veszik igénybe, míg elő nem kerül egy Maruha Cso nevű művészettörténész és kurátor, ő pedig a művészeti piac bizalmas elemzését várja a mesterséges intelligenciától, mégpedig azért, mert ebben a világban a XXI. századi művészetnél (ahogy a könyvben mondják, a gipsznél) alig akad nagyobb üzlet. Ebben a tekintetben maga a regény mint regény is hozzájárul ahhoz a többrétegű történethez, amit Pelevin felépít: a virtuális térben történő valósághamisítás nemhogy felülírja az elfogadott, létező világot, de gyanús, hogy ez a tágabb értelemben vett világ is csak ugyanannyira valódi, mint az ember által kreált, és – ahogy az elbeszélő már a könyv elején leszögezi – az embernek épp ugyanannyira van lelke, mint egy algoritmusnak, végső soron pedig ugyanaz foglalkoztatja a digitális nirvánába törekvő programot, mint ami a keleti bölcseket.

Telefonszex

A majdnem-vallási tartalom mellett újra és újra előtérbe kerül a manipuláció kérdése is: a techcégek összeesküvése hajtja az embereket az újabb és újabb eszközök, iPhuckok és androginok megvásárlására, a szereplők külön-külön egymást is manipulálni akarják, erre a legjobb eszköz pedig a valóság visszamenőleges eltorzítása. Nem akarom lelőni a poént, és amúgy is, az elbeszélő előrelátóan már válaszolt is bármiféle kritikára Porfirijen keresztül: „Amikor a médiában mondja el a véleményét »kritikusként« … Az olyan, mintha egy hatalmas, büdös falloszon ülne egy dühös, éhes lapostetű, amely, míg a hordozója elsikálja a komoly bulikat, és nagyban árt az emberiségnek, próbál valakinek kicsiben beakasztani”. Szerencsétlen Porfirijnek is alaposan beakasztanak: miután a virtuális térben bármi lehetséges, ennélfogva bármilyen perverzió is kiélhető, Maruha pénisz helyett egy piros londoni telefonfülkével dugja meg a kacéran félrecsapott sapkájú, rémülten könyörgő mesterséges intelligenciát, akit (amit?) ekkor már érthető módon nem is annyira a Rendvédelmi Főhatóság munkatársát érő szégyen és megaláztatás foglalkoztat, hanem az így új értelmet nyerő telefonszex, a valódi iPhuck.

A fenegyerek, a rocksztár, az orosz

Persze Pelevin megengedheti magának, hogy már előre elküldjön mindenkit a francba: egyrészt ezzel is csak ráerősít a könyv metajellegére, másfelől valószínűleg visszautal az első sikerei után felröppent pletykákra, amelyek szerint ő, Viktor Pelevin, valójában nem is létezik (esetleg többen van, vagy, ahogy valaki felvetette annak idején, valójában egy számítógépes algoritmus). Az iPhuckkal a szerző hasonlóan rázós időszakon van túl, mint Porfirij: a T utáni regényei körülbelül úgy sikerültek, mint a mesterséges intelligencia két nagy műve, a Rejtélyek bárkája vagy Az adóalanyok őszi perpatvara (az algoritmus a nyomozás során hozzáférhető adatokkal dolgozik, ha nincs holttest, ez lesz a vége).

Az iPhuck valószínűleg inkább azoknak jön majd be, akik még az Agyag géppuskánál függtek rá Pelevinre, nem véletlen, hogy a két regény témája is nagyon hasonló – csak azóta eltelt némi idő, az előbbi regény ugyanis még a Generation P előtt, 1996-ban jelent meg először. A szerzőre egyébként már első regénye, az Omon Re megjelenése után felfigyelt a német és amerikai közönség (ez a könyv is most jelenik majd meg újra, az első magyar nyelvű kiadáshoz már sehol nem lehet hozzájutni), egy időben pedig a mai orosz irodalom fenegyerekének kiáltották ki, bármit is jelentsen ez – eleve nem nagy barátja a skatulyáknak, interjút is ritkán ad. Innentől pedig teljesen egyértelmű, hogy nem is létezik.